Karma-yoga

Az előző fejezetben az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa alapos részletességgel leírta a lélek természetét, azzal a céllal, hogy Arjunát, meghitt barátját kimentse az anyagi bánat óceánjából. A megvalósítás útjaként a buddhi-yogát, vagyis a Kṛṣṇa-tudatot ajánlotta. A Kṛṣṇa-tudatot egyesek tétlenségnek tekintik, s e félreértés következtében gyakran egy elhagyatott helyre vonulnak, hogy ott az Úr Kṛṣṇa szent nevének éneklésével teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá váljanak. A Kṛṣṇa-tudat filozófiájának elsajátítása nélkül azonban nem ajánlatos egy félreeső helyre vonulni, hogy a szent név éneklésével az ember esetleg csupán az ártatlan tömegek olcsó csodálatát vívja ki. Arjuna szintén azt hitte, hogy a Kṛṣṇa-tudat vagy buddhi-yoga (az értelem használata a lelki tudás kifejlesztésében) azt jelenti, hogy vissza kell vonulnia a tevékeny élettől, s egy magányos helyen a vezeklést és az önfegyelmezést kell gyakorolnia. Más szóval el akarta kerülni a harcot, s erre ügyesen a Kṛṣṇa-tudatot hozta fel ürügyként. Mivel azonban őszinte tanítvány volt, mestere, Kṛṣṇa előtt feltárta elméjét, s Őt kérdezte arról, melyik a legjobb módja a cselekvésnek. Válaszul az Úr Kṛṣṇa e harmadik fejezetben részletes magyarázatot ad a karma-yogáról, a Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvésről.

Az előző fejezet a Bhagavad-gītā bevezetéseként különféle utakat ismertetett  – sāṅkhya-yoga, buddhi-yoga, az érzékek értelemmel való szabályozása, cselekvés anélkül, hogy vágynánk annak gyümölcseire –, s ezenkívül a kezdő helyzetét is leírta. Minderről azonban nem rendszerezett formában olvashattunk. A helyes cselekvés és megértés érdekében szükség van az út rendszerezettebb áttekintésére. Arjuna éppen ezért tisztázni akarta e látszólag zavaros fogalmakat, hogy bármelyik közönséges ember félreértés nélkül elfogadhassa azokat. Kṛṣṇának nem állt szándékában Arjunát a szavakkal bűvészkedve megtéveszteni, ám Arjuna nem tudott a Kṛṣṇa-tudat útjára lépni sem a tétlenség, sem a tevékeny szolgálat által. Más szóval tehát kérdésével megvilágítja a Kṛṣṇa-tudat útját minden olyan tanítvány számára, aki komolyan elhatározta, hogy megérti a Bhagavad-gītā titkát.

A második fejezet harminckilencedik versében az Úr két útról beszélt: a sāṅkhya-yogáról és a karma-yogáról vagy buddhi-yogáról. Ebben a versben ugyanezt magyarázza el sokkal érthetőbben. A sāṅkhya-yogát, vagyis a lélek és az anyag természetének elemző tanulmányozását azok végzik, akik hajlamosak a spekulációra, valamint a dolgok tapasztalati tudás és filozófia által történő megértésére. Az emberek másik rétege Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, ahogy azt a második fejezet hatvanegyedik verse megmagyarázza. Szintén a harminckilencedik versben az Úr kifejti, hogy a buddhi-yoga, vagyis a Kṛṣṇa-tudat elvei szerinti cselekvés által az ember megszabadulhat a tettek kötelékeitől, s ezenkívül e folyamat teljesen mentes minden hibától. A hatvanegyedik vers még világosabban megmagyarázza ugyanezt az elvet, miszerint a buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember teljesen a Legfelsőbbre (pontosabban Kṛṣṇára) bízza magát, s hogy ily módon könnyedén uralkodni tud valamennyi érzéke felett. Ezért mindkét yoga-folyamat kölcsönösen függ egymástól – az egyik a vallási, a másik a filozófiai aspektus. A vallás filozófia nélkül szentimentalizmus vagy néha fanatizmus, míg a filozófia vallás nélkül csupán elméleti spekuláció. A végső cél Kṛṣṇa, hiszen az Abszolút Igazság után őszintén kutató filozófusok végül szintén a Kṛṣṇa-tudathoz érkeznek el. A Bhagavad-gītā erről is ír. Az egész folyamat arra szolgál, hogy megértsük az önvaló valódi helyzetét a Legfelsőbbel való viszonyában. A filozófiai spekuláció közvetett folyamat, ami által az ember fokozatosan eljuthat a Kṛṣṇa-tudat szintjére, míg a másik folyamat közvetlen, s mindent közvetlenül Kṛṣṇával kapcsol össze, Kṛṣṇa-tudatban. E kettő közül a Kṛṣṇa-tudat útja a jobb, mert nem függ az érzékek filozófiai úton való megtisztításától. A Kṛṣṇa-tudat maga a tisztító folyamat, amely az odaadó szolgálat közvetlen alkalmazásával könnyű, s egyben magasztos is.

A lemondott élet rendjébe akkor léphet az ember, ha előírt kötelességei teljesítése következtében megtisztult. Az előírt kötelességek célja az, hogy megtisztítsák a materialista emberek szívét. Senki sem érhet el sikert azzal, hogy egyszerre csak belép az élet negyedik rendjébe (a sannyāsába), anélkül hogy előtte megtisztult volna. Az empirikus filozófusok szerint csupán a sannyāsa elfogadásával, vagyis a gyümölcsöző cselekedetektől tartózkodva az ember azon nyomban egyenlővé válik Nārāyaṇával. Az Úr Kṛṣṇa azonban nem szentesíti ezt az elvet. A szív megtisztítása nélkül a sannyāsa csupán zavart okoz a társadalomban. Másrészt azonban ha valaki az Úr transzcendentális szolgálatához lát, az Úr elfogadja fejlődését – legyen az bármilyen csekély –, még akkor is, ha előírt kötelességeit nem végzi el (buddhi-yoga). Sv-alpam apy asya dharmasya trāyate mahato bhayāt. Ha ennek az elvnek valaki a legkisebb mértékben eleget tesz, képes lesz arra, hogy a legnagyobb nehézséget is legyőzze.

Az állandó aktivitás nem a megtestesült állapot jellemzője, hanem a lélek természete. A lélek jelenléte nélkül az anyagi test képtelen mozogni. A test csupán egy halott jármű, melyet a mindig tevékeny, egy pillanatra sem nyugvó lélek működtet. Éppen ezért a lelket a Kṛṣṇa-tudat kedvező cselekedeteivel kell elfoglalni, mert másképp az illuzórikus energia diktálta tennivalók kötik le. A lélek az anyagi energiával kapcsolatba kerülve az anyagi kötőerők hatása alá kerül, s hogy e köteléktől megszabadulhasson, a śāstrákban említett előírt kötelességeket kell végeznie. Ha azonban a Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, ami természetes feladata, akkor bármit tesz, az a javára válik. A Śrīmad-Bhāgavatam (1.5.17) megerősíti ezt:

„Aki a Kṛṣṇa-tudat folyamatába kezd, azt nem éri veszteség vagy rossz még akkor sem, ha esetleg nem teljesíti a śāstrák előírta kötelességeket, vagy nem végzi megfelelően az odaadó szolgálatot, sőt akkor sem, ha elbukik. De mi haszna a sāstrákban említett valamennyi tisztító eljárás végrehajtásának, ha valaki nem Kṛṣṇa-tudatú?” A tisztító folyamatra tehát szükség van a Kṛṣṇa-tudat e szintjének eléréséhez, s a sannyāsa vagy bármi más tisztító folyamat a végső cél elérését, a Kṛṣṇa-tudatúvá válást segíti, ami nélkül minden kudarcnak számít.

Számtalan kétszínű ember van, aki a Kṛṣṇa-tudatú cselekvést megtagadva meditációt színlel, ám közben az érzéki élvezetre gondol. Az ilyen emberek néha még valamiféle száraz filozófiáról is beszélnek, hogy becsapják okoskodó követőiket, ám e vers szerint ők a legnagyobb csalók. Ha valaki érzéki élvezetre vágyik, azt bármely társadalmi rendben megkaphatja, de ha követi a saját helyzetére vonatkozó szabályokat, akkor fokozatosan megtisztíthatja a létét. Aki azonban yogīnak tünteti fel magát, miközben valójában az érzékkielégítés tárgyai után kutat, azt a legnagyobb csalónak kell nevezni, még akkor is, ha néha filozófiáról beszél. Tudása értéktelen, mert az Úr illuzórikus energiája az ilyen bűnös embert megfosztja tudásának eredményétől. Az ilyen álszent elméje mindig tisztátalan, s így színlelt yoga-meditációjának semmi értéke nincsen.

Jobb folytatni a munkát az élet céljának elérése érdekében – ami nem más, mint megszabadulni az anyagi kötelékektől és eljutni Isten birodalmába –, mintsem csaló transzcendentalistává válni az erkölcstelen élet és az érzéki élvezet kedvéért. A legfőbb svārtha-gati, az önvaló legfőbb célja Viṣṇu elérése. A varṇa és āśrama intézmény teljes egészében arra szolgál, hogy segítsen bennünket e cél elérésében, melyet még a családos ember is elérhet a Kṛṣṇa-tudatban végzett szabályozott szolgálattal. Az önmegvalósítás érdekében az ember egyidejűleg követheti a śāstrákban előírt szabályozott életet, valamint ragaszkodás nélkül folytathatja munkáját is, és ezáltal fejlődhet ezen az úton. Az az őszinte ember, aki ezt a folyamatot követi, sokkal jobb helyzetben van, mint a csaló képmutató, aki csak színleli a lelki életet, hogy becsapja az ártatlanokat. Egy őszinte utcaseprő sokkal többet ér a képmutató meditálónál, aki csak a megélhetés kedvéért meditál.

Számtalan csaló meditáló van, aki előkelő származásúnak adja ki magát, és megannyi nagy hivatásos yogī állítja, hogy mindent feláldozott a lelki élet érdekében. Az Úr Kṛṣṇa nem akarta, hogy Arjuna kétszínű legyen, inkább arra vágyott, hogy Arjuna végezze a kṣatriyák számára előírt kötelességeket. Arjuna családos ember és hadvezér volt, ezért számára előnyösebb volt, ha megmarad ebben a helyzetben, és a családos kṣatriyák előírt vallásos kötelességeit végzi. Az ilyen tettek fokozatosan megtisztítják a világi ember szívét, s megszabadítják az anyagi szennyeződésektől. A test fenntartása érdekében végzett állítólagos lemondást sem az Úr, sem egyetlen vallásos írás nem támogatja. Az ember végső soron kénytelen valamilyen munkát végezni, amiből testét és lelkét együtt tarthatja. Nem szabad ezt önkényesen abbahagynia, anélkül hogy materialista hajlamaitól megszabadult volna. Az anyagi világban mindenkire jellemző az a tisztátlan hajlam, hogy uralkodni akar az anyagi természet fölött, vagyis érzékkielégítésre vágyik. Ezektől a szennyes hajlamoktól meg kell tisztulni. Amíg az ember nem tisztul meg kötelességei végrehajtása révén, addig nem szabad azzal próbálkoznia, hogy „transzcendentalistává” váljon, s nem szabad felhagynia a munkával, hogy aztán mások tartsák el.

Az embernek dolgoznia kell még teste fenntartásáért is, ezért sajátságos társadalmi helyzete és tulajdonságai szerint előírt kötelességei olyanok, hogy általuk elérheti ezt a célt. A yajña szó az Úr Viṣṇut vagy az áldozati szertartásokat jelenti. Minden áldozatnak az Úr Viṣṇu elégedettsége a célja. A Védák kijelentik: yajño vai viṣṇuḥ. Más szóval ugyanannak a célnak teszünk eleget, ha végrehajtjuk az előírt yajñákat, mint ha közvetlenül az Úr Viṣṇut szolgáljuk. Ezért a Kṛṣṇa-tudat, ahogyan ez a vers is írja, a yajña végrehajtását jelenti. A varṇāśrama intézmény célja szintén az Úr Viṣṇu elégedettsége. Varṇāśramācāravatā puruṣeṇa paraḥ pumān / viṣṇur ārādhyate (Viṣṇu-purāṇa 3.8.8).

Az embernek Viṣṇu öröméért kell tehát dolgoznia. Bármi másért cselekszik ebben az anyagi világban, az rabságot eredményez, mert a jó és a rossz tett egyaránt visszahatásokkal jár, a visszahatások pedig bilincsbe kötik a tett elkövetőjét. Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednünk, Kṛṣṇa (Viṣṇu) elégedettsége érdekében, s e tettek végzése a felszabadult szinten történik. Ez tehát a tettek művészete, amely kezdetben nagyon ügyes irányítást igényel. Éppen ezért nagyon szorgalmasan kell dolgoznunk, vagy az Úr Kṛṣṇa bhaktájának szakszerű vezetése, vagy közvetlenül az Úr Kṛṣṇa irányítása alatt (s Arjunának ez a lehetőség adatott meg). Semmit sem szabad csupán az érzékkielégítésért végeznünk: mindent Kṛṣṇa kielégítése érdekében kell tennünk. Ez nemcsak a tettek visszahatásaitól szabadít meg bennünket, de lassanként arra a szintre is felemel, amelyen az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezhetjük. Ez a szolgálat az egyetlen dolog, amely által eljuthatunk Isten országába.

Az élőlények Ura (Viṣṇu) anyagi teremtése lehetőséget nyújt a feltételekhez kötött lelkek számára, hogy hazatérjenek, vissza Istenhez. Az anyagi teremtésen belül minden élőlényt feltételekhez köt az anyagi természet, mert megfeledkeztek a Viṣṇuhoz, vagyis Kṛṣṇához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő kapcsolatukról. A védikus elvek azért vannak, hogy segítsenek bennünket ezen örök kapcsolat megértésében, ahogyan azt a Bhagavad-gītā elmondja: vedaiś ca sarvair aham eva vedyaḥ. Az Úr kijelenti, hogy a Védák célja az Ő megismerése. A védikus himnuszokban az áll: patiṁ viśvasyātmeśvaram. Az élőlények Ura az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Viṣṇu. A Śrīmad-Bhāgavatamban (2.4.20) Śrīla Śukadeva Gosvāmī szintén többszörösen patinak nevezi az Urat:

A prajā-pati az Úr Viṣṇu: Ő az Ura valamennyi élőlénynek, minden világnak és minden szépségnek, és Ő védelmez mindenkit. Az Úr azért teremtette ezt az anyagi világot, hogy a feltételekhez kötött lelkek megtanulhassák, hogyan kell yajñákat (áldozatokat) végrehajtaniuk Viṣṇu elégedettsége érdekében, hogy nagyon kényelmesen, aggodalom nélkül éljenek, amíg az anyagi világban vannak, s hogy aztán jelenlegi anyagi testük halála után beléphessenek Isten birodalmába. Ez az Úr terve a feltételekhez kötött lelkek számára, akik a yajña végzésével fokozatosan Kṛṣṇa-tudatúvá és minden tekintetben jámborrá válhatnak. A védikus írások e Kali-korszak számára a saṅkīrtana-yajñát (Isten szent neveinek éneklését) ajánlják. Ezt a transzcendentális folyamatot az Úr Caitanya vezette be, hogy e korszakban valamennyi ember felszabadulhasson. A saṅkīrtana-yajña és a Kṛṣṇa-tudat nagyon jól összeillenek. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.5.32) így ír az Úr Kṛṣṇa bhaktaként (az Úr Caitanyaként) megjelenő formájáról, különösen kiemelve a saṅkīrtana-yajñát:

„Az igazán intelligens emberek a Kali-korszakban a saṅkīrtana-yajña végzésével imádják majd a társaival együtt megjelenő Urat.” A védikus irodalomban leírt többi yajñát nagyon nehéz végrehajtani ebben a Kali-korszakban, ám a saṅkīrtana-yajña minden szempontból rendkívül könynyű és nagyszerű. A Bhagavad-gītā (9.14) szintén ezt az áldozatot javasolja.

A félistenek az anyagi világ ügyeinek felhatalmazott irányítói. Feladatuk, hogy levegővel, fénnyel, vízzel, valamint a test fenntartásához szükséges minden áldással ellássák az élőlényeket. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, és az Istenség Legfelsőbb Személyisége testének különböző részein segédkeznek. Elégedettségük vagy neheztelésük az emberek által végrehajtott yajñáktól függ. Némely yajña célja az, hogy végzői bizonyos félistenek kedvében járjanak, ám még ők is minden yajñában Viṣṇut imádják, a legfőbb haszonélvezőt. A Bhagavad-gītā szintén ír arról, hogy maga Kṛṣṇa minden yajña élvezője: bhoktāraṁ yajña-tapasām. Éppen ezért valamennyi yajña legfőbb célja, hogy végül örömet okozzon a yajña-patinak. Ha a yajñákat az emberek tökéletesen hajtják végre, akkor a félistenek, akik az emberek ellátásáról gondoskodnak, szintén elégedettek lesznek, s így bőségesen ellátják majd az embereket a természet különféle terményeivel.

A yajñák elvégzése sok egyéb áldással is jár, s végül az anyagi kötelékek alóli felszabaduláshoz vezet. Yajñákat végezve az embernek minden tette megtisztul, ahogyan azt a Védák is kijelentik: āhāra-śuddhau sattva-śuddhiḥ sattva-śuddhau dhruvā smṛtiḥ smṛti-lambhe sarva-granthīnāṁ vipramokṣaḥ. Yajñát végrehajtva az ember megszenteli ételét, s e megszentelt ételek fogyasztása megtisztítja a létét. A lét megtisztulásával az emlékezet finom szövetei is megtisztulnak, s ennek következtében az ember képes lesz a felszabadulás útjára gondolni. Mindez együttvéve a Kṛṣṇa-tudathoz vezet, melyre oly nagy szükség van napjaink társadalmában.

A félistenek az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Viṣṇu felhatalmazott ügynökei, akik az ellátásért felelősek, s ezért az előírt yajñák végzésével a kedvükben kell járni. A Védák a különféle félistenek imádatára más és más yajñát írnak elő, ám végső soron minden áldozat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szól. A félistenek számára yajñát bemutatni azoknak ajánlatos, akik nem képesek megérteni, ki az Istenség Személyisége. A Védák az emberek anyagi tulajdonságainak megfelelően számos különböző típusú yajñát ajánlanak. A félistenek imádatára is ugyanez az elv vonatkozik: az áldozat végrehajtójának tulajdonságai határozzák meg. A húsevőknek például azt ajánlják, hogy Kālī istennőt, az anyagi természet szörnyű formáját imádják, és áldozzanak állatokat neki. Azoknak azonban, akik a jóság kötőerejének hatása alatt állnak, Viṣṇu transzcendentális imádatát javasolják. Végső soron minden yajñának az a célja, hogy fokozatosan a transzcendentális szintre emelje az embert. A közönséges emberek számára legalább a pañca-mahā-yajña nevű öt yajña elvégzése szükséges.

Tudnunk kell, hogy az emberi társadalom létfenntartásához minden szükségesről az Úr megbízott félistenei gondoskodnak – senki sem képes előteremteni azokat. Vegyük például az emberiség táplálékait. Ezek közé tartoznak a jóság kötőerejében lévők számára a gabonafélék, a gyümölcsök, a zöldségfélék, a tej, a cukor stb., a nem vegetáriánusok számára pedig a hús. Az ember egyiknek az előállítására sem képes. Vagy vegyük például a hőt, a fényt, a vizet, a levegőt vagy bármely más létfontosságú dolgot – az emberi társadalom egyiknek az előállítására sem képes. A Legfelsőbb Úr nélkül nem lenne elegendő napfény, holdfény, eső és szél, melyek hiányában senki sem élhet. Egyértelmű tehát, hogy életünk az Úr szolgáltatásaitól függ. Még ipari vállalkozásaink is rengeteg nyersanyagot igényelnek: fémeket, ként, higanyt, mangánt és számos más alapanyagot. Valamennyit az Úr megbízottai szolgáltatják, hogy helyes alkalmazásukkal erőre és egészségre tegyünk szert az önmegvalósítás érdekében, amely az élet végső céljához, az anyagi létért folytatott küzdelemtől való megszabaduláshoz vezet. Ezt az életcélt a yajñák végzésével lehet elérni. Ha megfeledkezünk az emberi élet értelméről, és csupán érzékeink kielégítésére használjuk mindazt, amit az Úr ügynökei adnak, s egyre jobban az anyagi lét útvesztőjébe bonyolódunk, holott a teremtésnek nem ez a célja, akkor bizonyosan tolvajokká válunk, s ezért az anyagi természet törvényei megbüntetnek bennünket. Egy tolvajokból álló társadalom sohasem lehet boldog, mert tagjainak nincs életcélja. A durva anyagi felfogású, materialista tolvajok életének nincs végső célja, egyedül az érzékkielégítés érdekli őket. Azt sem tudják, hogyan kell a yajñákat végrehajtani. Ám az Úr Caitanya bevezette a legkönnyebb yajñát, a saṅkīrtana-yajñát, melyet bárki végezhet e világban, aki elfogadja a Kṛṣṇa-tudat elveit.

A Legfelsőbb Úr bhaktáit, a Kṛṣṇa-tudatú embereket santáknak nevezik, s ahogyan azt a Brahma-saṁhitā (5.38) leírja, szeretetük az Úr iránt szakadatlan: premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena santaḥ sadaiva hṛdayeṣu vilokayanti. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Govinda (minden gyönyör adományozója), Mukunda (a felszabadulás adományozója), vagyis Kṛṣṇa (a mindenkit vonzó) iránt érzett megingathatatlan szeretetükben semmi olyat nem esznek, amit előzőleg nem ajánlottak fel a Legfelsőbb Személynek. Ezek a bhakták mindig yajñákat végeznek az odaadó szolgálat különféle formáiban (pl. śravaṇam, kīrtanam, smaraṇam, arcanam stb.), s ez távol tartja őket az anyagi világbeli bűnös kapcsolatok minden szennyétől. Azonban akik csak saját élvezetükre, érzékkielégítésük érdekében készítenek ételt, nemcsak tolvajok, de mindenféle bűnt is esznek. Hogy lehet valaki boldog, ha tolvaj és bűnös? Sehogy. Ahhoz, hogy az emberek minden tekintetben boldogok legyenek, meg kell tanítani nekik, hogyan végezzék teljes Kṛṣṇa-tudatban a saṅkīrtana-yajña egyszerű folyamatát. Másképp nem lehet béke és boldogság a világon.

Śrīla Baladeva Vidyābhūṣaṇa, a Bhagavad-gītā híres magyarázója így ír: ye indrādy-aṅgatayāvasthitaṁ yajñaṁ sarveśvaraṁ viṣṇuṁ abhyarcya tac-cheṣam aśnanti tena tad deha-yātrāṁ sampādayanti, te santaḥ sarveśvarasya yajña-puruṣasya bhaktāḥ sarva-kilbiṣair anādi-kāla-vivṛddhair ātmānubhava-prati-bandhakair nikhilaiḥ pāpair vimucyante. A Legfelsőbb Úr, akit yajña-puruṣának, minden áldozat személyes haszonélvezőjének neveznek, minden félisten Ura, akik úgy szolgálják Őt, mint a testrészek az egész testet. Indra, Candra és Varuṇa félistenek felhatalmazott vezetők, akik az anyagi világ dolgait irányítják. A Védák áldozatokat írnak elő e félistenek elégedettségének elérése érdekében, hogy örömmel adjanak elegendő mennyiségű levegőt, fényt és vizet a gabonafélék termesztéséhez. Az Úr Kṛṣṇát imádva egyben a félisteneket – az Úr különféle testrészeit – is imádjuk, ezért nincs szükség a félistenek külön imádatára. Ez az oka, hogy a bhakták, a Kṛṣṇa-tudatú emberek az ételüket először felajánlják Kṛṣṇának, és csak azután fogyasztják el. Ez a folyamat lelki táplálékot nyújt a testnek. Nemcsak megszabadítja a testet az előző bűnök visszahatásaitól, hanem ellenállóvá is teszi az anyagi természet minden szennyeződésével szemben. Egy járványos betegség esetén a fertőtlenítő oltóanyag megvédi az embert a ragályos betegségtől. A Viṣṇunak felajánlott étel fogyasztása kellőképpen ellenállóvá tesz bennünket az anyagi vonzódással szemben, s aki ilyen ételt eszik, azt az Úr bhaktájának nevezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember tehát, aki csak Kṛṣṇának felajánlott ételt fogyaszt, képes elhárítani a múltban szerzett anyagi fertőzések visszahatásait, melyek gátolják fejlődését az önmegvalósítás útján. Aki azonban nem így él, az csak szaporítja bűnös tetteit, s ennek eredményeként következő teste disznókhoz és kutyákhoz hasonló lesz, hogy szenvedjen bűnei visszahatásaitól. Az anyagi világ szennyeződésekkel teli, ám aki az Úr prasādáját (a Viṣṇunak felajánlott ételt) fogyasztja, az ellenállóvá válik, s megmenekül támadásaitól. Aki azonban nem így cselekszik, azt a szennyeződések legyőzik.

A valódi táplálékot a gabonafélék és a zöldségek jelentik. Az emberek különféle gabonamagvakat, zöldségeket, gyümölcsöket stb. esznek, míg az állatok a gabona és a zöldségek maradékát, valamint füvet, növényeket stb. fogyasztanak. A húsevéshez szokott emberek szintén függenek a növénytermesztéstől, hogy az állatokat megehessék. Végső soron tehát a mezőgazdaság az, amire támaszkodnunk kell, nem pedig a nagyipari termelés. A földműveléshez kellő mennyiségű eső szükséges, ami a félistenek, például Indra, a Nap, a Hold és mások irányításától függ. Mindannyian az Úr szolgái, akiknek az áldozatok végrehajtásával lehet a kedvükben járni. Így tehát aki nem hajt végre yajñát, arra ínség vár – ez a természet törvénye. Az erre a korra előírt yajñát, különösen a saṅkīrtana-yajñát végre kell hajtanunk, hogy legalább az élelemhiányt elkerüljük.

Ez a vers még kifejezőbben beszél a yajñārtha-karma, a kizárólag Kṛṣṇa örömét szolgáló tettek szükségszerűségéről. Ha a yajña-puruṣa, vagyis Viṣṇu kedvéért kell dolgoznunk, a szükséges útmutatást ehhez a Brahmanban, azaz a transzcendentális Védákban találjuk meg. A Védák tehát a munka törvénykönyvei. Tegyünk bármit, ha a Védák nem írják elő, akkor az vikarma, azaz nem autentikus, hanem bűnös tett. Mindig a Védák szerint kell cselekednünk, hogy megszabaduljunk a munka visszahatásaitól. Ahogyan a hétköznapi életben kell az állam utasításai alapján cselekednünk, úgy kell az Úr legfelsőbb államának irányítása alatt is dolgoznunk. A Védák útmutatásai közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyisége kilégzéséből nyilvánultak meg. Asya mahato bhūtasya niśvasitam etad yad ṛg-vedo yajur-vedaḥ sāma-vedo 'tharvāṅgirasaḥ: „A négy Véda, név szerint a Ṛg-veda, a Yajur-veda, a Sāma-veda és az Atharva-veda mind a hatalmas Istenség Személyisége lélegzésével áradtak ki” (Bṛhad-āraṇyaka-upaniṣad 4.5.11). Az Úr mindenható, ezért tud beszélni a lélegzésével is, mert ahogyan azt a Brahma-samhitā elmagyarázza, minden egyes érzékszervével képes ellátni a többi érzék feladatát. Más szóval tehát az Úr beszélhet a lélegzésén keresztül, szemeivel pedig megtermékenyíthet. Az írásokban valóban az áll, hogy az Úr az anyagi természetre pillantva nemzette az élőlényeket. Miután megteremtette a feltételekhez kötött lelkeket, azaz megtermékenyítette velük az anyagi természet méhét, a védikus bölcseletbe foglalva utasításokat is adott nekik, hogyan térhetnek haza, vissza Istenhez. Soha ne felejtsük el, hogy az anyagi világban élő feltételekhez kötött lelkek mind nagyon vágynak az anyagi élvezetre. A védikus utasítások azonban olyanok, hogy ha betartja őket, az ember kielégítheti eltorzult vágyait, majd úgynevezett élvezete befejezése után visszatérhet Istenhez. Mindez lehetőséget ad a feltételekhez kötött lelkeknek, hogy felszabaduljanak, ezért törekedniük kell arra, hogy kövessék a yajña folyamatát azáltal, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá válnak. A Kṛṣṇa-tudat elveit még azok is elfogadhatják, akik sohasem követték a védikus utasításokat, s ezek az elvek helyettesíteni fogják a védikus yajñák, vagyis karmák elvégzését.

Az Úr ebben a versben elítéli a „dolgozz keményen, és élvezd az érzéki örömöket” pénzimádó, anyagias filozófiáját. Az említett yajñák végzése tehát elengedhetetlenül szükséges azok számára, akik élvezni akarják ezt az anyagi világot. Akik nem követik e szabályokat, azok rendkívül kockázatos életet élnek, amely a kárhozat felé vezet. A természet törvényei alapján az emberi élet célja legfőképpen az önmegvalósítás, amit három úton – a karma-yogán, a jñāna-yogán és a bhakti-yogán keresztül – lehet elérni. Az erény és a bűn felett álló transzcendentalisták számára nem szükséges az előírt yajñák szigorú végrehajtása, ám azoknak, akik csupán az érzékkielégítést hajszolják, meg kell tisztulniuk az említett yajña-kör elvégzésével. Sokféle tett van. Akik nem Kṛṣṇa-tudatúak, azok nyilvánvalóan érzéki tudatban cselekszenek, ezért jámbor tetteket kell végezniük. A yajñák rendszerét úgy tervezték meg, hogy elvégzésükkel az érzéktudatú ember anélkül teljesítheti be vágyait, hogy az érzékkielégítő tett visszahatásaiba bonyolódna. A világ jóléte nem saját erőfeszítésünktől függ, hanem a Legfelsőbb Úr háttérelrendezésétől, amit a félistenek hajtanak végre. A yajñákat éppen ezért közvetlenül az adott félisteneknek mutatják be, akikről a Védák beszélnek. Közvetve ez maga a Kṛṣṇa-tudatú folyamat, mert aki szakértővé válik a yajñák végrehajtásában, az minden kétséget kizárva Kṛṣṇa-tudatú lesz. Ha azonban a yajñák végzésével valaki nem válik Kṛṣṇa-tudatúvá, akkor ezek az elvek puszta erkölcsi szabályok maradnak. Az embernek nem szabad a fejlődése során az erkölcsi szabályoknál megállnia. Túl kell azokon lépnie, hogy elérje a Kṛṣṇa-tudatot.

A teljesen Kṛṣṇa-tudatú embernek, akinek számára Kṛṣṇa-tudatú tettei tökéletes elégedettséget nyújtanak, már nincsen semmi teljesíteni való kötelessége. Mivel Kṛṣṇa-tudatúvá vált, azonnal megtisztult minden benne szunnyadó istentagadó hajlamtól, ami másképpen csak sok ezer yajña végzésével érhető el. Tudatának megtisztulása eredményeként szilárd meggyőződésre tesz szert a Legfelsőbbhöz fűződő örök helyzetét illetően. Az Úr kegyéből megvilágosodik előtte, mi a kötelessége, s ettől kezdve a védikus parancsolatok már nem kötelezik semmire. Az ilyen Kṛṣṇa-tudatú embert nem érdeklik többé az anyagi tettek, s az olyan világi dolgokban sem leli már örömét, mint a bor, a nők és a többi hasonló őrült szenvedély.

Az önmegvalósítást elért embernek a Kṛṣṇa-tudatú tetteken kívül nem kell többé semmilyen előírt kötelességet végrehajtania. A következő versek elmagyarázzák, hogy a Kṛṣṇa-tudat sem tétlenséget jelent. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az nem egy embernél vagy félistennél keres menedéket. Bármit tesz a Kṛṣṇa-tudatban, azzal eleget tesz minden kötelességének.

A bhakták számára az Istenség Személyisége a Legfelsőbb, míg az imperszonalisták számára a felszabadulás. Aki megfelelő irányítással Kṛṣṇáért, azaz Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, s nem vonzódik munkája eredményéhez, az kétségtelenül az élet legfőbb céljának elérése felé halad. Arjuna azt az utasítást kapta, hogy harcoljon a kurukṣetrai csatában Kṛṣṇa érdekeiért, mert ez az Ő kívánsága. Jó embernek lenni vagy távol maradni az erőszaktól személyes ragaszkodásból is lehet, míg a Legfelsőbb kedvéért végzett tett azt jelenti, hogy az ember nem ragaszkodik az eredményhez. Ez a tökéletes cselekvés legmagasabb szintje, s az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa ezt ajánlja.

A védikus szertartásokat – többek között az előírt áldozatokat – azért hajtja végre az ember, hogy megtisztuljon az érzékkielégítés során végzett istentelen cselekedetek hatásától. Ám a Kṛṣṇa-tudatban elkövetett tettek transzcendentálisak, s fölötte állnak a jó vagy rossz cselekedetek visszahatásainak. A Kṛṣṇa-tudatú ember nem ragaszkodik tettei eredményéhez, hanem egyedül Kṛṣṇa kedvéért cselekszik. Számtalanféle tettet végrehajt, ám teljesen mentes a ragaszkodástól.

Janaka és a hozzá hasonló királyok mind önmegvalósított lelkek voltak, s emiatt számukra nem volt kötelező a Védákban előírt kötelességek végrehajtása. Mégis eleget tettek minden előírt feladatnak, hogy saját példájukkal tanítsák a hétköznapi embert. Janaka Sītā apja és az Úr Śrī Rāma apósa volt. Az Úr hűséges bhaktája lévén transzcendentális szinten állt, ám mint Mithilānak (az indiai Bihar állam egyik tartományának) a királya, tanítania kellett alattvalóit az előírt kötelesség végrehajtására. Az Úr Kṛṣṇának és Arjunának, az Úr örök barátjának nem kellett volna harcolniuk a kurukṣetrai csatában, mégis harcoltak, hogy megtanítsák az embereknek: az erőszakra szintén szükség van ott, ahol a józan érvek már nem segítenek. A kurukṣetrai csata előtt számtalan kísérlet történt, hogy elejét vegyék a háborúnak. Még az Istenség Legfelsőbb Személyisége is közbenjárt a békéért, ám a másik tábor mindenáron háborút akart. Ilyen igaz ügy érdekében tehát szükség van a harcra. Noha a Kṛṣṇa-tudatú embert talán egyáltalán nem érdekli ez a világ, mégis dolgozik, hogy másokat helyes cselekedetekre és helyes életmódra tanítson. Akik jártasak a Kṛṣṇa-tudatban, képesek úgy cselekedni, hogy mások kövessék őket. Erről szól a következő vers.

Az embereknek mindig szükségük van egy vezetőre, aki viselkedésével tanítani tudja őket. Az azonban, aki dohányzik, nem taníthatja az embereket a dohányzás abbahagyására. Az Úr Caitanya azt mondta, egy tanító csak azután taníthat, hogy ő maga megtanulta a helyes viselkedést. Aki így tanít, azt ācāryának, példamutató tanítónak hívják. Egy tanárnak követnie kell a śāstra (a szentírás) elveit ahhoz, hogy a közönséges embereket taníthassa. Nem találhat ki olyan szabályokat, amelyek ellentétben állnak a kinyilatkoztatott írások elveivel. A kinyilatkoztatott írásokat – többek között a Manu-saṁhitāt – irányadó könyveknek tekintik, melyeket az emberi társadalomnak követnie kell. Egy vezetőnek tehát a mérvadó śāstrák elveire kell alapoznia tanítását. Aki tökéletességre vágyik, annak követnie kell a szabályokat, ahogyan azt a kiváló tanárok teszik. A Śrīmad-Bhāgavatam is megerősíti, hogy az embernek a nagy bhakták nyomdokait kell követnie, s így előreléphet a lelki megvalósítás útján. A király, az államelnök, az apa és a tanító mindannyian az ártatlan köznép természetes vezetői. Felelősek alárendeltjeikért, ezért jól kell ismerniük a mérvadó erkölcsi és lelki törvénykönyveket.

A védikus irodalom így ír az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről:

„A Legfelsőbb Úr irányít minden más irányítót, s a különféle bolygók vezetői közül Ő a leghatalmasabb. Mindenki az Ő irányítása alatt áll. Az élőlények sajátos képességeiket egyedül a Legfelsőbb Úrtól kapják; ők maguk nem a legfelsőbbek. Minden félisten Őt imádja, s Ő minden vezető legfelsőbb vezetője, ezért transzcendentális minden anyagi vezetőhöz és irányítóhoz képest, s imádatra méltó mindenki számára. Senki sem nagyobb Nála, s Ő minden ok legvégső oka.”

„Az Ő teste nem olyan, mint a közönséges élőlényé. Teste és lelke között nincsen különbség. Ő abszolút, mindegyik érzéke transzcendentális, és képes ellátni a többi érzék feladatát. Senki sem egyenlő hát Vele vagy nagyobb Nála. Energiái sokfélék, s így tettei maguktól, természetes módon következnek be” (Śvetāśvatara-upaniṣad 6.7–8).

Az Istenség Legfelsőbb Személyiségében minden teljes bőségében jelen van, s teljes igazságként létezik, ezért Számára nincsen kötelesség. Aki függ munkája eredményétől, annak van egy meghatározott feladata, ám aki nem vágyik semmire sem e három bolygórendszerben, annak valóban nincsen kötelessége. Az Úr Kṛṣṇa a kṣatriyák vezéreként mégis részt vesz a kurukṣetrai csatában, mert a kṣatriyák teendője az, hogy megvédjék a szenvedőket. Noha Ő fölötte áll a kinyilatkoztatott írások minden szabályának, mégsem tesz semmi olyat, ami azokkal ellentétben állna.

Minden civilizált embernek követnie kell bizonyos hagyományos családi szokásokat, hogy a lelki fejlődés érdekében ne zavarja meg a társadalom nyugalmát. Ezek a szabályok a feltételekhez kötött lelkekre vonatkoznak, s nem az Úr Kṛṣṇára, Ő mégis betartotta a törvényeket, mert azért szállt alá, hogy a vallás elveit megalapozza. Ha másképp cselekedne, a közönséges emberek követnék példáját, hiszen Ő a legfelsőbb tekintély. A Śrīmad-Bhāgavatamból megtudhatjuk, hogy az Úr Kṛṣṇa otthonában is és otthonán kívül is végrehajtotta a családos ember számára előírt valamennyi vallásos kötelességet.

A varṇa-saṅkara kifejezés nemkívánatos népességet jelent, amely zavarja a társadalom békéjét. A társadalomban kialakuló zavar elkerülését számos szabály és törvény segíti elő, melyek betartásával az emberekre békesség vár, s így felkészülhetnek a fejlődésre a lelki életben. Az Úr Kṛṣṇa természetesen betartja az efféle szabályokat és előírásokat, amikor alászáll, hogy biztosítsa az ilyen tevékenységek tekintélyét és jelentőségét. Az Úr minden élőlény atyja, s ha az élőlények tévúton járnak, a felelősség közvetve az Övé. Ezért aztán amikor az emberek többsége nem tartja tiszteletben a szabályozó elveket, akkor Ő maga száll alá, hogy helyes útra terelje a társadalmat. Jól jegyezzük meg, hogy noha követnünk kell az Úr nyomdokait, arról sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy nem utánozhatjuk a cselekedeteit. Követni és utánozni két különböző dolog. Nem utánozhatjuk az Urat, s nem emelhetjük fel a Govardhana-hegyet, ahogyan az Úr tette gyermekkorában. Erre egyetlen ember sem képes. Be kell tartanunk utasításait, ám sohasem szabad utánoznunk a tetteit. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.33.30–31) megerősíti ezt:

„Csupán követnünk kell az Úr és az Ő felhatalmazott szolgái utasításait, melyek mind a javunkra válnak. Minden intelligens ember betartja ezeket. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne utánozzuk tetteiket. Senki se próbálkozzon azzal, hogy az Úr Śivát utánozva kiigya a méregóceánt!”

Azokat az īśvarákat, akik irányítani képesek a Nap és a Hold mozgását, mindig magasabb rendűeknek kell tekintenünk. Ilyen képességek hiányában senkinek sem szabad a rendkívüli hatalmú īśvarák cselekedeteit utánoznia. Az Úr Śiva egy egész méregóceánt kiivott, melynek egyetlen csöppje elegendő lett volna ahhoz, hogy végezzen egy közönséges emberrel. Az Úr Śivának sok olyan állítólagos híve van, akik gāñját (marihuánát) és hasonló kábítószereket akarnak szívni, arról azonban megfeledkeznek, hogy az Úr Śiva tetteit ekképpen utánozva csak a halálukat siettetik. Az Úr Kṛṣṇának is vannak olyan álhívei, akik rāsa-līlāját, szerelmi táncát akarják utánozni, ám azt elfelejtik, hogy a Govardhana-hegyet viszont képtelenek felemelni. A legjobb tehát, ha az ember nem próbálja utánozni a nagy személyiségek cselekedeteit, hanem csak követi utasításaikat. A szükséges tulajdonságok nélkül azzal se próbálkozzon senki, hogy a helyzetükbe kerüljön. Istennek számtalan olyan „inkarnációja” létezik, aki nem rendelkezik a Legfelsőbb Istenség hatalmával.

A Kṛṣṇa-tudatú és a nem Kṛṣṇa-tudatú embert eltérő vágyaik különböztetik meg egymástól. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az nem tesz semmi olyat, ami nem segíti Kṛṣṇa-tudatának fejlődését. Lehet, hogy éppen úgy cselekszik, mint az anyagi tettekhez túlságosan ragaszkodó tudatlan ember, de míg az utóbbinak saját érzékei kielégítése a célja, ő Kṛṣṇa kedvéért tesz mindent. Szükség van tehát arra, hogy megmutassa az embereknek, miként cselekedjenek, s hogyan szolgálják tetteik eredményével a Kṛṣṇa-tudat érdekeit.

Vedaiś ca sarvair aham eva vedyaḥ. Ez valamennyi védikus szertartás végső célja. Minden szertartás, áldozat és minden más, amelyről a Védák írnak – beleértve az anyagi cselekedetekre vonatkozó utasításokat is – arra szolgál, hogy az emberek megértsék Kṛṣṇát, az élet végső célját. Ám a feltételekhez kötött lelkek az érzékkielégítésen kívül nem ismernek más célt, ezért csupán az érzékkielégítés érdekében tanulmányozzák a Védákat. A védikus szertartások által szabályozott gyümölcsöző tetteken és érzékkielégítésen keresztül azonban az ember fokozatosan felemelkedhet a Kṛṣṇa-tudatig. A Kṛṣṇa-tudatú, önmegvalósított léleknek tehát nem szabad megzavarnia mások tetteit vagy felfogását, hanem saját cselekedeteivel kell megmutatnia, hogyan lehet minden munka eredményét Kṛṣṇa szolgálatának szentelni. A tanult Kṛṣṇa-tudatú embernek úgy kell végeznie tetteit, hogy az érzékkielégítésre törekvő tudatlanok elsajátíthassák tőle a helyes cselekvés és viselkedés módját. Noha a tudatlant nem szabad tetteiben megzavarni, a Kṛṣṇa-tudatban kicsit fejlettebb embert már közvetlenül az Úr szolgálatával is meg lehet bízni, anélkül, hogy más védikus előírásokat kellene követnie. E szerencsés embernek nem kell elvégeznie a védikus szertartásokat, mert a közvetlen Kṛṣṇa-tudat révén elérheti mindazt az eredményt, amit előírt kötelességei teljesítésével érne el.

Ha egy Kṛṣṇa-tudatú és egy anyagi tudatú ember hasonló tetteket hajt végre, látszólag azonos szinten cselekszenek, ám kettejük helyzete között nagy különbség van. A materialista tudatú ember hamis egójának köszönhetően meg van róla győződve, hogy ő a tettei végrehajtója. Nem tudja, hogy a test mechanizmusát a Legfelsőbb Úr ellenőrzése alatt álló anyagi természet hozza létre. Arról sincsen tudomása, hogy ő maga végső soron Kṛṣṇa irányítása alatt áll. A hamis ego hatása alatt azt hiszi, hogy függetlenül cselekszik, s tetteiért magának tulajdonít minden érdemet. Ez az ismertetőjele a tudatlanságának. Nem érti, hogy ez a durva- és finomfizikai test az Istenség Legfelsőbb Személyiségének irányítása alatt álló anyagi természet terméke, s hogy ezért teste és elméje cselekedeteivel Kṛṣṇát kellene szolgálnia Kṛṣṇa-tudatban. A tudatlan elfelejti, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Hṛṣīkeśának, az anyagi test érzékei urának hívják. Ez annak köszönhető, hogy érzékszerveit hosszú időn keresztül helytelenül az érzékkielégítésben használva a hamis ego teljesen megtévesztette, minek következtében megfeledkezett Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatáról.

Az Abszolút Igazság ismerője tisztában van azzal, milyen kellemetlen a helyzete az anyagi világban. Tudja, hogy szerves része az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Kṛṣṇának, s hogy helye nem az anyagi teremtésben van. Ismeri valódi önazonosságát az örökkévaló gyönyör és tudás jellemezte Legfelsőbb szerves részeként, s megérti, hogy valamiképpen az anyagi életfelfogás csapdájába esett. Létének tiszta állapotában cselekedeteit össze kell hangolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa odaadó szolgálatával, ezért a Kṛṣṇa-tudatú tettekhez lát, s természetszerűleg eltávolodik az anyagi érzékek tevékenységétől, amely a körülményektől függ és ideiglenes. Tudja, hogy anyagi létének körülményei az Úr legfelsőbb irányítása alatt állnak, így aztán nem zavarják meg a különféle anyagi visszahatások, amelyeket az Úr kegyének tekint. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint az Abszolút Igazság három arculatát (a Brahmant, a Paramātmāt és az Istenség Legfelsőbb Személyiségét) ismerő embert tattva-vitnek nevezik, mert a Legfelsőbbhez fűződő saját valódi helyzetét is ismeri.

A tudatlan emberek tévesen a durvaanyagi tudattal azonosulnak, s mindenféle anyagi címkékben gondolkodnak. Ez a test az anyagi természet ajándéka. Aki túlságosan ragaszkodik a testi tudathoz, azt mandának, lustának nevezik, aki mit sem tud a lélekről. A tudatlanok a testüknek hiszik magukat, ezért a testükkel kapcsolatban állókat rokonaiknak tekintik, az országot, ahol ezt a testet kapták, imádatra méltónak tartják, s azt hiszik, hogy a vallásos szertartások formaságai jelentik a végső célt. Az ilyen anyagi címkékben gondolkodó emberek tetteit a társadalomért végzett munka, a nacionalizmus és az altruizmus jellemzik. E megjelölésektől megtévesztve mindig anyagi síkon tevékenykednek. A lelki önmegvalósítás számukra csupán mítosz, ezért nem is érdekli őket. Azoknak azonban, akik megvilágosodtak a lelki életben, nem szabad megzavarniuk az anyagba merült embereket – jobb, ha csupán csendben végzik tovább saját lelki tevékenységüket. Ezek a megtévesztett emberek néha még olyan magasrendű erkölcsi alapelvekkel is foglalkoznak, mint az erőszaknélküliség és a többi hasonló, anyagi szempontból jótékony tett.

A tudatlanok nem képesek méltányolni a Kṛṣṇa-tudatú tetteket, ezért az Úr Kṛṣṇa arra utasít bennünket, hogy ne zavarjuk őket, ne vesztegessük az időnket fölöslegesen. Az Úr bhaktái azonban még Nála is kegyesebbek, mert megértik szándékát. Emiatt aztán vállalnak minden veszélyt, még azt is, hogy odamennek a tudatlanokhoz, s megpróbálják rávenni őket a Kṛṣṇa-tudatú tettekre, amelyek feltétlenül szükségesek az emberi lény számára.

Ez a vers világosan tükrözi a Bhagavad-gītā mondanivalóját. Az Úr utasítása az, hogy váljunk teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá, s végezzük kötelességünket katonás szigorral. Az efféle parancs talán megnehezíti a dolgunkat, ám kötelességeinket ennek ellenére végre kell hajtanunk, teljes mértékben Kṛṣṇára bízva magunkat, hiszen ez az élőlény eredeti helyzete. Az élőlény nem lehet boldog, ha nem működik együtt a Legfelsőbb Úrral, mert örök helyzete alapján az Ő kívánságainak kell eleget tennie. Śrī Kṛṣṇa ezért mint hadvezére utasította Arjunát a harcra. Az embernek mindent fel kell áldoznia annak érdekében, hogy a Legfelsőbb Úr legjobb akarata érvényesüljön, s egyben előírt kötelességeit is teljesítenie kell, anélkül hogy bármi fölött birtokjogot követelne. Arjunának nem kellett gondolkoznia az Úr parancsán – csupán végre kellett hajtania azt. A Legfelsőbb Úr a lelke minden léleknek, ezért aki saját magával nem törődve teljesen és egyedül a Legfelsőbbre bízza magát – más szóval teljesen Kṛṣṇa-tudatú –, azt adhyātma-cetasnak nevezik. A nirāśīḥ szó azt jelenti, hogy az embernek a mester utasításai szerint kell cselekednie, ám nem szabad a munka gyümölcsére vágynia. Egy pénztáros több millió forintot számol meg munkaadójának anélkül, hogy akár egy fillérre is igényt tartana belőle. Ehhez hasonlóan meg kell értenünk, hogy ebben a világban minden a Legfelsőbb Úré, és semmi sem tartozik az egyénhez. Ez a mayi – „Nekem” – szó igazi tartalma. Ha valaki ilyen Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az egész biztosan nem követel magának semmit. Ezt a fajta tudatot hívják nirmamának („semmi sem az enyém”). És ha valaki vonakodna végrehajtani egy ilyen szigorú parancsot – amely nem veszi tekintetbe a test úgynevezett rokoni kötelékeit –, le kell vetkőznie vonakodását. Ily módon válhat valaki vigata-jvarává, olyan emberré, akinek elméje nem ég lázban, ugyanakkor nem is hajlamos a csüggedésre. Tulajdonságai és helyzete szerint mindenkinek végeznie kell egy bizonyos fajta munkát, s ahogyan ez a vers írja, e kötelességeknek Kṛṣṇa-tudatban is eleget lehet tenni. Ez vezeti az embert a felszabadulás útjára.

Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa utasításai jelentik az egész védikus bölcselet lényegét, ezért kivétel nélkül mindegyik örök igazság. Ahogyan a Védák örökkévalóak, a Kṛṣṇa-tudat igazsága szintén az. Az embernek megingathatatlanul hinnie kell ezekben az utasításokban, anélkül hogy az Úrra irigykedne. Sok olyan filozófus ír magyarázatot a Bhagavad-gītāhoz, aki nem hisz Kṛṣṇában. Ők sohasem szabadulnak fel a gyümölcsöző cselekedetek rabságából. Ám az Úr örök utasításaiban rendületlenül hívő közönséges ember kiszabadul a karma törvényének bilincseiből még akkor is, ha végrehajtani nem is tudja e parancsokat. Előfordulhat, hogy a Kṛṣṇa-tudat folyamatát éppen csak elkezdő ember nem hajtja végre teljes egészében az Úr utasításait, de ha nem kritizálja a folyamatot, hanem őszintén, vereséggel és reménytelenséggel nem törődve törekszik tovább, minden bizonnyal felemelkedik a tiszta Kṛṣṇa-tudat síkjára.

Ez a vers egyértelműen kijelenti, hogy bűn, ha valaki nem Kṛṣṇa-tudatú. Ahogyan büntetés jár az államelnök parancsainak be nem tartásáért, úgy az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításainak megszegése is mindenképpen büntetést von maga után. Az engedetlen ember – legyen bármilyen kiváló személyiség – üres szíve miatt mit sem tud önvalójáról, a Legfelsőbb Brahmanról, a Paramātmāról és az Istenség Személyiségéről, ezért semmi reménye a tökéletes életre.

Ahogy az Úr a hetedik fejezetben (7.14) megerősíti, mindaddig nem szabadulhatunk meg az anyagi természet kötőerőinek befolyásától, míg el nem érjük a Kṛṣṇa-tudat transzcendentális szintjét. Ezért még a legműveltebb világi ember sem képes kikerülni māyā útvesztőjéből csupán elméleti tudással, vagyis a lélek és a test különválasztásával. Sok olyan, magát transzcendentalistának nevező ember van, aki úgy viselkedik, mint aki rendkívül jártas a tudományban, belül azonban teljesen rabja az anyagi természet bizonyos kötőerőinek, melyeket képtelen legyőzni. Lehet valaki a világi tudományosság szempontjából nagyon művelt, ám amiatt, hogy oly hosszú ideje kapcsolatban áll az anyagi természettel, bilincsekben él. A Kṛṣṇa-tudat még akkor is segít kiszabadulni az anyagi kötelékekből, ha közben az ember az anyagi létezés megkívánta kötelességeit végzi. Senkinek sem szabad tehát felhagynia a hivatásával járó kötelességekkel addig, amíg nem válik teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá. Senki se fordítson hátat egyik napról a másikra előírt feladatai végzésének, hogy a yogīkat, a transzcendentalistákat utánozza. Ennél sokkal jobb, ha az ember adott helyzetében marad, s a felette állók irányításával megpróbál Kṛṣṇa-tudatúvá válni. Így lehet megszabadulni Kṛṣṇa māyājának béklyóiból.

Akik Kṛṣṇa-tudatúak, azok természetüknél fogva távol tartják magukat az anyagi érzékkielégítéstől. Azoknak azonban, akiknek nem ilyen a tudata, követniük kell a kinyilatkoztatott írások szabályait és előírásait. Az anyagi rabság oka a mértéktelen érzéki élvezet, de akik betartják a kinyilatkoztatott írások szabályait, azokat nem kötik le az érzéktárgyak. A nemi élvezet például szükségszerű a feltételekhez kötött lélek számára, s a házasság keretei között az írások engedélyezik azt. A szentírások parancsai szerint az ember csak a feleségével élhet nemi életet, a más nőkkel való szexuális kapcsolat tilos számára, s a feleségén kívül minden nőt anyjának kell tekintenie. Az emberek azonban még e parancsok ellenére is hajlamosak a más nőkkel való nemi kapcsolatra. Az efféle hajlamokat meg kell fékezni, mert akadályt jelentenek az önmegvalósítás ösvényén. Amíg van anyagi testünk, követelésének eleget kell tennünk, de csakis a szabályoknak és előírásoknak megfelelően. Ezekkel az engedményekkel azonban nem szabad visszaélnünk. Ragaszkodás nélkül kell követnünk őket, mert másképpen még a szabályozott érzékkielégítés is tévútra vezethet bennünket, ahogyan a baleset veszélye még a legjobb utakon is fennáll. Még ha a legbiztosabb úton járunk is, senki sem garantálhatja, hogy nem ér bennünket baleset. Az érzéki élvezet szelleme már hosszú-hosszú idő óta jelen van bennünk az anyaggal való kapcsolat eredményeként, ezért még a szabályozott érzéki élvezet ellenére is minden esély megvan a visszaesésre. Arra kell hát törekednünk, hogy ne ragaszkodjunk még a szabályozott érzéki élvezethez sem. Ha azonban Kṛṣṇához ragaszkodunk, azaz mindig Kṛṣṇa szerető szolgálatát végezzük, az távol tart bennünket mindenfajta érzéki tettől. Sohasem szabad megválnunk a Kṛṣṇa-tudattól, az élet egyetlen szakaszában sem. Az érzéki ragaszkodástól való függetlenség célja az, hogy az ember végül felemelkedjen a Kṛṣṇa-tudat szintjére.

A számunkra előírt munkát kell tehát végeznünk teljes Kṛṣṇa-tudatban, s nem a másokét. Anyagi szinten az ember előírt kötelességeit pszichofizikai állapota határozza meg, amely a természet kötőerői hatásának eredménye. A lelki kötelességeket, melyeknek célja Kṛṣṇa transzcendentális szolgálata, a lelki tanítómester írja elő. Akár anyagi, akár lelki kötelességről is van azonban szó, az embernek haláláig ki kell tartania mellette, s nem szabad más feladatát utánoznia. A lelki és anyagi szint kötelességei eltérőek lehetnek, ám ha valaki a hiteles útmutatást követi, az mindig a javára válik. Amíg az ember az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt áll, követnie kell a saját helyzetének megfelelő előírt kötelességeket, s nem szabad másokat utánoznia. A jóság kötőerejében lévő brāhmaṇa például tartózkodik az erőszaktól, míg a kṣatriya számára, akire a szenvedély kötőereje hat, engedélyezett az erőszak. Így aztán a kṣatriya számára jobb az erőszak szabályait követve meghalni, mint az erőszakmentesség elvét követő brāhmaṇát utánozni. A szívét nem hirtelen, hanem fokozatosan kell mindenkinek megtisztítania. Ám ha valaki felülemelkedik az anyagi természet kötőerőin, és teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, az a hiteles lelki tanítómester irányítása alatt bármilyen feladatot végezhet. A Kṛṣṇa-tudat e tökéletes síkján a kṣatriya brāhmaṇaként, a brāhmaṇa pedig kṣatriyaként cselekedhet. Az anyagi világbeli megkülönböztetések a transzcendentális szintre nem vonatkoznak. Viśvāmitra például eredetileg kṣatriya volt, ám később brāhmaṇaként cselekedett, míg a brāhmaṇa Paraśurāma egy kṣatriya munkáját végezte. Azért tehették ezt meg, mert transzcendentális szinten álltak, de addig, amíg valaki anyagi síkon van, végre kell hajtania az anyagi természet kötőerői szerinti kötelességeit, s ugyanakkor teljesen meg kell értenie a Kṛṣṇa-tudatot.

Az élőlény a Legfelsőbb szerves részeként eredetileg lelki, tiszta, s mentes minden anyagi szennyeződéstől, így természeténél fogva nem kényszerül az anyagi világ bűneinek elkövetésére. Amikor azonban kapcsolatba kerül az anyagi természettel, minden további nélkül számtalan bűnös tettet elkövet, néha még akarata ellenére is. Arjuna Kṛṣṇához intézett kérdése éppen ezért nagyon lényeges, mert az élőlények eltorzult természetére vonatkozik. Az élőlény néha még akkor is bűnös cselekedetre kényszerül, ha nem akarja. E bűnökre azonban nem a szívben lévő Felsőlélek ösztönöz bennünket, hanem más oka van, ahogyan azt az Úr a következő versben elmagyarázza.

Az anyagi teremtéssel és a szenvedély kötőerejével kapcsolatba kerülve az élőlény Kṛṣṇa iránti örök szeretete kéjvággyá alakul át. Az Isten iránti szeretet úgy változik kéjvággyá, mint ahogyan a tej válik joghurttá a savanyú tamarindgyümölcs hatására. A kielégítetlen kéjvágy haraggá alakul, a haragból illúzió lesz, az illúzió pedig azt eredményezi, hogy az ember folytatja anyagi létét. Ezért a kéjvágy az élőlény legnagyobb ellensége. Egyedül ez az, ami arra készteti a különben tiszta élőlényt, hogy az anyagi világ béklyóiban maradjon. A harag a tudatlanság kötőerejének megnyilvánulása. Ezeket a kötőerőket tehát a dühről és más velejáróiról lehet felismerni. Ha a szenvedély kötőerejéből az előírt cselekedetek és életmód által a jóságéba emelkedünk, s nem süllyedünk a tudatlanság kötőerejébe, akkor a lelki vonzódás megmenthet bennünket a mélybe taszító dühtől.

Az Istenség Legfelsőbb Személyisége számtalan formába terjesztette ki magát, hogy élvezze örökké növekvő lelki gyönyörét, melynek az élőlények szerves részei. Ők szintén rendelkeznek részleges függetlenséggel, de amikor ezzel visszaélnek, és szolgálatkész hajlamuk érzéki élvezetre vágyó hajlammá alakul át, akkor a kéjvágy hatalmába kerülnek. Ezt az anyagi világot azért teremtette az Úr, hogy lehetőséget adjon a feltételekhez kötött élőlényeknek kéjes hajlamaik kielégítésére, s hogy miután hosszú időn keresztül teljesen hiábavalóan próbálkoztak e vágyak kielégítésével, kezdjenek el tudakozódni igazi helyzetükről.

Erről a tudakozódásról írnak a Vedānta-sūtra első sorai.  Athāto brahma-jijñāsā: kérdeznünk kell a Legfelsőbbről. A Legfelsőbbet a Śrīmad-Bhāgavatam a következőképpen határozza meg: janmādy asya yato 'nvayād itarataś ca. „Mindennek az eredete a Legfelsőbb Brahman.” A kéjvágy így szintén a Legfelsőbbtől származik. Ha kéjvágyunkat a Legfelsőbb iránti szeretetté, vagyis Kṛṣṇa-tudattá formáljuk át – más szóval amikor Kṛṣṇa öröme lesz minden vágyunk –, akkor a kéjvágyat és a haragot is lelkivé változtathatjuk. Hanumān, az Úr Rāma nagy szolgája Rāvaṇa arany városának felégetésére használta dühét, ám így az Úr legkiválóbb bhaktája lett. Itt a Bhagavad-gītāban az Úr arra biztatja Arjunát is, hogy dühét fordítsa ellenségei ellen, hogy örömet szerezzen Neki. A Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa kedvéért kimutatott kéjvágy és harag ily módon már nem az ellenségünk többé, hanem a barátunk.

Az élőlény tiszta tudatát elhomályosító burok három fokban tudja befedni az élőlényt. Ez a fedőréteg nem más, mint a kéjvágy, különböző megnyilvánulásaiban. Ezeket a tűz füstjéhez, a tükröt borító porhoz és az embriót körülvevő anyaméhhez lehet hasonlítani. Amikor a kéjvágyat a füsthöz hasonlítják, azt úgy kell értenünk, hogy az élő szikra tüze kis mértékben ugyan, de érzékelhető. Más szóval az élőlényt akkor lehet a füsttel borított tűzhöz hasonlítani, ha Kṛṣṇa-tudata kis mértékben már megnyilvánul. Habár ha van füst, akkor tűznek is lennie kell, kezdetben a láng mégsem látható. Ez az állapot tehát olyan, mint a Kṛṣṇa-tudat kezdete. A tükör és a por példája az elme tükrének tisztítására utal, amely számtalan lelki folyamat segítségével történik, s melyek közül az Úr szent neveinek éneklése a legjobb. Az anyaméh által beburkolt magzat analógiája a tehetetlenséget szemlélteti, hiszen a magzat a méhben olyannyira tehetetlen, hogy még mozogni sem tud. Ezt az állapotot a fák létéhez lehet hasonlítani. A fák szintén élőlények, ám rendkívül erős kéjes vágyaik miatt szinte tudat nélküli létállapotba kerültek. A madarakat és a vadállatokat a porral fedett tükörhöz, az emberi lényt pedig a füsttel takart tűzhöz hasonlítják. Emberi formát öltve az élőlény képes Kṛṣṇa-tudatát valamilyen mértékben életre kelteni, s ha tovább fejlődik, akkor a lelki élet tüze lángra kaphat ebben az életformában. Ha valaki ügyesen bánik a füsttel, a tűz fellobbanhat. Az emberi létállapotban tehát az élőlény esélyt kap rá, hogy kiszabaduljon az anyagi lét börtönéből. Megfelelő irányítással, a Kṛṣṇa-tudat művelésével legyőzheti ellenségét, a kéjvágyat.

A Manu-smṛti leírja, hogy a kéjvágyat nem elégíti ki semmilyen érzéki élvezet, ahogyan a tüzet sem lehet eloltani, ha folyton tápláljuk. Az anyagi világban minden tett középpontjában a nemi élet áll, ezért ezt a világot maithuṇya-āgārának, a nemi élet börtönének hívják. Ahogy a közönséges börtönben rácsok mögött őrzik a rabokat, az Úr törvényeit megszegő bűnözőket a nemi élet láncolja le. Az anyagi civilizáció fejlődése, amelynek alapja az érzékkielégítés, csak meghosszabbítja az élőlények anyagi létét, s így a kéjvágy a tudatlanság szimbóluma, mely az anyagi világhoz köti az élőlényt. Igaz, hogy az érzékkielégítés élvezése közben érezhet valamiféle boldogságot, ám ez az állítólagos boldogságérzet az érzékeit élvező végső ellensége.

Az ellenség elfoglalta a feltételekhez kötött lélek testének különböző stratégiai pontjait. Az Úr Kṛṣṇa említést tesz e pontokról, hogy aki le akarja győzni az ellenséget, az tudja, hol találhatók. Az érzékszervek valamennyi tevékenységének az elme a központja, így amikor az érzéktárgyakról hallunk, az elmében tengernyi érzékkielégítésre irányuló gondolat gyűlik össze, s ennek eredményeképpen a kéjvágy az elmében és az érzékekben üt tanyát. Ezek után az értelem válik e kéjes hajlamok központjává. Az értelem a szellemi lélek közvetlen szomszédja. A kéjes értelem készteti a lelket arra, hogy a hamis egóval azonosuljon, azaz az anyaggal, s ezzel egyidejűleg az elmével és az érzékeivel azonosítsa magát. A szellemi lélek rászokik az anyagi érzékek élvezetére, és ezt tekinti az igazi boldogságnak. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.84.13) nagyon szépen elmagyarázza ezt a hamis azonosítást:

„A magát a három elemből álló testtel azonosító ember, aki teste melléktermékeit a rokonainak tekinti, szülőföldjét pedig imádatra méltónak tartja, s aki csak fürödni jár a zarándokhelyekre, nem pedig azért, hogy találkozzon azokkal, akik jártasak a transzcendentális tudományban, nem tekinthető különbnek egy szamárnál vagy egy tehénnél.”

Az Úr azt tanácsolta Arjunának, hogy még a legelején fékezze meg az érzékeit, mert csak úgy győzheti le a legnagyobb, bűnös ellenséget, a kéjvágyat, ami elpusztítja az önmegvalósítás vágyát és az önvalóról szóló tudást. A jñāna a hamis önvalótól különböző önvaló ismeretére utal, arra a tudásra, mely szerint a szellemi lélek nem azonos a testtel. A vijñāna a lélek eredeti helyzetének és a Legfelsőbb Lélekhez fűződő kapcsolatának ismeretét jelenti. A Śrīmad-Bhāgavatam (2.9.31) ezt a következőképpen magyarázza:

„Az önvalóról, valamint a Legfelsőbb Önvalóról szóló tudás rendkívül titkos és misztikus, ám ezt a tudást és sajátságos megvalósítását meg lehet érteni, ha különféle aspektusait maga az Úr magyarázza el.” Ezt az az önvalóról szóló általános és sajátságos tudást a Bhagavad-gītā adja át nekünk. Az élőlények az Úr szerves részei, ezért feladatuk egyedül az, hogy szolgálják Őt. Ezt a tudatot nevezik Kṛṣṇa-tudatnak. A Kṛṣṇa-tudatot már életünk korai szakaszában el kell sajátítanunk, hogy teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válhassunk, és eszerint cselekedhessünk.

A kéjvágy csupán eltorzult tükörképe az Isten iránti szeretetnek, amely minden élőlény természetéhez hozzátartozik. De ha valakit már fiatal korától Kṛṣṇa-tudatban nevelnek, annak Isten iránti szeretete nem fajulhat kéjvággyá. Ha az Isten iránti szeretet egyszer kéjvággyá torzul, nagyon nehéz visszaállítani a természetes állapotot. A Kṛṣṇa-tudat azonban olyannyira hatásos, hogy az odaadó szolgálat szabályozó elveinek betartásával még abban az emberben is kialakulhat az Isten iránti szeretet, aki későn kezd a folyamat gyakorlásához. Az érzékeknek a Kṛṣṇa-tudatban, vagyis az Úr odaadó szolgálatában való szabályozását tehát az élet bármelyik szakaszában el lehet kezdeni, amikor megértettük annak sürgősségét, s ily módon a kéjvágyat Isten iránti szeretetté változtathatjuk át. Ez az emberi élet legtökéletesebb szintje.

A kéjvágy tettei az érzékeken keresztül nyilvánulnak meg számtalan formában. A kéjvágy a testen belül tanyázik, s az érzékek a kivezető nyílásai. Az érzékek tehát magasabb rendűek a test egészénél. A felsőbbrendű tudatban, vagyis a Kṛṣṇa-tudatban élők nem használják ezeket a kijáratokat. A Kṛṣṇa-tudatban a lélek közvetlen kapcsolatot teremt az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, így – amint ez a vers is írja – a test különféle funkcióinak hierarchiájában a Legfelsőbb Lélek áll legfelül. A test cselekedete az érzékek működését jelenti, így az érzékek leállítása valamennyi testi tevékenység megszűnésével jár. Mivel azonban az elme aktív, még akkor is cselekszik, ha a test nyugalomban, tétlen állapotban van. Ez történik az álom során is. Ám az értelem döntése felette áll az elmének, afölött pedig maga a lélek áll. Ha tehát a lélek közvetlenül a Legfelsőbbet szolgálja, akkor automatikusan alárendeltjei – az értelem, az elme és az érzékek – is mind Őt szolgálják. A Kaṭha-upaniṣadban egy hasonló verssel találkozhatunk, ami arról szól, hogy az érzékkielégítés tárgyai magasabb rendűek az érzékeknél, az elme pedig az érzéktárgyaknál. Ha tehát az elmét állandóan az Úr közvetlen szolgálatával foglaljuk el, akkor az érzékek sem tudnak mást tenni. Az elmének erről a hozzáállásáról már beszéltünk. Paraṁ dṛṣṭvā nivartate. Ha az elme az Úr transzcendentális szolgálatába merül, lehetetlen, hogy az alacsonyabb rendű hajlamok felülkerekedjenek rajta. A Kaṭha-upaniṣad mahānak, nagynak írja le a lelket. A lélek tehát legfölül, az érzéktárgyak, az érzékek, az elme és az értelem fölött áll, így minden probléma megoldása a lélek eredeti helyzetének közvetlen felismerésében rejlik.

Értelmünkkel meg kell ismernünk a lélek eredeti helyzetét, s aztán elménket örökre a Kṛṣṇa-tudatra kell összpontosítanunk. Ez meg fog oldani minden problémát. A kezdő transzcendentalistának ajánlatos tartózkodnia az érzékek tárgyaitól, emellett azonban elméjét is meg kell erősítenie az értelme segítségével. Ha az ember az értelme segítségével Kṛṣṇa-tudatban foglalja el az elméjét, úgy, hogy teljesen átadja magát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, akkor az elme is egyre erősebb lesz, s bár az érzékek – mint a kígyók – rendkívül erősek, nem jelentenek majd többet az elme számára kitört fogú mérges kígyóknál. Annak ellenére azonban, hogy a lélek az értelem, az elme és az érzékek ura, amíg a Kṛṣṇával való kapcsolat révén nem erősödik meg a Kṛṣṇa-tudatban, addig az izgatott elme miatt bármikor visszaeshet.

A Bhagavad-gītā harmadik fejezetének végkövetkeztetése a Kṛṣṇa-tudathoz vezeti el az embert, aki így felismeri, hogy ő az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgája, s végső célja nem a személytelen üresség. Az anyagi létben a kéjvágy és az anyagi természet javai fölötti uralomra való vágy kétségtelenül mindenkit befolyásol. Az uralkodás és az érzékkielégítés utáni vágy a feltételekhez kötött lélek legnagyobb ellensége, a Kṛṣṇa-tudat segítségével azonban bárki képes lehet az anyagi érzékszervek, az elme és az értelem irányítására. Ha nem is fordít hátat azon nyomban a munkának és az előírt kötelességeknek, a Kṛṣṇa-tudat fokozatos kifejlesztésével, a tiszta azonosságára irányított rendíthetetlen értelme révén eljuthat a transzcendentális síkra, ahol az anyagi érzékek és az elme többé nem befolyásolják. Ez a mondanivalója ennek a fejezetnek. Az anyagi lét éretlen állapotában a filozófiai spekuláció és az a természetellenes törekvés, hogy yoga-testtartások által szabályozzuk az érzékeket, sohasem vezetnek el a lelki élethez. Egy magasabb rendű értelem segítségével a Kṛṣṇa-tudatot kell elsajátítanunk.