Bg. 3.41

Az Úr azt tanácsolta Arjunának, hogy még a legelején fékezze meg az érzékeit, mert csak úgy győzheti le a legnagyobb, bűnös ellenséget, a kéjvágyat, ami elpusztítja az önmegvalósítás vágyát és az önvalóról szóló tudást. A jñāna a hamis önvalótól különböző önvaló ismeretére utal, arra a tudásra, mely szerint a szellemi lélek nem azonos a testtel. A vijñāna a lélek eredeti helyzetének és a Legfelsőbb Lélekhez fűződő kapcsolatának ismeretét jelenti. A Śrīmad-Bhāgavatam (2.9.31) ezt a következőképpen magyarázza:

„Az önvalóról, valamint a Legfelsőbb Önvalóról szóló tudás rendkívül titkos és misztikus, ám ezt a tudást és sajátságos megvalósítását meg lehet érteni, ha különféle aspektusait maga az Úr magyarázza el.” Ezt az az önvalóról szóló általános és sajátságos tudást a Bhagavad-gītā adja át nekünk. Az élőlények az Úr szerves részei, ezért feladatuk egyedül az, hogy szolgálják Őt. Ezt a tudatot nevezik Kṛṣṇa-tudatnak. A Kṛṣṇa-tudatot már életünk korai szakaszában el kell sajátítanunk, hogy teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válhassunk, és eszerint cselekedhessünk.

A kéjvágy csupán eltorzult tükörképe az Isten iránti szeretetnek, amely minden élőlény természetéhez hozzátartozik. De ha valakit már fiatal korától Kṛṣṇa-tudatban nevelnek, annak Isten iránti szeretete nem fajulhat kéjvággyá. Ha az Isten iránti szeretet egyszer kéjvággyá torzul, nagyon nehéz visszaállítani a természetes állapotot. A Kṛṣṇa-tudat azonban olyannyira hatásos, hogy az odaadó szolgálat szabályozó elveinek betartásával még abban az emberben is kialakulhat az Isten iránti szeretet, aki későn kezd a folyamat gyakorlásához. Az érzékeknek a Kṛṣṇa-tudatban, vagyis az Úr odaadó szolgálatában való szabályozását tehát az élet bármelyik szakaszában el lehet kezdeni, amikor megértettük annak sürgősségét, s ily módon a kéjvágyat Isten iránti szeretetté változtathatjuk át. Ez az emberi élet legtökéletesebb szintje.