Bg. 3.38

Az élőlény tiszta tudatát elhomályosító burok három fokban tudja befedni az élőlényt. Ez a fedőréteg nem más, mint a kéjvágy, különböző megnyilvánulásaiban. Ezeket a tűz füstjéhez, a tükröt borító porhoz és az embriót körülvevő anyaméhhez lehet hasonlítani. Amikor a kéjvágyat a füsthöz hasonlítják, azt úgy kell értenünk, hogy az élő szikra tüze kis mértékben ugyan, de érzékelhető. Más szóval az élőlényt akkor lehet a füsttel borított tűzhöz hasonlítani, ha Kṛṣṇa-tudata kis mértékben már megnyilvánul. Habár ha van füst, akkor tűznek is lennie kell, kezdetben a láng mégsem látható. Ez az állapot tehát olyan, mint a Kṛṣṇa-tudat kezdete. A tükör és a por példája az elme tükrének tisztítására utal, amely számtalan lelki folyamat segítségével történik, s melyek közül az Úr szent neveinek éneklése a legjobb. Az anyaméh által beburkolt magzat analógiája a tehetetlenséget szemlélteti, hiszen a magzat a méhben olyannyira tehetetlen, hogy még mozogni sem tud. Ezt az állapotot a fák létéhez lehet hasonlítani. A fák szintén élőlények, ám rendkívül erős kéjes vágyaik miatt szinte tudat nélküli létállapotba kerültek. A madarakat és a vadállatokat a porral fedett tükörhöz, az emberi lényt pedig a füsttel takart tűzhöz hasonlítják. Emberi formát öltve az élőlény képes Kṛṣṇa-tudatát valamilyen mértékben életre kelteni, s ha tovább fejlődik, akkor a lelki élet tüze lángra kaphat ebben az életformában. Ha valaki ügyesen bánik a füsttel, a tűz fellobbanhat. Az emberi létállapotban tehát az élőlény esélyt kap rá, hogy kiszabaduljon az anyagi lét börtönéből. Megfelelő irányítással, a Kṛṣṇa-tudat művelésével legyőzheti ellenségét, a kéjvágyat.