Hadiszemle a kurukṣetrai csatamezőn

A Bhagavad-gītā széles körben olvasott teista tudomány. Összefoglalása a Gītā-māhātmya (A Gītā dicsőítése), amely kijelenti, hogy a Bhagavad-gītāt nagyon alaposan, egy olyan ember segítségével kell tanulmányoznunk, aki Śrī Kṛṣṇa híve, s emellett minden önös célú értelmezés nélkül kell törekednünk a megértésére. A világos megértésre, arra, hogyan kell e tudást elsajátítanunk, magában a Bhagavad-gītāban találunk példát Arjuna személyében, aki közvetlenül az Úrtól hallotta ezt a tanítást. Aki olyan szerencsés, hogy a Bhagavad-gītāt e tanítványi láncon, s nem egy személyes indítékoktól vezérelt magyarázaton keresztül értette meg, arról elmondhatjuk, hogy már a teljes védikus tudományt és a világ minden szentírását tanulmányozta. A Bhagavad-gītāban az olvasó megtalálja mindazt, amit valamennyi egyéb szentírás tartalmaz, s ezenkívül olyan dolgokkal is találkozhat, amelyekről sehol máshol nem olvashat. Ez a Bhagavad-gītā különleges jellemzője. A tökéletes teista tudományt tartalmazza, hiszen maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa beszéli el.

Dhṛtarāṣṭra és Sañjaya párbeszéde – amit a Mahābhāratában olvashatunk – alkotja e nagyszerű bölcsesség alapját. Köztudott, hogy ez a filozófia a kurukṣetrai csatamezőn keletkezett, amely időtlen idők óta, a védikus időktől kezdve szent zarándokhely. Maga az Úr beszélte el, amikor személyesen jelen volt ezen a bolygón, hogy útmutatással lássa el az emberiséget.

A dharma-kṣetra (vallási rítusok helye) szónak nagy jelentősége van, mert a kurukṣetrai csatamezőn az Istenség Legfelsőbb Személyisége is jelen volt, Arjuna oldalán. Dhṛtarāṣṭra, a Kuruk atyja erősen kételkedett fiai végső győzelmében. Bizonytalanságában Sañjayától, tanácsosától érdeklődött: „Mi történt?” Abban biztos volt, hogy fiai, valamint öccse, Pāṇḍu fiai azért gyűltek össze a kurukṣetrai harctéren, hogy döntő csatát vívjanak egymással. Kérdése mégis jelentős. Nem akart egyezkedést az unokatestvérek és testvérek között, s tudni akarta, mi vár a csatamezőn felsorakozott fiaira. A csata helyszínéül Kurukṣetrát választották – amiről a Védák azt írják, e helyen Istent kell imádniuk még a mennyek félisteneinek is –, ezért Dhṛtarāṣṭra attól tartott, hogy a szent hely befolyásolhatja a csata kimenetelét. Nagyon jól tudta, hogy ez Arjunának és Pāṇḍu többi fiának kedvez majd, akik természetüknél fogva mind nagyon erényesek voltak. Sañjaya Vyāsa tanítványa volt, és Vyāsa kegyéből képes volt arra, hogy lássa a kurukṣetrai csatateret, annak ellenére, hogy Dhṛtarāṣṭra szobájában tartózkodott. Dhṛtarāṣṭra tehát őt kérdezte a csatamezőn történtekről.

A Pāṇḍavák és Dhṛtarāṣṭra fiai ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Ez a vers azonban felfedi előttünk Dhṛtarāṣṭra elméjét, aki szándékosan csak saját fiait volt hajlandó Kurukként elismerni, míg Pāṇḍu fiait kizárta a családi örökségből. Ennek alapján megérthetjük Dhṛtarāṣṭrának az unokaöccseihez, Pāṇḍu fiaihoz fűződő viszonyát. A történet kezdetétől fogva sejthetjük, hogy ahogyan a rizsföldön a nem odavaló gyomokat távolítják el, úgy fogja Kurukṣetra szent mezején Śrī Kṛṣṇa, a vallás atyja kiirtani a nemkívánatos gazt, Dhṛtarāṣṭra fiát, Duryodhanát és társait, hogy helyükbe a valóban vallásosakat állítsa, akiket Yudhiṣṭhira vezetett. Ez tehát a dharma-kṣetre és a kuru-kṣetre szavak jelentése történelmi és védikus jelentéstartalmuk mellett.

Dhṛtarāṣṭra vakon született, és sajnos lelki látóképességgel sem rendelkezett. Jól tudta, hogy a vallás tekintetében fiai éppoly vakok, mint ő maga, s abban is biztos volt, hogy sohasem lennének képesek megegyezni a Pāṇḍavákkal, akik születésük óta mindannyian jámbor hívők voltak. Mindazonáltal a zarándokhely befolyása miatt kétségek gyötörték. Sañjaya megértette, miért kérdezi őt Dhṛtarāṣṭra a csata alakulásáról, ezért bátorítani akarta az elcsüggedt királyt, s megnyugtatta, hogy fiai nem fognak megalkudni a szent hely befolyása ellenére sem. Sañjaya elmondta a királynak, hogy fia, Duryodhana megtekintette a Pāṇḍavák haderejét, majd azonnal a legfőbb hadvezérhez, Droṇācāryához sietett, hogy tájékoztassa őt a valós helyzetről. Habár Duryodhanát a vers királynak nevezi, a helyzet komolyságára való tekintettel mégis a fő hadvezérhez kellett fordulnia. Nagyon ügyes politikus volt, ám még diplomatikus viselkedésével sem tudta leplezni azt a félelmet, amit a Pāṇḍavák alakulatainak láttán érzett.

Duryodhana, a kiváló diplomata rá akart mutatni Droṇācārya, a nagy brāhmaṇa hadvezér hibáira. Droṇācārya és Drupada király között – aki Draupadīnak, Arjuna feleségének az apja volt – egyszer politikai viszály támadt. E pörlekedés oda vezetett, hogy Drupada egy hatalmas áldozat bemutatása árán megkapta azt az áldást, hogy olyan fia szülessen, aki képes lesz megölni Droṇācāryát. Droṇācārya jól tudta ezt, ám nemes lelkű brāhmaṇa lévén később minden további nélkül átadta Dhṛṣṭadyumnának, Drupada fiának a hadtudomány titkait, amikor Dhṛṣṭadyumnát rábízták, hogy a harcászatra tanítsa. Most, a kurukṣetrai csatamezőn Dhṛṣṭadyumna a Pāṇḍavák oldalára állt, s ő állította fel hadi falanxaikat, miután annak művészetét Droṇācāryától megtanulta. Duryodhana felhívta Droṇācārya figyelmét erre a hibára, hogy legyen éber és rendíthetetlen a harc során. Egyúttal azt is értésére akarta adni, hogy nem szabad hasonlóan elnézőnek lennie a Pāṇḍavákkal, akik szintén kedves tanítványai voltak. Főleg Arjuna állt közel hozzá, aki kiváló tanítványa volt. Duryodhana arra is figyelmeztette, hogy az efféle lágyszívűség a harc során a csata elvesztéséhez vezethet.

Ha Dhṛṣṭadyumna nem is jelentett különösebb veszélyt a kiváló hadászati képességekkel rendelkező Droṇācārya számára, voltak sokan mások, akiktől joggal tarthatott. Duryodhana a győzelem útját gátló nagy akadályokként említi őket, mert mindegyikük olyan félelmetes harcos volt, mint Bhīma és Arjuna. Duryodhana tisztában volt Bhīma és Arjuna erejével, ezért hasonlította hozzájuk a többieket.

Duryodhana serege rendkívüli hőseit sorolja fel, akik közül még senki sem vesztett csatát. Vikarṇa Duryodhana fivére volt, Aśvatthāmā Dronācārya fia, míg Saumadatti, más néven Bhūriśravā a bāhlīkák királyának a fia. Karṇa Arjuna féltestvére volt, mivel Kuntītól született, mielőtt Kuntī feleségül ment Pāṇḍu királyhoz. Kṛpācārya ikerhúga Droṇācārya felesége volt.

Ami a többieket illeti – Jayadrathát, Kṛtavarmāt, Śālyát és másokat –, mindannyian készek voltak az életüket áldozni Duryodhanáért. Más szóval tehát már eldőlt, hogy valamennyien ott vesznek a kurukṣetrai csatamezőn, mert a bűnös Duryodhana oldalára álltak. Duryodhana természetesen biztos volt győzelmében, mert hitt barátai egyesített erejében, amelyről most olvashattunk.

Duryodhana itt a két haderőt hasonlítja össze. Azt gondolja, hogy saját hadseregének ereje határtalan, mert a legtapasztaltabb tábornok, Bhīṣma nagyatya védelmezi, míg a Pāṇḍavák ereje korlátozott, mert seregüket a kevésbé tapasztalt hadvezér, Bhīma védi, aki szinte eltörpül Bhīṣma mellett. Duryodhana mindig nagyon irigykedett Bhīmára, mert jól tudta, hogy ha valamikor meg kell halnia, csak az ő kezétől eshet el. Ugyanakkor azonban Bhīṣma, a sokkal kiválóbb tábornok jelenlétében bízva mégis biztos volt a győzelemben. Joggal hihette, hogy ő kerül ki győztesen a csatából.

Duryodhana Bhīṣma erejének dicsérete után úgy vélte, a többiek talán azt hiszik, nem tekinti őket igazán fontosnak, ezért szokásos diplomatikus módján ezzel a kijelentéssel próbálta kiköszörülni a csorbát. Kihangsúlyozta, hogy Bhīṣmadeva, noha kétségtelenül a legnagyobb hős, már öreg, ezért mindenkinek őt kell védelmeznie minden irányból. Megtörténhet, hogy Bhīṣmát leköti a harc, s az ellenség él a lehetőséggel, hogy egy másik oldalról támadjon. Fontos volt tehát, hogy a vitézek stratégiai helyükön maradjanak, s ne engedjék, hogy az ellenség megtörje a falanxot. Duryodhana biztosan érezte, hogy a Kuruk győzelme Bhīṣmadeva jelenlétén múlik. Abban egészen biztos volt, hogy Bhīṣma és Droṇācārya teljes támogatást nyújtanak neki a csatában, mert jól tudta, hogy egy árva szót sem szóltak, amikor Arjuna felesége, Draupadī hozzájuk fordult segítségért kétségbeesett helyzetében, miközben egy tanácskozás alkalmával az összes kiváló tábornok színe előtt erővel meztelenre akarták vetkőztetni. Tudta ugyan, hogy a két tábornok szeretetteljes érzéseket táplál a Pāṇḍavák iránt, ám azt remélte, hogy ahogyan a szerencsejáték alkalmával, úgy most is elfelejtkeznek ilyetén érzelmeikről.

A Kuru-dinasztia nagyatyja megértette, mi megy végbe unokája, Duryodhana szívében, és természetes együttérzésből megpróbálta felvidítani azzal, hogy helyzetéhez méltóan – Bhīṣma olyan volt, akár egy oroszlán – rettentő hangú kagylókürtjébe fújt. A kagylókürt jelképes megfúvásával közvetve azt adta csüggedő unokája, Duryodhana tudtára, hogy nincs esélye a csata megnyerésére, mert a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa a másik oldalon áll. Ennek ellenére fáradságot nem kímélve kötelessége volt vezényelni a harcot.

Bhīṣmadeva kagylókürtjével ellentétben a Kṛṣṇa és Arjuna kezében lévő kagylókürtök transzcendentálisak voltak. Hangjuk azt adta hírül, hogy az ellenség nem remélhet győzelmet, mert Kṛṣṇa a Pāṇḍavák mellé állt. Jayas tu pāṇḍu-putrāṇāṁ yeṣāṁ pakṣe janārdanaḥ. A győzelem mindig azoké, akik olyanok, mint a Pāṇḍu-fiak, mert az Úr Kṛṣṇa az ő társuk, s bármikor, bárhol legyen jelen az Úr, a szerencse istennője is ott van, mert sohasem marad férje nélkül. Arjunára tehát győzelem és szerencse várt, ahogy ezt Viṣṇu, azaz az Úr Kṛṣṇa kagylókürtjének transzcendentális búgása jelezte. Ezenkívül a két barát harci szekerét Agni (a tűz istene) ajándékozta Arjunának, s ez azt jelentette, hogy bárhová hajtották a három világban, mindenhol győzelem kísérte.

Ez a vers Hṛṣīkeśának nevezi Kṛṣṇát, mert Ő a birtokosa valamennyi érzékszervnek. Az élőlények az Ő szerves részei, ezért érzékeik is részei az Övéinek. Az imperszonalisták nem tudnak magyarázatot adni az élőlények érzékeire, ezért minden élőlényt érzékek nélkülinek, személytelennek tekintenek. Az élőlények érzékeit a valamennyiük szívében jelen lévő Úr irányítja, ez azonban annak megfelelően történik, hogy az élőlény milyen mértékben hódol meg Neki. Tiszta bhaktájának érzékszerveit közvetlenül irányítja az Úr. Itt a kurukṣetrai csatamezőn közvetlenül uralkodik Arjuna transzcendentális érzékei fölött, s ezért nevezik Őt Hṛṣīkeśának. Az Úrnak különféle tettei alapján számtalan neve van. Madhu démon megölése miatt például Madhusūdhanának hívják. A Govinda név azt jelenti, hogy Ő ad gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek, Vāsudevának pedig azért nevezik, mert Vasudeva fiaként jelent meg. Devakī-nandanának is hívják, mert Devakīt választotta anyjául, a Yaśodā-nandana nevet azért kapta, mert Vṛndāvanában Yaśodā anyát tüntette ki gyermekkori kedvteléseivel, míg Pārtha-sārathinak amiatt hívják, mert barátja, Arjuna szekerét hajtotta. Ehhez hasonlóan Hṛṣīkeśának azért nevezik, mert a kurukṣetrai csatában Ő vezérelte Arjunát.

Ez a vers Dhanañjayának nevezi Arjunát, mert ő segített bátyjának összegyűjteni azt a vagyont, amire a királynak a különféle költséges áldozatok bemutatásához szüksége volt. Bhīmát Vṛkodarának is hívják, mert épp olyan hihetetlen falánkság jellemezte, mint amilyen hihetetlen erejű tettekre – például Hiḍimba démon megölésére – volt képes. A harcosokat bizakodással töltötte el, amikor a Pāṇḍavák kiválóságai az Úrral az élen kagylókürtjükbe fújtak. Az ellenségnek a másik oldalon nem voltak ilyen érdemei, s a legfőbb irányító, az Úr Kṛṣṇa, valamint a szerencse istennője sem volt jelen közöttük. Sorsuk tehát az volt, hogy elveszítsék a csatát, s ezt adta hírül a kagylókürtök búgása.

Sañjaya nagyon tapintatosan értésére adta Dhṛtarāṣṭra királynak, milyen szégyenletes volt ostoba politikája, mellyel a Pāṇḍu-fiakat kijátszva saját fiait próbálta trónra juttatni. A jelek egyértelműen arra utaltak, hogy e nagy csatában az egész Kuru-dinasztia el fog veszni. A hatalmas Bhīṣma nagyatyától kezdve az unokákig, Abhimanyuig és másokig, a világ számtalan birodalmának királyával együtt mindenki részt vett ebben a csatában – s mindannyian halálra voltak ítélve. Ennek a katasztrófának teljes egészében a fiai politikáját támogató Dhṛtarāṣṭra király volt az oka.

Amikor Bhīṣma és a többiek Duryodhana oldalán megfújták kagylókürtjeiket, a Pāṇḍavák szívét ez egyáltalán nem rendítette meg – sehol sem olvashatunk arról, hogy így történt volna. Ebben a versben viszont az áll, hogy a Pāṇḍavák kagylókürtjeinek hangja megremegtette Dhṛtarāṣṭra fiainak szívét. Ez annak volt köszönhető, hogy a Pāṇḍavák az Úr Kṛṣṇába vetették minden bizalmukat. Aki a Legfelsőbb Úrnál keres oltalmat, annak még a legnagyobb veszély közepette sincs oka a félelemre.

A csata még nem kezdődött el. Az előző versekből megtudhattuk, hogy Dhṛtarāṣṭra fiain mondhatni elkeseredés lett úrrá, amikor a csatamezőn meglátták az Úr Kṛṣṇa közvetlen irányítása alatt álló Pāṇḍavák haderejének nem várt elrendezését. Az Arjuna zászlaját díszítő Hanumān-jel szintén győzelmükre utalt, hiszen Hanumān az Úr Rāma mellett harcolt a Rāvaṇa elleni csatában, amelyből az Úr Rāma került ki győztesen. Arjuna harci szekerén most Rāma és Hanumān egyaránt jelen voltak, hogy segítsék őt. Az Úr Kṛṣṇa azonos Rāmával, s bárhol legyen Rāma, ott örök szolgája, Hanumān, és örök hitvese, Sītā, a szerencse istennője is jelen van. Arjunának éppen ezért nem kellett félnie semmiféle ellenségtől. De ami a legfontosabb, az érzékszervek Ura, az Úr Kṛṣṇa állt mellette személyesen, hogy útmutatást adjon neki, így aztán Arjuna a legjobb tanácsokat kapta ahhoz, hogy megvívja a csatát. Ezek a kedvező körülmények – melyeket az Úr rendezett el örök híve számára – a biztos győzelem előjelei voltak.

Bár az Úr Kṛṣṇa nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, indokolatlan kegyéből mégis barátja szolgálatába állt. Bhaktái iránt érzett szeretete sohasem szűnik meg, ezért itt csalhatatlannak szólítják. A szekér hajtójaként Arjuna utasításait kellett követnie, s mivel egy percig sem tétovázott, hogy így cselekedjen, Arjuna csalhatatlannak nevezi. Bhaktája kedvéért vállalta a kocsihajtó szerepét, ám ez nem ütött csorbát felsőbbrendűségén. Ő minden körülmények között az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hṛṣīkeśa, valamennyi érzék Ura. Az Úr és szolgái közötti kapcsolat rendkívül kellemes és transzcendentális. A szolga mindig kész szolgálni az Urat, s az Úr ugyanígy mindig keresi az alkalmat, hogy szolgálhassa bhaktáját. Az Úr nagyobb örömét leli abban, ha nem Ő adja az utasításokat, hanem tiszta bhaktája játssza ezt a felsőbbrendű szerepet. Mivel Ő az Úr, mindenkinek az Ő parancsait kell követnie, és senki sem áll felette, hogy utasítsa Őt. Amikor azonban tiszta bhaktája rendelkezik Vele, transzcendentális gyönyört érez, noha Ő minden körülmények között a tévedhetetlen Úr.

Arjuna tiszta bhakta volt, s ezért nem akart harcolni unokatestvérei és fivérei ellen, Duryodhana konoksága azonban – aki sohasem volt hajlandó semmiféle békekötésre – erre kényszerítette. Ezért aztán nagyon szerette volna látni a csatamezőn felsorakozó vezéreket. Habár a csatatéren nem lehetett szó arról, hogy békés megoldást találjanak, újra látni akarta őket, látni, mennyire égnek a vágytól, hogy megvívják e nem kívánt csatát.

Nyílt titok volt, hogy Duryodhana apjával, Dhṛtarāṣṭrával szövetkezve gonosz terveket sző, hogy megkaparintsa a Pāṇḍavák királyságát. Éppen ezért nem lehettek különbek azok sem, akik Duryodhana oldalára álltak. Arjuna látni akarta őket a csatatéren, mielőtt a harc megkezdődött, hogy megtudja, kikkel áll szemben, de nem akart békekötésről tárgyalni velük. Tény az is, hogy fel akarta becsülni az erőt, mellyel meg kellett küzdenie, habár biztos volt a győzelemben, hiszen Kṛṣṇa ült mellette.

Ebben a versben Arjunát Guḍākeśának nevezik. A guḍākā alvást, álmot jelent, az álom legyőzőjét pedig guḍākeśának hívják. Az alvás egyben tudatlanság is. Arjuna az álmot és a tudatlanságot egyaránt legyőzte, mert Kṛṣṇa barátja volt. Kṛṣṇa hűséges bhaktájaként egyetlen pillanatra sem tudta elfelejteni Őt – ilyen a bhakták természete. Egy bhakta akár ébren van, akár alszik, örökké az Úr nevére, alakjára, tulajdonságaira és kedvteléseire gondol. Így győzi le az álmot és a tudatlanságot is, pusztán azzal, hogy szünet nélkül Kṛṣṇa jár a fejében. Ezt nevezik Kṛṣṇa-tudatnak, samādhinak. Kṛṣṇa Hṛṣīkeśa, vagyis minden élőlény érzékeinek és elméjének irányítója, ezért megértette Arjuna szándékát, amikor Arjuna a seregek közé kívánta hajtani szekerét. Teljesítette hát kérését, s így szólt:

Az Úr Kṛṣṇa a Felsőlélek minden élőlényben, ezért hát megértette, mi játszódott le Arjuna elméjében. A Hṛṣīkeśa szó használata ezzel kapcsolatban arra utal, hogy Ő tudott mindenről. A Pārtha (Kuntī, Pṛthā fia) névnek, amely Arjunára vonatkozik, szintén jelentősége van. Kṛṣṇa barátian tudatni akarta Arjunával, hogy azért vállalta el kocsihajtójának szerepét, mert Arjuna az Ő apja, Vasudeva nővérének, Pṛthānak a fia volt. Mire gondolt Kṛṣṇa, amikor így szólt Arjunához: „Lásd a Kurukat!”? Talán arra, hogy Arjuna meghátrált, és nem akar harcolni? Kṛṣṇa sohasem feltételezte volna ezt nagynénje, Pṛthā fiáról. Az Úr tehát baráti tréfájával megjövendölte Arjuna szándékát.

Arjuna a rokonait látta a csatatéren. Látta Bhūriśravāt és másokat, akik apja kortársai voltak, látta Bhīṣma és Somadatta nagyatyákat; tanítóit, Droṇācāryát és Kṛpācāryát; anyai nagybátyjait, Śalyát és Śakunit; fivéreit, köztük Duryodhanát; fiait, például Lakṣmanát; Aśvatthāmāt és többi barátját; jóakaróit, Kṛtavarmāt és a többieket. A két felsorakozott seregben számtalan barátját fedezte fel.

Aki őszintén átadja magát az Úrnak, abban a jámborak és a félistenek valamennyi jó tulajdonsága megnyilvánul, ellenben aki nem híve az Úrnak, az nem rendelkezik egyetlen jámbor tulajdonsággal sem, legyen bármennyire kiváló jellemű világi szempontból, képzettsége és műveltsége alapján. Így aztán Arjunán a harctéren felsorakozott, egymás vérét kiontani kész rokonai és barátai láttán erőt vett az együttérzés. Saját katonái iránt már kezdettől fogva részvétet érzett, most azonban még az ellenség harcosait is megsajnálta, amint látta küszöbön álló halálukat. Amint erre gondolt, tagjai reszketni kezdtek, ajka kiszáradt. Megdöbbent, hogy valamennyien harcolni vágytak. Jóformán az egész tábor Arjuna vérrokona volt, s most eljöttek, hogy megküzdjenek vele. Ez nagyon lesújtotta a jószívű bhaktát. Nem tesz róla említést a vers, mégis könnyen elképzelhetjük, hogy Arjunának nemcsak a tagjai reszkettek és az ajka száradt ki, de együttérzésében talán még sírt is. Ez azonban nem a gyengeség jele volt, hanem a jószívűségé, ami nagyon jellemző az Úr tiszta bhaktájára. Ezért mondja a Śrīmad-Bhāgavatam (5.8.12):

„Aki rendíthetetlen odaadással fordul az Istenség Személyisége felé, az a félistenek valamennyi jó tulajdonságával rendelkezik. Aki azonban nem bhaktája az Úrnak, annak csupán anyagi tulajdonságai vannak, melyek szinte teljesen értéktelenek. Ennek az az oka, hogy az ilyen ember az elme síkján lebeg, s így egész biztosan elragadja a csillogó anyagi energia vonzása.”

Két esetben kezd el remegni és borzongani a test: vagy rendkívüli lelki eksztázisban, vagy az anyagi körülmények okozta nagy félelem miatt. A transzcendentális megvilágosodás állapotában nincsen félelem, ebben az esetben tehát Arjunát anyagi rettegés, pontosabban a halálfélelem kerítette hatalmába. Más tünetek szintén egyértelműen ezt mutatják: olyan nehezen viselte a látványt, hogy híres Gāṇḍīva íja lassan kicsúszott kezéből, s mivel a szíve tüzelt, úgy érezte, lángol a bőre. Mindez az anyagi életfelfogás következménye.

Türelmetlenségében Arjuna úgy érezte, képtelen tovább a csatatéren maradni, s elméje gyengesége miatt egészen megfeledkezett magáról. Az anyagi dolgokhoz való túlzott ragaszkodás az oka, ha valaki ilyen zavarodottság jellemezte helyzetbe kerül. Bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt (Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.37): az efféle félelem és az elme nyugalmának elvesztése azoknál figyelhető meg, akikre túlságosan nagy hatással vannak az anyagi körülmények. Arjuna nem látott mást a csatatéren, mint fájdalmat és szerencsétlenséget. Úgy érezte, még az ellenség fölött aratott győzelem sem tenné boldoggá. A nimittāni viparītāni szavak nagyon fontosak. Ha valakinek semmi reménye vágyai teljesülésére, így gondolkodik: „Mit keresek én itt?” Mindenkit csupán saját maga és saját jóléte érdekel, a Legfelsőbb Énnel viszont senki nem törődik. Arjuna Kṛṣṇa akaratából úgy tesz, mintha nem lenne tisztában valódi érdekével. Az ember valódi jóléte Viṣṇun, vagyis Kṛṣṇán múlik. A feltételekhez kötött lélek megfeledkezik erről, s ez az oka, hogy anyagi gyötrelmektől kell szenvednie. Arjuna úgy vélte, hogy a csata megnyerése csak bánatot okoz majd neki.

A feltételekhez kötött lelkek nem tudják, hogy igazi érdekük Viṣṇu (Kṛṣṇa) érdeke, ezért a test alapján fennálló kapcsolatokhoz vonzódnak abban a reményben, hogy így majd boldogok lesznek. E vak életfelfogás következtében még arról is megfeledkeznek, mi okozhat számukra anyagi boldogságot. Úgy tűnik, hogy Arjuna még a kṣatriyák erkölcsi törvényeit is egészen elfelejtette. Azt mondják, kétféle ember juthat el a hatalmas és ragyogó Nap bolygóra. Az egyik a kṣatriya, aki Kṛṣṇa személyes parancsainak engedelmeskedve a csatatéren esik el, a másik a lemondott rendben élő ember, aki teljesen átadja magát a lelki kultúrának. Arjuna még az ellenségeit is vonakodik megölni, a rokonairól nem is beszélve. Azt hiszi, sohasem lehet boldog az életben, ha megöli rokonait, s ezért nem akar harcolni, mint ahogyan a jóllakott embernek sincs kedve a főzéshez. Elhatározta, hogy az erdőbe vonul, s kiábrándultságában magányosan fog élni. Kṣatriya lévén azonban szüksége volt egy királyságra a létfenntartásához, mert a kṣatriyák a kormányzáson kívül nem űzhetnek más foglalkozást. De Arjunának nem volt királysága. Erre az egyetlen megoldás az volt, hogy megküzd unokatestvéreivel, fivéreivel, és visszaköveteli az apjától örökölt birodalmat. Ezt azonban nem akarta, így arra gondolt, az lesz a legjobb, ha az erdőbe megy, s minden remény nélkül magányba vonul.

Arjuna Govindának szólítja az Úr Kṛṣṇát, mert Ő jelenti a gyönyört az érzékszervek és a tehenek számára. E fontos szó használatával Arjuna arra utal, hogy Kṛṣṇának tudnia kellene, mi az, ami Arjuna érzékeinek örömet okoz. De Govindának nem az a feladata, hogy a mi érzékeinket kielégítse. Ha azonban az Ő érzékeinek próbálunk örömet szerezni, azzal a mi érzékszerveink is kielégülnek. Anyagi szinten mindenki saját érzékeinek boldogságára vágyik, s azt akarja, hogy Isten teljesítse minden parancsát ennek érdekében. Az Úr csak olyan mértékben szerez örömet az élőlények érzékszerveinek, amilyen mértékben megérdemlik, s nem úgy, ahogyan azt megkövetelik. Ám ha valaki az ellenkező utat választja – azaz nem saját, hanem Govinda érzékeinek próbál örömet szerezni –, akkor Govinda kegyéből minden kívánsága teljesül. Arjuna mély szeretete barátai és családtagjai iránt részben az irántuk érzett természetes részvétben nyilvánult meg, s ezért nem akart harcolni ellenük. Mindenki szeret eldicsekedni a vagyonával barátai és rokonai előtt, és Arjuna attól tartott, hogy a győzelem után, ha barátai és rokonai meghalnak a háborúban, nem tudja majd velük együtt élvezni a javakat. Ez a gondolkodásmód jellemzi a materialista életet. A transzcendentális élet azonban nem ilyen. A bhakta az Úr vágyainak akar eleget tenni, ezért ha az Úr úgy akarja, elfogadhat bármilyen kincset az Ő szolgálatában, s ha az Úr nem akarja, akkor nem szabad elfogadnia egy fillért sem. Arjuna nem akarta megölni a rokonait, s úgy vélte, ha erre mégis szükség lenne, akkor azt Kṛṣṇa tegye meg személyesen. Ekkor még nem tudta, hogy Kṛṣṇa már megölte őket, mielőtt a csatatérre vonultak volna, s neki csak Kṛṣṇa eszközévé kell válnia. Ez a későbbi fejezetekből fog majd kiderülni. Arjuna egy bhakta jellemével rendelkezett, s nem akart bosszút állni gonosz unokatestvérein és fivérein, ám az Úr terve az volt, hogy mindegyiküknek meg kell halnia. Az Úr bhaktája sohasem akar bosszút állni a vétkesen, az Úr azonban nem tűri, hogy a gonoszok ártsanak híveinek. Megbocsát annak, aki Őellene vét, de azoknak, akik a híveit bántják, sohasem. Az Úr tehát eltökélte, hogy elpusztítja a bűnösöket, annak ellenére, hogy Arjuna meg akart bocsátani nekik.

A védikus előírások szerint hatféle támadó van: 1. aki mérget ad, 2. aki gyújtogat, 3. aki halálos fegyverrel támad, 4. aki ellopja más vagyonát, 5. aki elfoglalja más földjét, 6. aki elrabolja más feleségét. Az efféle agresszorokat azonnal meg kell ölni, s ez nem számít bűnnek. A támadók elpusztítása elfogadható egy közönséges ember részéről, ám Arjuna nem volt az. Tulajdonságai egy szentre vallottak, s ehhez méltóan akart bánni az ellenségeivel is. Az efféle jámbor viselkedés azonban nem illik egy kṣatriyához. Az államban vezető helyet elfoglaló embertől elvárják, hogy szent életű legyen, de ez nem jelenthet gyávaságot. Az Úr Rāma például olyannyira jámbor volt, hogy az emberek még ma is szeretnének az Ő királyságában (a rāma-rājyában) élni, ám sohasem volt gyáva. Rāvaṇa támadónak számított, mert elrabolta Rāma hitvesét, Sītāt, de az Úr Rāmától olyan leckét kapott, amire nincs példa a világ történelmében. Arjuna esetében azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy ellenségei nem közönséges gonosztevők voltak, hanem saját nagyapja, tanára, barátai, fiai, unokái stb. Emiatt Arjuna úgy vélte, nem szabad olyan szigorúan bánnia velük, mint a közönséges ellenséggel. Ezenkívül egy szent embertől elvárják, hogy mindenkinek megbocsásson. Az efféle előírások a szent életűek számára fontosabbak, mint hogy bármely politikai vészhelyzet miatt lemondjanak róluk. Arjuna úgy gondolta, ahelyett, hogy politikai okokból megölné saját rokonait, jobb lenne, ha vallási meggyőződésből, jámbor emberhez méltóan megbocsátana nekik. Nem látta értelmét az ideiglenes testi boldogság kedvéért történő öldöklésnek. Az ebből nyert királyság és élvezet végül is nem tart örökké; miért kockáztassa hát életét és örök üdvösségét azzal, hogy legyilkolja saját rokonait? Ezzel kapcsolatban nagy jelentősége van annak, hogy Arjuna Mādhavának, a szerencse istennője férjének szólítja Kṛṣṇát. Ezzel arra akart rámutatni, hogy Kṛṣṇának a szerencse istennője uraként nem szabad őt olyasmire rávennie, ami végül szerencsétlenséget okoz. Kṛṣṇa azonban soha senkit nem sodor szerencsétlenségbe, legfőképpen pedig híveit nem.

Egy kṣatriyának nem szabad visszautasítania a párbajt vagy a szerencsejátékot, ha ellenfele kihívja. Elkötelezettsége miatt Arjuna nem tagadhatta meg a harcot, hiszen Duryodhana és társai kihívták őt. Úgy vélte azonban, hogy a másik csapat elvakultságában nem láthatta a kihívás következményeit, míg ő előre sejtette a szerencsétlen véget, s így nemet mondhatott a kihívásra. A kötelesség végrehajtása csak akkor kötelező, ha jó következményekkel jár, másképpen nem. A mellette és az ellene szóló érveket fontolóra véve Arjuna úgy döntött: nem fog harcolni.

A varṇāśrama intézményrendszerében a vallási hagyományoknak számtalan szabálya van, amelyeknek az a célja, hogy segítsék a családot a megfelelő gyarapodásban és a lelki értékek elsajátításában. A családban a tisztító rítusokért – amelyek végzése a születéskor kezdődik, s a halállal ér véget – az idősebb családtagok a felelősek. Az ő halálukkal azonban ezek a tisztító családi hagyományok megszűnhetnek, s így a fiatal nemzedék a vallástalan szokásokat követve elveszti a lehetőséget a lelki felszabadulásra. A család öregjeit éppen ezért semmilyen indokkal nem szabad megölni.

Az emberi társadalomban a béke, a jólét és a lelki fejlődés alapját a jó népesség jelenti. A varṇāśrama vallás elvei oly módon vannak lefektetve, hogy az állam és az egyes közösségek általános lelki fejlődése érdekében a jó emberek legyenek túlsúlyban. Az ilyen népesség kialakulásának a nők erénye és hűsége a feltétele. Ahogyan a gyermekeket nagyon könnyű félrevezetni, úgy a nők is igen hajlamosak arra, hogy rossz útra térjenek. Éppen ezért a család idősebb tagjainak a gyermekeket és a nőket egyaránt védelmezniük kell. Ha a nőket a vallásos tevékenységek kötik le, nem vehetik rá őket házasságtörésre. Cāṇakya Paṇḍit szerint a nők általában nem túl okosak, s ezért nem is megbízhatóak. A család hagyományos vallási tevékenységét kell tehát végezniük, s így erényességüknek és odaadásuknak köszönhetően egy jó nemzedék megszületésére van esély, amely képes lesz beilleszkedni a varṇāśrama-rendszerbe. A varṇāśrama-dharma megszűnésével a nők függetlenné válnak, és szabadon érintkeznek majd a férfiakkal, azaz házasságtörést követnek el azt kockáztatva, hogy nem várt utódokat teremtenek. A felelőtlen férfiak szintén házasságtörésre buzdítanak a társadalomban, s így nemkívánt gyermekek árasztják el az emberi társadalmat, aminek háborúk és járványok lehetnek a következményei.

A gyümölcsöző cselekedetek végzésének szabályai szerint időnként ételt és vizet kell áldozni a család ősatyáinak. Ezt a felajánlást Viṣṇu imádatán keresztül végzik, mert ha valaki Viṣṇu ételmaradékát fogyasztja, megszabadulhat minden bűnös tett visszahatásától. Előfordul, hogy az ősatyák számtalan bűn visszahatásától szenvednek, s az is megtörténhet, hogy némelyikük még durvaanyagi testhez sem jut, hanem arra kényszerül, hogy szellemként finomfizikai testben maradjon. Amikor a leszármazottak a prasāda maradékait felajánlják az ősatyáknak, megszabadíthatják őket a szellemléttől és más nyomorúságoktól. Az ősatyák megsegítése ebben a formában családi hagyomány. Az odaadó szolgálatot nem végzők számára kötelező az ilyen szertartás, ám az odaadó szolgálatban élőknek nem szükséges ezek elvégzése, mert pusztán odaadó szolgálatukkal ezer és ezer ősüket menthetik meg minden nyomorúságtól. A Bhāgavatam (11.5.41) kijelenti:

„Aki Mukundának, a felszabadulás adójának lótuszlábánál keres menedéket, s aki teljes komolysággal haladva ezen az úton minden más kötelezettségről lemond, annak nincsen kötelessége a félistenekkel, a bölcsekkel, a közönséges élőlényekkel, a családtagokkal, az emberiséggel és az ősatyákkal szemben.” Az efféle kötelezettségeknek tehát automatikusan eleget tesz az ember, ha az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálatát végzi.

A sanātana-dharma vagy varṇāṣrama-dharma intézménye által az emberi társadalom négy rendje számára meghatározott feladatok a családok jólétét biztosító tevékenységekkel együtt arra szolgálnak, hogy képessé tegyék az emberi lényt arra, hogy eljusson a végső felszabadulásig. Ezért amikor a felelőtlen vezetők megtörik a sanātana-dharma hagyományát, az zavart okoz a társadalomban, aminek eredményeképpen az emberek megfeledkeznek az élet céljáról, Viṣṇuról. Az ilyen vezetőket vakoknak nevezhetjük, akik követőiket a biztos káoszba vezetik.

Arjuna nem személyes tapasztalatára hivatkozik, hanem arra, amit a hiteles tekintélyektől hallott. Ezen az úton lehet valódi tudásra szert tenni. Az ember nem remélhet igazi tudást, ha nem kap segítséget egy megfelelő személytől, aki már elsajátította azt. A varṇāśrama intézményében az a szokás, hogy az embernek halála előtt el kell végeznie egy folyamatot, ami megtisztítja bűneitől. Ezt nevezik prāyaścittának, s annak kell végrehajtania, aki élete során mindig bűnösen cselekedett. Ha nem hajtja ezt végre, egészen biztos, hogy a pokoli bolygókra kerül, ahol bűnös tettei eredményeképpen nyomorúságos életben lesz része.

Az önző érdekektől vezérelt emberek olyan bűnök elkövetésére is képesek, mint saját fivérük, apjuk vagy anyjuk meggyilkolása. A világtörténelemben bőven találunk példát erre. Arjuna, az Úr jámbor bhaktája azonban sohasem feledkezik meg az erkölcsi törvényekről, s vigyáz arra, hogy ne kövessen el ilyen bűnt.

A kṣatriyák harci szabályai szerint a fegyvertelen és ellenállást nem tanúsító ellenséget nem szabad megtámadni. Arjuna azonban úgy döntött, hogy még akkor sem küzd, ha ilyen kellemetlen helyzetben támadja meg az ellenség. Nem vette figyelembe, hogy a másik fél mennyire akarja a harcot. Ezek a jelek mind arra utalnak, hogy az Úr hűséges bhaktájaként rendkívül lágyszívű volt.

Miközben az ellenség helyzetét vette szemügyre, Arjuna felállt harci szekerén, ám annyira erőt vett rajta a szomorúság, hogy íját és nyilait félredobva újra leült. Egy ilyen kedves és lágyszívű bhakta, aki odaadóan szolgálja az Urat, érdemes arra, hogy megkapja az önvalóról szóló tudást.