Skip to main content

Bevezetés

oṁ ajñāna-timirāndhasya
jñānāñjana-śalākayā
cakṣur unmīlitaṁ yena
tasmai śrī-gurave namaḥ
śrī-caitanya-mano-’bhīṣṭaṁ
sthāpitaṁ yena bhū-tale
svayaṁ rūpaḥ kadā mahyaṁ
dadāti sva-padāntikam

A legsötétebb tudatlanságban születtem, ám lelki tanítómesterem a tudás fáklyalángjával felnyitotta szememet. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom neki!

Vajon mikor fog Śrīla Rūpa Gosvāmī Prabhupāda – az Úr Caitanya kívánságát ebben az anyagi világban valóra váltó misszió alapítója – menedéket nyújtani lótuszlábánál?

vande ’haṁ śrī-guroḥ śrī-yuta-pada-
kamalaṁ śrī-gurūn vaiṣṇavāṁś ca
śrī-rūpaṁ sāgrajātaṁ saha-gaṇa-
raghunāthānvitaṁ taṁ sa-jīvam
sādvaitaṁ sāvadhūtaṁ parijana-
sahitaṁ kṛṣṇa-caitanya-devaṁ
śrī-rādhā-kṛṣṇa-pādān saha-gaṇa-
lalitā-śrī-viśākhānvitāṁś ca

Tisztelettel borulok le tanítómesterem lótuszlábánál s minden vaiṣṇava lábánál! Tisztelettel borulok le Śrīla Rūpa Gosvāmī és idősebb fivére, Sanātana Gosvāmī, valamint Raghunātha Dāsa, Raghunātha Bhaṭṭa, Gopāla Bhaṭṭa és Śrīla Jīva Gosvāmī lótuszlábánál! Tisztelettel borulok le az Úr Kṛṣṇa Caitanya és az Úr Nityānanda, valamint Advaita Ācārya, Gadādhara, Śrīvāsa és többi társuk előtt! Tisztelettel borulok le Śrīmatī Rādhārāṇī, Śrī Kṛṣṇa és társaik, Śrī Lalītā és Viśākhā előtt is!

he kṛṣṇa karuṇā-sindho
dīna-bandho jagat-pate
gopeśa gopikā-kānta
rādhā-kānta namo ’stu te

Ó, drága Kṛṣṇám! Te vagy a boldogtalanok barátja s a teremtés eredete! Te vagy a gopīk Ura és Rādhārāṇī kedvese! Tisztelettel leborulok Előtted!

tapta-kāñcana-gaurāṅgi
rādhe vṛndāvaneśvari
vṛṣabhānu-sute devi
praṇamāmi hari-priye

Hódolattal borulok le Rādhārāṇī, Vṛndāvana királynője előtt, akinek testszíne olyan, akár az olvadt arany! Te vagy Vṛṣabhānu király leánya, aki oly kedves az Úr Kṛṣṇának.

vāñchā-kalpa-tarubhyaś ca
kṛpā-sindhubhya eva ca
patitānāṁ pāvanebhyo
vaiṣṇavebhyo namo namaḥ

Tisztelettel borulok le az Úr összes vaiṣṇava híve előtt, akik mindenki óhaját teljesíteni tudják, akár a kívánságteljesítő fák, s végtelenül könyörületesek a bűnös lelkekhez.

śrī-kṛṣṇa-caitanya prabhu-nityānanda
śrī-advaita gadādhara śrīvāsādi-gaura-bhakta-vṛnda

Hódolattal borulok le Śrī Kṛṣṇa Caitanya, Nityānanda Prabhu, Śrī Advaita, Gadādhara, Śrīvāsa és mindenki más előtt, aki az odaadás útján halad!

hare kṛṣṇa hare kṛṣṇa kṛṣṇa kṛṣṇa hare hare
hare rāma hare rāma rāma rāma hare hare

A Bhagavad-gītāt Gītopaniṣadnak is nevezik. A Gītā a védikus tudás lényege, s a védikus irodalom upaniṣadjai közül az egyik legfontosabb, így természetes, hogy számos angol nyelvű magyarázata létezik. Joggal kérdezhetnénk tehát, hogy miért van szükség egy újabbra. A jelenlegi kiadás magyarázata a következő: Nemrégiben egy amerikai hölgy arra kért, ajánljak számára egy angol nyelvű Gītā-fordítást. Amerikában nagyon sok angol nyelvű Bhagavad-gītā-kiadás jelent meg, de megítélésem szerint nemcsak ott, de még Indiában sincs egyetlen olyan fordítása sem, melyet szigorú értelemben hitelesnek nevezhetnénk, mert a magyarázók szinte mindegyikben a saját véleményüket igyekeznek kifejteni, anélkül hogy tiszteletben tartanák a Bhagavad-gītā valódi szellemét.

A Bhagavad-gītā szellemét maga a Bhagavad-gītā határozza meg. Olyan ez, mint amikor egy orvosságot akarunk bevenni: követnünk kell a dobozán feltüntetett utasításokat. Nem szabad saját szeszélyeink vagy egy barátunk tanácsai alapján szedni; vagy a dobozon feltüntetett előírást, vagy az orvos utasításait kell követnünk. Így van ez a Bhagavad-gītā esetében is: úgy kell elfogadnunk, ahogyan azt maga az elbeszélő tanácsolja. A Bhagavad-gītāt az Úr Śrī Kṛṣṇa mondta el, akit a könyv minden oldalon az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Bhagavānnak nevez. Természetesen a bhagavān szó olykor bármilyen kiváló személyiségre vagy félistenre is vonatkozhat, és itt is kétségkívül az Úr Śrī Kṛṣṇa személyiségének kiválóságára utal, ugyanakkor azonban tudnunk kell, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, ahogyan azt valamennyi kiváló ācārya (lelki tanítómester), köztük Śaṅkarācārya, Rāmānujācārya, Madhvācārya, Nimbārka Svāmī, Śrī Caitanya Mahāprabhu és India sok más hiteles, a védikus tudásban jártas tekintélye is alátámasztja. A Bhagavad-gītāban maga az Úr is megerősíti, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A Brahma-saṁhitā és a purāṇák mindegyike is így tekint Rá, különösen a Śrīmad-Bhāgavatam (kṛṣṇas tu bhagavān svayam), melyet Bhāgavata-purāṇának is neveznek. A Bhagavad-gītāt éppen ezért úgy kell elfogadnunk, ahogyan azt maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége megparancsolja nekünk.

A Gītā negyedik fejezetében (4.1–3) az Úr így szól:

imaṁ vivasvate yogaṁ
proktavān aham avyayam
vivasvān manave prāha
manur ikṣvākave ’bravīt
evaṁ paramparā-prāptam
imaṁ rājarṣayo viduḥ
sa kāleneha mahatā
yogo naṣṭaḥ paran-tapa
sa evāyaṁ mayā te ’dya
yogaḥ proktaḥ purātanaḥ
bhakto ’si me sakhā ceti
rahasyaṁ hy etad uttamam

Az Úr ezekben a versekben elmondja Arjunának, hogy ezt a yoga-rendszert, a Bhagavad-gītāt először a napistennek magyarázta el, a napisten átadta azt Manunak, Manu pedig Ikṣvākunak. Ily módon, a tanítványi láncon keresztül, az egyik elbeszélőtől a másikig szállt alá ez a yoga-rendszer. Idővel azonban a tanítás feledésbe merült, ezért az Úrnak újra el kellett mondania – ez alkalommal Arjunának, a kurukṣetrai csatamezőn.

Śrī Kṛṣṇa elmondja neki, hogy e legmagasztosabb titkot azért tárja fel előtte, mert Arjuna a bhaktája és a barátja. Ez azt jelenti, hogy a Bhagavad-gītā olyan mű, ami legfőképpen az Úr híveinek szól. A transzcendentalistákat három csoportba sorolhatjuk: a jñānīk, a yogīk és a bhakták, vagyis az imperszonalisták, a meditálók és az Úr hívei. Az Úr itt világosan értésére adja Arjunának, hogy őt teszi az új paramparā (tanítványi lánc) első tagjává, mivel a korábbi láncolat megszakadt. Az Úr kívánsága volt tehát, hogy egy újabb paramparā jöjjön létre, amely magáénak vallja a hajdanán a napistentől alászálló tanítványi lánc eszméit, s az Ő vágya volt az is, hogy Arjuna terjessze el újra ezeket a tanításokat. Azt akarta, hogy Arjuna váljék szaktekintéllyé a Bhagavad-gītā értő ismerete terén. Láthatjuk tehát, hogy a Bhagavad-gītāt az Úr leginkább azért tanította Arjunának, mert Arjuna az Úr híve, közvetlen tanítványa és bensőséges barátja volt. A Bhagavad-gītāt az érti meg a legjobban, akinek jelleme Arjunáéhoz hasonló. Úgy is mondhatnánk, hogy az Úr hívének kell lennie, aki közvetlen kapcsolatban áll az Úrral. Amint valaki az Úr bhaktája lesz, azonnal közvetlen kapcsolatba kerül Vele. Ez egy rendkívül összetett téma, röviden azonban annyit elmondhatunk, hogy a bhakta a következő öt viszony egyikében állhat kapcsolatban az Istenség Legfelsőbb Személyiségével:

1. passzív,

2. aktív,

3. baráti,

4. szülői és

5. szerelmi kapcsolat.

Arjunát baráti viszony fűzte az Úrhoz. Természetesen e barátság és az anyagi világban tapasztalt barátság között nagy különbség van. Ez a barátság transzcendentális, melyre nem tehet szert bárki. Mindenki sajátos kapcsolatban áll az Úrral, melyet újra visszaállíthat a tökéletes odaadó szolgálat révén. Jelenlegi helyzetünkben azonban nemcsak a Legfelsőbb Úrról feledkeztünk meg, de arról az örök kapcsolatról is, ami Hozzá fűz bennünket. Sok-sok milliárdnyi és billiónyi élőlény létezik, s mindegyiküknek sajátos, örök kapcsolata van az Úrral. Ezt nevezik svarūpának. Az odaadó szolgálat segítségével e svarūpát újra életre lehet kelteni. Ezt a szintet svarūpa-siddhinek, eredeti helyzetünk tökéletességének hívják. Arjuna tehát bhakta volt, s baráti kapcsolatban állt a Legfelsőbb Úrral.

Érdemes megjegyeznünk, hogyan fogadta el Arjuna a Bhagavad-gītāt. Erről a tizedik fejezetben (10.12–14) olvashatunk:

arjuna uvāca
paraṁ brahma paraṁ dhāma
pavitraṁ paramaṁ bhavān
puruṣaṁ śāśvataṁ divyam
ādi-devam ajaṁ vibhum
āhus tvām ṛṣayaḥ sarve
devarṣir nāradas tathā
asito devalo vyāsaḥ
svayaṁ caiva bravīṣi me
sarvam etad ṛtaṁ manye
yan māṁ vadasi keśava
na hi te bhagavan vyaktiṁ
vidur devā na dānavāḥ

„Arjuna így szólt: Te vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a legvégső hajlék, a legtisztább, az Abszolút Igazság! Te vagy az örök, transzcendentális és eredeti személy, a megszületetlen, a leghatalmasabb! Nārada, Asita, Devala, Vyāsa és minden más nagy bölcs megerősíti ezt Rólad, és most Te magad is ezt mondod nekem. Ó, Kṛṣṇa, teljes igazságként fogadom el mindazt, amit elmondtál! Sem a félistenek, sem a démonok nem érthetik meg személyiségedet, ó, Uram!”

Miután Arjuna végighallgatta a Bhagavad-gītāt Kṛṣṇától, az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől, belátta, hogy Kṛṣṇa paraṁ brahma, a Legfelsőbb Brahman. Minden élőlény Brahman, de a legfelsőbb élőlény, az Istenség Legfelsőbb Személyisége a Legfelsőbb Brahman. A paraṁ dhāma kifejezés azt jelenti, hogy Ő a legfelsőbb menedéke vagy hajléka mindennek, a pavitram pedig azt, hogy tiszta, mentes az anyagi szennyezettségtől. A puruṣam szó arra utal, hogy Ő a legfelsőbb élvező. Ő śāśvatam, az eredeti; divyam, transzcendentális; ādi-devam, az Istenség Legfelsőbb Személyisége; ajam, megszületetlen; valamint vibhum, a leghatalmasabb.

Azt hihetnénk ezek után, hogy Arjuna csupán hízelgésből mondta mindezt Kṛṣṇának, mert a barátja volt. Ám hogy eloszlassa az efféle kételyeket a Bhagavad-gītā olvasóinak elméjében, Arjuna megerősíti magasztalását a következő versben, amikor azt mondja: Kṛṣṇát nemcsak ő tekinti az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, hanem minden hiteles szaktekintély, így Nārada, Asita, Devala és Vyāsadeva is. Mindannyian kiváló személyiségek, akik a védikus tudást olyan módon terjesztik, ahogyan azt valamennyi ācārya elfogadja. Arjuna éppen ezért azt mondja Kṛṣṇának, hogy teljesen tökéletesnek tekinti mindazt, amit Kṛṣṇa mond. Sarvam etad ṛtaṁ manye: „Igaznak fogadom el minden szavad.” Arjuna elmondja azt is, hogy az Úr személyiségét megérteni rendkívül nehéz, s hogy még a hatalmas félistenek sem ismerhetik meg Őt. Ez annyit jelent, hogy az Urat még azok sem érthetik meg, akik az embereknél magasabb szinten állnak. Hogyan érthetné meg akkor egy emberi lény az Úr Śrī Kṛṣṇát anélkül, hogy az Ő híve lenne?

A Bhagavad-gītāt az odaadás szellemében kell tanulmányoznunk. Az ember ne higgye, hogy egyenlő Kṛṣṇával, s azt se gondolja, hogy Kṛṣṇa egy közönséges ember. Nagyhatalmú személyiségnek sem szabad tekintenie Őt. Az Úr Śrī Kṛṣṇa nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A Bhagavad-gītā, illetve a Bhagavad-gītāt megérteni próbáló Arjuna kijelentései alapján Śrī Kṛṣṇát legalább elméletben az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kell tekintenünk. Ebben az alázatos szellemben megérthetjük majd a Bhagavad-gītāt. Ez a mű nagy rejtély, ezért mindaddig, amíg nem alázatos szellemben olvassuk, rendkívül nehéz lesz megérteni.

Mi is valójában a Bhagavad-gītā? A Gītā célja az, hogy kiszabadítsa az emberiséget az anyagi lét tudatlanságából. Az embereknek számtalan megpróbáltatással kell szembenézniük, éppen úgy, ahogy Arjuna is nehéz helyzetbe került, amikor meg kellett vívnia a kurukṣetrai csatát. Ám meghódolt Śrī Kṛṣṇa előtt, az Úr pedig elmondta neki a Bhagavad-gītāt. Nemcsak Arjunát gyötörte aggodalom az anyagi lét miatt – mi is mindannyian hasonló helyzetben vagyunk. Egész létünket a nemlét hangulata hatja át, mi azonban nem arra teremtődtünk, hogy szüntelenül a nemlét gondolata tartson minket rettegésben. Létünk örök, ám valamiképpen az asatba kerültünk. Asat az, ami nem létezik.

A számtalan szenvedő ember közül csupán néhányat érdekli valódi helyzete, az, hogy ki ő, miért kényszerült ilyen kellemetlen feltételek közé, stb. Senki sem nevezhető tökéletes embernek addig, amíg el nem jut odáig, hogy megkérdezze, miért szenved, s amíg rá nem ébred, hogy nem akar szenvedni, hanem véget akar vetni minden szenvedésnek. Csak akkortól beszélhetünk emberi létről, amikor elménkben felébred ez az érdeklődés. A Brahma-sūtra ezt az érdeklődést brahma-jijñāsānak nevezi. Athāto brahma-jijñāsā. Mindaddig, amíg az ember nem tesz fel kérdéseket az Abszolút természetéről, valamennyi tette kudarcnak számít. A Bhagavad-gītāt tehát azok érthetik meg, akik megkérdezik, hogy miért szenvednek, honnan jöttek, s hogy hová kell menniük a halál után. Az őszinte tanítványnak ezenkívül rendíthetetlen tisztelettel kell tekintenie az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. Ilyen tanítvány volt Arjuna.

Az Úr Kṛṣṇa legfőképpen azért száll alá, hogy az embereket figyelmeztesse az élet valódi céljára, amikor azok megfeledkeznek róla. A sok-sok feleszmélt ember közül jó, ha egy akad, aki valóban elsajátítja azt a szellemet, amelyben megértheti helyzetét. Neki szól a Bhagavad-gītā. A valóság az, hogy mindannyiunkat lenyelt a tudatlanság nősténytigrise, ám az Úr végtelenül kegyes az élőlényekhez, különösen pedig az emberekhez. Emiatt beszélte el a Bhagavad-gītāt, barátját, Arjunát téve meg tanítványának.

Arjuna az Úr társa volt, ezért nem lehetett tudatlan, ám a kurukṣetrai csatamezőn mégis hatalmába kerítette a tudatlanság, de csak azért, hogy az Úr Kṛṣṇát az élet problémáiról kérdezhesse, s hogy az Úr az emberiség eljövendő nemzedékei érdekében választ adhasson e kérdésekre, és kijelölhesse az élet célját. Az emberek így ennek megfelelően cselekedhetnek, és tökéletesen beteljesíthetik az emberi lét küldetését.

A Bhagavad-gītāt olvasva az ember megértheti az öt alapigazságot. A könyv először az Istenről szóló tudományt magyarázza el, majd az élőlények, a jīvák örök helyzetét. Létezik egy īśvara, egy irányító, s vannak a jīvák, az élőlények, akiket irányít. Ha egy élőlény azt állítja magáról, hogy őt nem irányítja senki, s hogy szabad, akkor őrült. Az élőlény minden tekintetben irányítás alatt áll, legalábbis feltételekhez kötött élete során. A Bhagavad-gītā témája tehát az īśvara, a legfelsőbb irányító, valamint a jīvák, az irányított élőlények. A prakṛtiről (az anyagi természetről), az időről (az egész univerzum létezésének, vagyis az anyagi természet megnyilvánult állapotának időtartamáról) és a karmáról (a tettekről) szintén beszél. A kozmikus megnyilvánulásban számtalan tevékenység zajlik. Minden élőlény más-más tett végzésébe merül. A Bhagavad-gītāból meg kell tanulnunk, hogy ki Isten, kik az élőlények, mi a prakṛti, mi a kozmikus megnyilvánulás, miképpen irányítja azt az idő, és milyen tetteket végeznek az élőlények.

A Bhagavad-gītā kijelenti, hogy az öt alapigazság közül, amelyek fő témáit alkotják, a Legfelsőbb Istenség, azaz Kṛṣṇa, a Brahman, a legfelsőbb irányító vagy a Paramātmā – ki-ki szólítsa úgy, ahogy neki tetszik – a leghatalmasabb. Az élőlények lényegi minőségüket tekintve éppen olyanok, mint a legfelsőbb irányító. Az Úr irányít mindent az anyagi természet univerzumaiban, ahogyan azt majd a Bhagavad-gītā későbbi fejezetei elmondják. Az anyagi természet nem független; a Legfelsőbb Úr felügyeletével működik. Mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ sūyate sa-carācaram, mondja az Úr Kṛṣṇa. „Ez az anyagi természet az Én irányításom alatt működik.” Ha csodálatos jelenségek tanúi vagyunk a kozmikus természetben, mindig jusson eszünkbe, hogy a kozmikus megnyilvánulás mögött egy irányító áll. Semmi sem nyilvánulhat meg irányítás nélkül. Gyerekes dolog, ha nem veszünk tudomást az irányítóról. Csak egy gyermek gondolkozhat úgy, hogy milyen csodálatos dolog is az autó, hiszen megy anélkül is, hogy ló vagy más állat húzná. A józan ember tudja, hogyan működik az autó motorja, s azzal is tisztában van, hogy a gépezet mögött egy ember áll, a vezető. Ehhez hasonlóan a Legfelsőbb Úr az a vezető, akinek irányítása alatt minden működik. Ahogyan azt a későbbi fejezetekben olvashatjuk, az Úr saját szerves részeinek tekinti a jīvákat, az élőlényeket. A kis aranyrög szintén arany, és az óceán egy csöppje is sós. Ugyanígy amiatt, hogy a legfelsőbb irányító, az īśvara, vagyis Bhagavān, az Úr Śrī Kṛṣṇa szerves részei vagyunk, parányi mennyiségben bennünk, élőlényekben is megtalálható a Legfelsőbb Úr valamennyi tulajdonsága, mert parányi, alárendelt īśvarák vagyunk. Megpróbáljuk uralmunk alá hajtani a természetet, ahogyan manapság a világűrt vagy a bolygókat akarjuk meghódítani. Ez az uralkodásra való hajlam azért van meg bennünk, mert Kṛṣṇában is jelen van. Annak ellenére azonban, hogy megvan bennünk a vágy, hogy uralkodjunk az anyagi természet fölött, tudnunk kell, hogy nem mi vagyunk a legfelsőbb irányító. Erről beszél a Bhagavad-gītā.

Mi az anyagi természet? A Gītā ezt is elmagyarázza, s alsóbbrendű prakṛtinek, alsóbbrendű természetnek nevezi, míg az élőlényt felsőbbrendű prakṛtiként határozza meg. A prakṛti mindig irányítás alatt áll, legyen akár alsóbb-, akár felsőbbrendű. A prakṛti nőnemű, s az Úr irányítása alatt áll, ahogyan a feleség tetteit is a férj irányítja. A prakṛti mindig alárendelt, s az Úr uralkodik felette, aki az uralkodó. Az élőlényeken és az anyagi természeten egyaránt a Legfelsőbb Úr uralkodik, Ő irányítja őket. A Gītā szerint az élőlényeket, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Úr szerves részei, prakṛtinek kell tekinteni. Ezt a Bhagavad-gītā hetedik fejezete egyértelműen kijelenti. Apareyam itas tv anyāṁ prakṛtiṁ viddhi me parām / jīva-bhūtām: „Ez az anyagi természet az Én alacsonyabb rendű prakṛtim, ám ezen fölül van egy másik prakṛti is: a jīva-bhūtām, az élőlény.”

Magát az anyagi természetet három kötőerő alkotja: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság. Fölöttük az örök idő áll, s a természet e kötőerőinek kombinációja révén, valamint az örök idő irányítása alatt és hatáskörén belül létrejönnek a tettek, amiket karmának nevezünk. Időtlen idők óta tartanak ezek a tettek, mi pedig vagy élvezzük tetteink gyümölcseit, vagy szenvedünk tőlük. Tegyük fel, hogy valaki üzletember, s fáradságos munkával nagyon okosan tekintélyes bankbetétre tett szert. Ekkor élvező. De ha később a vállalkozásaiban minden pénzét elveszíti, akkor szenved. Így élvezzük mi is tetteink eredményeit az élet minden területén, vagy így szenvedünk azok következményeitől. Ezt nevezik karmának.

A Bhagavad-gītā az īśvaráról (a Legfelsőbb Úrról), a jīváról (az élőlényről), a prakṛtiről (a természetről), a kāláról (az örök időről) és a karmáról (a tettekről) egyaránt beszél. Az öt közül az Úr, az élőlények, az anyagi természet és az idő örökek. A prakṛti megnyilvánulása ideiglenes, ám attól még létező valóság. Egyes filozófusok azt állítják, hogy az anyagi természet megnyilvánulása nem valóságos, ám a Bhagavad-gītā és a vaiṣṇavák filozófiája szerint ez nem így van. A világ megnyilvánulását ők nem tekintik hamisnak, hanem valóságosnak, jóllehet ideiglenesnek. Az égen vonuló felhőhöz vagy a gabonát tápláló esős évszak beköszöntéhez hasonlítják. Amint véget ér az esős évszak, s amint eltűnnek a felhők, a termés, melyet az eső táplált, elszárad. Ez az anyagi megnyilvánulás szintén létrejön bizonyos időközönként, egy darabig fennmarad, majd eltűnik. Így működik a prakṛti. Ez a körforgás azonban örökké tart, ezért a prakṛti örök, s nem hamis. Az Úr úgy beszél róla, hogy „az Én prakṛtim”. Ez az anyagi természet a Legfelsőbb Úr különálló energiája, s az élőlények szintén a Legfelsőbb Úr energiáját alkotják, de nem különállóak, hanem örök kapcsolatban állnak Vele. Az Úr, az élőlény, az anyagi természet és az idő tehát mind kapcsolatban állnak egymással, s mindegyikük örök. Az ötödik tényező, a karma azonban nem örök. A karma visszahatásai valójában nagyon régóta érvényesülnek. Időtlen idők óta élvezzük tetteink eredményeit vagy szenvedünk azoktól, de tetteink, azaz karmánk következményein változtathatunk, s ez mindössze tudásunk tökéletességén múlik. Számtalanféle cselekedetet végrehajtunk, de azt sajnos nem tudjuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megszabaduljunk e tettek okaitól és következményeitől. A Bhagavad-gītā ezt is elmagyarázza.

Az īśvara, a Legfelsőbb Úr helyzetét a legfelsőbb tudat jellemzi. A jīvák, vagyis az élőlények a Legfelsőbb Úr szerves részei, ezért szintén rendelkeznek tudattal. Az élőlényről és az anyagi természetről egyaránt azt tartják, hogy prakṛti, vagyis a Legfelsőbb Úr energiája, ám a kettő közül az egyiknek, a jīvának van tudata, míg a másiknak nincs. Ez a különbség közöttük. A jīva-prakṛtit éppen ezért felsőbbrendűnek nevezik, mert a jīva az Úréhoz hasonló tudattal rendelkezik. Az Úr tudata azonban a legfelsőbb rendű tudat, és senkinek sem szabad azt állítania, hogy a jīva, az élőlény szintén ilyen legfelsőbb rendű tudatot mondhat a magáénak. Tökéletessége egyetlen szintjén sem rendelkezhet e legfelsőbb rendű tudattal, s az az elmélet, mely szerint rendelkezhet vele, nagyon félrevezető. Van tudata, de az nem tökéletes és nem a legfelsőbb rendű.

A jīva és az īśvara közötti különbséget a Bhagavad-gītā tizenharmadik fejezete tárgyalja. Az Úr kṣetra-jña, azaz van tudata, akárcsak az élőlénynek, de míg az élőlény tudata csak a saját testén belül működik, addig az Úr tudata valamennyi testre kiterjed. Mivel minden élőlény szívében jelen van, ismeri minden egyes élőlény pszichikai állapotát. Ezt sohase felejtsük el. A Bhagavad-gītā azt is kifejti, hogy a Paramātmā, az Istenség Legfelsőbb Személyisége īśvaraként, vagyis irányítóként ott van minden élőlény szívében, s vágyainak megfelelően irányítja őt tetteiben. Az élőlény elfelejti, mit kell tennie. Először eldönti, hogyan akar cselekedni, majd belebonyolódik saját karmájának okaiba és következményeibe. Miután egyik testét elhagyja, egy másikba kerül, éppúgy, ahogyan ruhánkat vesszük le és fel. Miközben a lélek ekképpen vándorol, korábbi cselekedeteinek hatásaitól és visszahatásaitól szenved. E tetteken akkor lehet változtatni, amikor az élőlény a jóság kötőerejének hatása alatt áll, amikor józan, s megérti, hogyan kell cselekednie. Ha így tesz, megváltoztathatja valamennyi előző tettének hatását és visszahatását. A karma tehát nem örök. Ezért mondtuk, hogy az öt tényező (az īśvara, a jīva, a prakṛti, az idő és a karma) közül a négy első örök, míg a karma nem az.

A legfelsőbb rendű tudattal rendelkező īśvara hasonló az élőlényhez abban az értelemben, hogy Neki és az élőlénynek egyaránt transzcendentális tudata van. A tudat nem az anyagi elemek kombinációjának következtében jön létre. Ez egy téves elképzelés. Azt az elméletet, miszerint a tudatot az anyagi elemek bizonyosfajta vegyülése által teremtett feltételek hozzák létre, a Bhagavad-gītā elveti. Az anyagi burkolat talán torzítva tükrözi a tudatot, mint ahogyan a színes üvegen át érkezett fény tükörképe is színesnek látszik, az Úr tudatára azonban nincs hatással az anyag. Az Úr Kṛṣṇa azt mondja: mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ. Amikor alászáll az anyagi világba, tudatát az anyag nem befolyásolja. Ha az anyag hatással lenne Rá, nem lenne alkalmas arra, hogy transzcendentális témákról beszéljen, ahogyan azt a Bhagavad-gītāban teszi. Akinek tudatát az anyag beszennyezi, az nem képes a transzcendentális világról beszélni. Egyszóval az Urat nem szennyezi be az anyag. A mi tudatunk azonban jelen pillanatban valóban anyaggal fertőzött. A Bhagavad-gītā arra tanít, hogy meg kell tisztítanunk anyaggal fertőzött tudatunkat. Tiszta tudatban az īśvara vágyával összhangban fogunk cselekedni, s ez boldoggá tesz majd bennünket. Nem arról van szó, hogy abba kell hagynunk minden cselekvést, hanem arról, hogy meg kell tisztítanunk tetteinket. A megtisztított cselekedeteket bhaktinak nevezik, s bár egyszerű, hétköznapi tetteknek tűnnek, mégis mentesek a szennyeződéstől. A tudatlan talán úgy látja, hogy a bhakta ugyanúgy cselekszik, mint bármelyik közönséges halandó, ám az ilyen csekély értelmű ember nem tudja, hogy az ő tetteit – és az Úréit – nem szennyezi be a tisztátalan tudat vagy az anyag. Mindketten transzcendentálisan a természet három kötőereje fölött állnak. Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy a mi tudatunk jelenleg szennyezett tudat.

Amikor az anyag beszennyez bennünket, létünk feltételekhez van kötve. A hamis tudat akkor nyilvánul meg, amikor azt hisszük, hogy az anyagi természettől származunk. Ezt nevezik hamis én-tudatnak. Aki a testi felfogásban merül el, nem értheti valódi helyzetét. A Bhagavad-gītāt az Úr azért beszélte el, hogy megszabadítsa az embereket a testi életfelfogástól. Arjuna belehelyezkedett ebbe az állapotba, hogy meghallgathassa az Úr tanítását. Meg kell válnunk a testi életfelfogástól – ez a transzcendentalisták első feladata. Aki szabad akar lenni, aki fel akar szabadulni, annak legelőször azt kell megtanulnia, hogy nem azonos az anyagi testével. A mukti, a felszabadulás azt jelenti, hogy megválunk az anyagi tudattól. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén meghatározza, mi a felszabadulás: muktir hitvānyathā-rūpaṁ svarūpeṇa vyavasthitiḥ. A mukti nem más, mint megtisztulni ennek az anyagi világnak a szennyes tudatától és szert tenni a tiszta tudatra. A Bhagavad-gītā minden utasításának az a célja, hogy felébressze ezt a tiszta tudatot. Éppen ezért a Gītā tanításának végén azt olvashatjuk, hogy Kṛṣṇa arról kérdezi Arjunát, tiszta-e már a tudata. A megtisztult tudat azt jelenti, hogy az ember az Úr utasításai alapján cselekszik. Ez a tiszta tudat lényege. Mint az Úr szerves részei, tudattal mindig rendelkezünk, ám nagyon könnyen az alacsonyabb rendű kötőerők befolyása alá kerülünk. Ez azonban az Úrral, aki a Legfelsőbb, sohasem történhet meg. Ez a különbség a Legfelsőbb Úr és a parányi egyéni lelkek között.

Mi is ez a tudat? Annak a tudata, hogy „vagyok”. S ki vagyok? A fertőzött tudat állapotában a „vagyok” azt jelenti: „Én vagyok az ura mindannak, amit látok. Én vagyok az élvező.” Ezt a világot az tartja mozgásban, hogy minden élőlény azt hiszi, ő az anyagi világ ura és teremtője. Az anyagi tudat lélektanilag két részből áll. Az egyik az „én vagyok a teremtő”, a másik az „én vagyok az élvező” gondolkodás. A valóságban azonban a Legfelsőbb Úr a teremtő és az élvező, s az élőlény, mivel a Legfelsőbb Úr szerves része, nem a teremtő és nem az élvező, csupán együttműködik az Úrral; ő a teremtett és ő az élvezet tárgya. A gépalkatrészek például együttműködnek a géppel, a testrészek pedig a testtel. A kar, a láb, a szem mind részei a testnek, de valójában nem ők az élvezők. Az élvező a gyomor. A láb viszi a testet, a kéz beszerzi az ételt, a fogak megrágják, s ily módon minden testrész a gyomor kielégítésén fáradozik, mert az látja el legfőképpen energiával az egész szervezetet. Mindent a gyomor kap tehát. A fát a gyökér öntözésével tápláljuk, a testet pedig azzal, hogy enni adunk a gyomornak, mert ha meg akarjuk őrizni a test egészségét, a testrészeknek együtt kell működniük a gyomor táplálásában. Ehhez hasonlóan a Legfelsőbb Úr a teremtő és az élvező, s nekünk, alárendelt élőlényeknek az a feladatunk, hogy közös erővel örömet szerezzünk Neki. Ez az együttműködés valójában segíteni fog rajtunk, mint ahogyan a gyomorba juttatott étel is segíti a többi testrészt. Ha az ujjak elhatároznák, hogy többé nem adják az ételt a gyomornak, hanem megtartják maguknak, végül nagyon csalódnának. A teremtés és az élvezet középpontjában a Legfelsőbb Úr áll, az élőlények pedig együttműködnek Vele, s ez okoz nekik élvezetet. Kapcsolatuk az úr és szolgája viszonyához is hasonlít: ha az úr teljesen elégedett, szolgája is örül. A hajlam, hogy teremtővé váljon és élvezze az anyagi világot, jelen van az élőlényben, mert jelen van a Legfelsőbb Úrban, a megnyilvánult kozmikus világ teremtőjében is, de akkor is a Legfelsőbb Úr az, akinek örömet kell szereznünk.

A Bhagavad-gītāban azt olvashatjuk, hogy a teljes egész a legfelsőbb irányítóból, az Általa irányított élőlényekből, a kozmikus megnyilvánulásból, az örök időből és a karmából, a cselekedetekből áll. A Gītā mindezt sorra elmagyarázza majd. E tényezők összessége alkotja a teljes egészet, melyet a Legfelsőbb Abszolút Igazságnak neveznek. A teljes egész és a teljes Abszolút Igazság nem más, mint Isten Személyének a teljessége, Śrī Kṛṣṇa. Minden megnyilvánulás az Ő különféle energiáinak köszönhető. Ő valóban a teljes egész.

A Gītā azt is elmondja, hogy a személytelen Brahman szintén alárendelt helyzetben van a teljes Legfelsőbb Személlyel szemben (brahmaṇo hi pratiṣṭhāham). A Brahma-sūtra a Brahmant érzékletesen a nap sugaraihoz hasonlítja. A személytelen Brahman nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyiségének ragyogó sugárzása. A személytelen Brahmanban nem lehet teljes tudatosságot nyerni az abszolút egészről, s ugyanez mondható el a Paramātmā felismeréséről is. A tizenötödik fejezetben láthatjuk majd, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Puruṣottama felette áll mind a személytelen Brahmanról, mind a Paramātmāról való részleges tudatosságnak. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét sac-cid-ānanda-vigrahának nevezik. A Brahma-saṁhitā a következő szavakkal kezdődik: īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ / anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam. „Govinda, Kṛṣṇa minden ok oka. Ő az elsődleges ok, és teste maga az öröklét, a tudás és a gyönyör.” A személytelen Brahmanról való tudatossággal az Ő sat (öröklét), a Paramātmāról való tudatossággal pedig sat-cit (örök tudás) arculatáról válunk tudatossá. Amikor azonban Kṛṣṇáról, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről vagyunk tudatossá, akkor valamennyi transzcendentális aspektusa – sat, cit és ānanda (öröklét, tudás és gyönyör) – tudatosul bennünk egyetlen teljes vigrahában (formában).

A csekély értelmű emberek személytelennek vélik a Legfelsőbb Igazságot, holott Ő egy transzcendentális személy. Ezt minden védikus írás megerősíti. Nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām (Kaṭha-upaniṣad 2.2.13). Ahogyan mi mindannyian különálló élőlények vagyunk, s rendelkezünk egyéniséggel, úgy végső soron a Legfelsőbb Abszolút Igazság is egy személy. Az Istenség Személyiségéről való teljes tudatosság valamennyi transzcendentális arculatának megismerését jelenti az Ő teljes formájában. A teljes egész nem forma nélküli. Ha az lenne, vagyis ha kevesebb lenne, mint bármi más, akkor nem lehetne a teljes egész. A teljes egésznek rendelkeznie kell mindazzal, ami tapasztalatainkon belül és azokon túl létezik, másképp nem lehet teljes.

A teljes egésznek, az Istenség Személyiségének számtalan energiája van (parāsya śaktir vividhaiva śrūyate). A Bhagavad-gītā azt is elmagyarázza, hogyan cselekszik Kṛṣṇa különféle energiáin keresztül. Ez a jelenségvilág, vagy más néven anyagi világ, amelyben élünk, szintén önmagában teljes, mert a huszonnégy elem – amelynek ideiglenes megnyilvánulása a sāṅkhya filozófia szerint nem más, mint ez az anyagi univerzum – tökéletesen biztosítani tudja mindazt, amire az univerzum fennmaradásához és létezéséhez szükség van. Semmi sem fölösleges, és semmiben sincs hiány. E megnyilvánulás csupán adott ideig létezik, amit a legfelsőbb egész energiája határoz meg, s amikor ez az idő lejár, a teljes egész tökéletes elrendezéséből ezek az ideiglenes megnyilvánulások mind megsemmisülnek. A parányi teljes egységeknek, az élőlényeknek megadatott a teljes lehetőség, hogy megértsék és megtapasztalják a teljességet, s csupán amiatt tapasztalnak mindenféle nem-teljességet, mert nem rendelkeznek tökéletes tudással a teljességről. A Bhagavad-gītā a védikus bölcselet teljes ismeretanyagát tartalmazza.

A védikus tudás teljes mértékben tévedhetetlen, s a hinduk tökéletesnek és kétségbevonhatatlannak tekintik. A tehéntrágya például egy állat ürüléke, és a smṛti, azaz a védikus parancsolatok szerint ha valaki állati ürülékhez ér, meg kell fürödnie, hogy megtisztuljon. Ám a védikus írások a tehéntrágyáról azt tartják, hogy tisztító hatása van. Ez ellentmondásosnak tűnhet, mégis elfogadjuk, mert védikus parancsolat, melyet követve nem hibázhatunk. A modern tudomány azóta bebizonyította, hogy a tehéntrágya számos fertőtlenítő tulajdonsággal rendelkezik. A védikus tudomány tehát teljes, mert minden kétség és hiba fölött áll, a Bhagavad-gītā pedig nem más, mint a teljes védikus tudomány lényege.

A védikus tudás nem kutatómunka eredménye. Kutatásunk tökéletlen, hiszen tökéletlen érzékekkel vizsgáljuk a dolgokat. Azt a tökéletes tudást kell elfogadnunk, amely – ahogyan azt a Bhagavad-gītā elmondja – a paramparān (a tanítványi láncon) keresztül száll alá. Tudásra a megfelelő forrásból, a tanítványi láncolattól kell szert tennünk, amely a legfőbb lelki tanítómesterrel, magával az Úrral kezdődik, s lelki tanítómesterek során át jut el hozzánk. Arjuna, az Úr Śrī Kṛṣṇa tanítványa az Úr minden szavát ellentmondás nélkül elfogadja. Nem szabad, hogy az ember a Bhagavad-gītānak csupán egyes részeit fogadja el, a többit meg elutasítsa. Ez nem helyes. A Bhagavad-gītāt minden belemagyarázás és kihagyás nélkül, saját önkényes véleményünket mellőzve kell elfogadnunk, a védikus tudomány legtökéletesebb leírásaként. A védikus tudás transzcendentális forrásból érkezik hozzánk, s az első szavakat maga az Úr ejtette ki. Az Úr szavait apauruṣeyának nevezik, ami azt jelenti, hogy nem a négy tökéletlenség megfertőzte e világi emberektől származnak. Egy materialista ember 1. biztos, hogy hibákat követ el, 2. számtalan illuzórikus elképzelés hatása alatt áll, 3. hajlamos arra, hogy másokat becsapjon, és 4. tökéletlen érzékei korlátokhoz kötik. Akire e négy hiányosság jellemző, az nem adhat tökéletes felvilágosítást a mindent átfogó tudásról.

A védikus tudás nem ilyen tökéletlen élőlényektől származik. Ezt a tudományt az Úr az első teremtett élőlény, Brahmā szívébe juttatta, aki úgy adta azt tovább fiainak és tanítványainak, amikor rá került a sor, ahogyan eredetileg az Úr átadta neki. Az Úr pūrṇam, teljesen tökéletes, s lehetetlen, hogy az anyagi világ törvényeinek hatása alá kerüljön. Az embernek kellőképpen okosnak kell lennie ahhoz, hogy megértse: a világegyetemben az Úr a kizárólagos tulajdonosa mindennek, s Ő az eredeti teremtő, aki Brahmāt megteremtette. A tizenegyedik fejezetben Arjuna prapitāmahának szólítja az Urat, mert Brahmāt pitāmahának, nagyatyának szokták nevezni, s az Úr a nagyatya teremtője. Senki se állítsa tehát, hogy bárminek is a tulajdonosa. Csak azokat a dolgokat szabad elfogadnunk, melyeket az Úr a létfenntartásunk érdekében biztosít számunkra.

Számtalan példa van arra, hogyan használhatjuk fel mindazt, amit az Úr nekünk szánt. A Bhagavad-gītā erről is beszél. Arjuna kezdetben úgy határozott, hogy nem fog harcolni a kurukṣetrai csatában – ez saját döntése volt. Elmondta az Úrnak, hogy nem tudná élvezni a királyságot rokonai megölése után. Arjuna a testi én-tudat alapján döntött így, mert azt hitte, azonos a testével, s hogy a testi rokonai valóban a testvérei, unokatestvérei, sógorai, nagyatyái és így tovább; egyszóval teste követeléseinek akart eleget tenni. Az Úr azért mondta el neki a Bhagavad-gītāt, hogy megváltoztassa a szemléletét, s végül Arjuna valóban elszánta magát arra, hogy utasításait követve fegyvert fogjon. Kariṣye vacanaṁ tava: „Szavaid szerint fogok cselekedni” – mondta.

Ebben a világban az embereknek nem az a feladatuk, hogy marakodjanak, mint a kutyák és a macskák. Intelligenseknek kell lenniük, hogy felfogják az emberi élet jelentőségét, s hogy elutasítsák a közönséges állatokra jellemző viselkedést. Az emberi lénynek el kell érnie élete célját. Ehhez ad útmutatást minden védikus írás, a lényeget pedig a Bhagavad-gītāban találjuk meg. A védikus irodalom az embereknek szól, s nem az állatoknak. Ha egy állat megöl egy másikat, nem terheli érte bűn, ám ha egy ember pusztít el egy állatot pusztán azért, hogy féktelen nyelvének kielégülést szerezzen, akkor felelnie kell a természet törvényeinek megszegéséért. A Bhagavad-gītā világosan elmagyarázza, hogy a természet különféle kötőerőinek megfelelően a tetteket három csoportba sorolhatjuk: 1. a jóság, 2. a szenvedély és 3. a tudatlanság kötőereje alatt álló cselekedetek. Ehhez hasonlóan a táplálék is háromféle lehet: állhat a jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság kötőerejének hatása alatt. Minderről a Bhagavad-gītā részletes leírást ad, s ha helyesen alkalmazzuk tanítását, létünk teljesen megtisztul, és végül eljutunk a végső célhoz, amely túl van ezen az anyagi világon (yad gatvā na nivartante tad dhāma paramaṁ mama).

Ezt a végső célt sanātana égnek, örök lelki égnek nevezik. Azt látjuk, hogy ebben az anyagi világban minden ideiglenes. Minden létrejön, fennmarad egy ideig, melléktermékeket hoz létre, sorvadni kezd, majd megsemmisül. Ez az anyagi világ törvénye, akár a testet, akár egy gyümölcsöt, akár bármi mást vizsgálunk meg. Ezen az ideiglenes világon túl azonban egy másik világ létezéséről is tudunk, amelyre egy másik, örök, azaz sanātana természet jellemző. A jīva szintén sanātana, vagyis örökkévaló, s a tizenegyedik fejezet az Urat is sanātanának nevezi. Bensőséges kapcsolatunk van az Úrral, s mivel minőség tekintetében mindannyian – a sanātana-dhāma, vagyis az örök ég, a sanātana Legfelsőbb Személyiség és a sanātana élőlények – egyek vagyunk, a Bhagavad-gītā célja az, hogy felújítsa sanātana kötelességünket, a sanātana-dharmát, amely az élőlény örök hivatása. Ideiglenesen oly sok tevékenységet végzünk, ám ha ezekkel felhagyunk, s a Legfelsőbb Úr által előírt módon cselekszünk, minden tettünk megtisztul. Ezt nevezik tiszta életnek.

A Legfelsőbb Úr és transzcendentális hajléka egyaránt sanātana, akárcsak az élőlények, s a Legfelsőbb Úr és az élőlények kölcsönös kapcsolata a sanātana birodalomban az emberi élet tökéletességét jelenti. Az Úr nagyon kegyes az élőlényekhez, hiszen a fiai ők. A Bhagavad-gītāban kijelenti: sarva-yoniṣu... ahaṁ bīja-pradaḥ pitā. „Én vagyok mindenki Atyja.” Eltérő karmájuknak köszönhetően természetesen az élőlények mind mások és mások, az Úr azonban kijelenti, hogy Ő valamennyiük atyja. Alászáll tehát, hogy hazahívjon minden bűnös, feltételekhez kötött lelket, haza a sanātana, örök világba, ahol a sanātana élőlények az Úr örök társaiként visszakerülhetnek örök, sanātana helyzetükbe. Az Úr vagy maga jön el különböző inkarnációiban, vagy bizalmas szolgáit küldi el fiaiként, társaiként vagy ācāryákként, hogy hazahívják a feltételekhez kötött lelkeket.

A sanātana-dharma tehát nem valamiféle elvakult vallási folyamatot jelent, hanem az örök élőlény örök feladatára utal az örök Legfelsőbb Úrral való kapcsolatában. A sanātana-dharma kifejezés, ahogy azt korábban említettük, az élőlény örök kötelességét jelenti. Śrīpāda Rāmānujācārya a következőképpen határozta meg a sanātana szó jelentését: „Az, aminek nincs kezdete és nincs vége.” Amikor tehát sanātana-dharmáról beszélünk, Śrīpāda Rāmānujācārya hiteles véleménye alapján biztosra vehetjük, hogy ennek a dharmának nincs sem kezdete, sem vége.

A magyar vallás szó kicsit mást jelent, mint a sanātana-dharma. A vallás szón általában hitet értünk, a hit azonban változhat. Az ember hisz egy bizonyos útban, ám hitét megváltoztathatja, s egy másik útra léphet. A sanātana-dharma azonban arra a tevékenységre utal, amit nem lehet megváltoztatni. Ahogyan a folyékony halmazállapot nem választható el a víztől, sem a hő a tűztől, úgy az örök élőlény is elválaszthatatlan örök elfoglaltságától. A sanātana-dharma mindörökre szervesen hozzátartozik az élőlényhez. Amikor tehát a sanātana-dharmáról beszélünk, Śrīpāda Rāmānujācārya hiteles véleményére támaszkodva biztosra kell vennünk, hogy ez egy olyan valami, aminek nincs sem kezdete, sem pedig vége. Aminek nincs kezdete és nincs vége, az nem lehet elvakult dolog, hiszen semmilyen határ nem korlátozhatja. Azok, akik valamiféle elvakult hit hívei, helytelenül a sanātana-dharmát is elvakultnak tekintik. Ha azonban alaposan elmélyedünk e téma tanulmányozásában, s a modern tudomány fényében vizsgáljuk meg, akkor rá fogunk jönni, hogy a sanātana-dharma a világ valamennyi emberének, sőt az univerzum minden élőlényének tevékenységét jelenti.

Annak a vallásos hitnek a kialakulásáról, amely nem sanātana vallás, az emberiség történelmének krónikáiban olvashatunk, a sanātana-dharmának azonban nincsen kezdete, mert örökre elválaszthatatlan az élőlényektől. Ami az élőlényeket illeti, a hiteles śāstrák szerint számukra nincs születés és nincs halál. A Gītā kijelenti, hogy az élőlény soha nem születik meg és soha nem hal meg; örök, elpusztíthatatlan, s ideiglenes anyagi testének megsemmisülése után is folytatja létét. A sanātana-dharma fogalmával kapcsolatban próbáljuk meg most megérteni a vallás tartalmát a szó eredeti szanszkrit jelentésének vizsgálatával. Dharma az, ami elválaszthatatlan egy bizonyos dologtól. A hő és a fény együtt jár a tűzzel; ezek nélkül nincs értelme a tűz szónak. Éppen így rá kell jönnünk, mi az a leglényegesebb dolog, ami örökké együtt jár az élőlénnyel. Ez az örök társ az élőlény örök jellemzője, ez az örök jellemző pedig örök vallása.

Amikor Sanātana Gosvāmī az élőlények svarūpájáról kérdezte Śrī Caitanya Mahāprabhut, az Úr azt válaszolta, hogy az élőlények svarūpája, azaz eredeti helyzete nem más, mint az, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét szolgálják. Ha elemezzük az Úr Caitanyának ezt a kijelentését, könnyen beláthatjuk, hogy az élőlények valamennyien szüntelenül másokat szolgálnak, különféle képességeiknek megfelelően, s így próbálják élvezni az életet. Az alacsonyabb rendű állatok úgy szolgálják az embereket, mint szolga az urát. A szolgálja B-t, B szolgálja C-t, C szolgálja D-t és így tovább. A barát a barátot szolgálja, az anya a fiát, a feleség a férjét, a férj a feleségét, stb. Ha ilyen szellemben folytatjuk a kutatást, észrevehetjük, hogy az élőlények társadalmában kivétel nélkül mindenki szolgálatot végez. A politikus a programjával arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy alkalmas a szolgálatra, s a választók ezért értékes szavazatukat rá adják, abban a reményben, hogy nagy szolgálatot tesz majd a társadalomnak. A bolttulajdonos a vevőket, az iparos a tőkést, a tőkés a családot, a család pedig az államot szolgálja az örök élőlény örök természete miatt. Láthatjuk tehát, hogy nincs egyetlen olyan élőlény sem, aki ne szolgálná a többieket, ezért nyugodtan levonhatjuk a következtetést, hogy a szolgálat örökké elkíséri az élőlényt, a szolgálatvégzés tehát az élőlény örök vallása.

Az emberek ennek ellenére azt vallják magukról, hogy az idő és a körülmények által meghatározott bizonyos hithez tartoznak, s így hindunak, mohamedánnak, kereszténynek, buddhistának vagy valami más felekezet hívének vallják magukat. Az efféle elnevezések nem jellemzők a sanātana-dharmára. A hindu változtathat a hitén, és mohamedánná válhat, a mohamedán áttérhet a hindu hitre, a keresztény is megváltoztathatja a hitét, stb. A vallásos hit megváltoztatása azonban semmilyen körülmények között nem befolyásolja az ember örök feladatát, hogy másokat szolgáljon. A hindu, a mohamedán és a keresztény mindig, minden körülmények között valakinek a szolgája. Az tehát, hogy az ember egy bizonyos hitet vall, nem sanātana-dharmájának vallását jelenti. A sanātana-dharma a szolgálatvégzés.

Valójában a szolgálaton keresztül állunk kapcsolatban a Legfelsőbb Úrral. Ő a legfelsőbb élvező, mi pedig, élőlények, a szolgái vagyunk. Az élvezetére teremtett bennünket, s ha részt veszünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségével együtt ebben az örök élvezetben, akkor boldogok leszünk. Másként ez nem lehetséges. Függetlenül lehetetlen elérni a boldogságot, ahogyan egyetlen testrész sem válhat elégedetté, ha nem működik együtt a gyomorral. Az élőlény tehát nem lehet boldog, ha nem a Legfelsőbb Személy transzcendentális szerető szolgálatát végzi.

A Bhagavad-gītā nem helyesli a különféle félistenek imádatát vagy szolgálatát. A hetedik fejezet huszadik verse kijelenti:

kāmais tais tair hṛta-jñānāḥ
prapadyante ’nya-devatāḥ
taṁ taṁ niyamam āsthāya
prakṛtyā niyatāḥ svayā

„Akiket az anyagi vágyak megfosztottak értelmüktől, meghódolnak a félistenek előtt, és követik a saját természetük szerint kiszabott imádatszabályokat.” Ez a vers egyértelműen kimondja, hogy akik az anyagi vágyak irányítása alatt állnak, azok nem a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát, hanem a félisteneket imádják. Amikor a „Kṛṣṇa” névről beszélünk, nem egy adott vallás szűk keretein belül használt névre utalunk. A kṛṣṇa szó a legmagasabb rendű gyönyört jelenti, s bizonyított tény, hogy a Legfelsőbb Úr a forrása és a tárháza minden gyönyörnek. Mindannyian boldogságra vágyunk. Ānanda-mayo 'bhyāsāt (Vedānta-sūtra 1.1.12). Az élőlényeket az Úrhoz hasonlóan tudat hatja át, s ők is a gyönyört keresik. Az Úr szüntelenül boldog, s ha az élőlények csatlakoznak Hozzá és együttműködnek Vele, valamint bhaktái társaságát keresik, akkor ők is boldogok lehetnek.

Az Úr azért száll alá e mulandó világba, hogy feltárja vṛndāvanai kedvteléseit, melyeket teljes boldogság jellemez. Amikor az Úr Śrī Kṛṣṇa Vṛndāvanában tartózkodott, a tehénpásztorfiúkkal, barátnőivel, Vṛndāvana többi lakójával és a tehenekkel teljes boldogságban élvezte kedvteléseit. Vṛndāvana népe számára egyedül Kṛṣṇa létezett. Az Úr Kṛṣṇa azonban még apját, Nanda Mahārāját is lebeszélte arról, hogy imádja Indra félistent, mert be akarta bizonyítani, hogy az embernek fölösleges a félisteneket imádnia. Egyedül a Legfelsőbb Urat kell imádnunk, mert az élet végső célja az, hogy visszatérjünk az Ő hajlékára.

Az Úr Śrī Kṛṣṇa hajlékát a Bhagavad-gītā tizenötödik fejezetének hatodik verse a következőképpen jellemzi:

na tad bhāsayate sūryo
na śaśāṅko na pāvakaḥ
yad gatvā na nivartante
tad dhāma paramaṁ mama

„Az Én legfelsőbb hajlékomat nem nap vagy hold, tűz vagy elektromosság ragyogja be. Aki egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba.”

Ez a vers az örök eget írja le. Ha az égre gondolunk, anyagi felfogásunk miatt rögtön a nap, a hold és a csillagok jutnak eszünkbe, ám az Úr itt azt mondja, hogy az örök égben nincs szükség sem napra, sem holdra, sem elektromosságra vagy bármilyen tűzre, mert a lelki világot a brahmajyoti, a Legfelsőbb Úrból áradó sugarak ragyogják be. Más bolygókra akarunk eljutni, s ennek érdekében mindenféle megpróbáltatást vállalunk, pedig a Legfelsőbb Úr hajlékát nagyon könnyen megismerhetnénk. Az Úr lakhelyének neve Goloka. A Brahma-saṁhitā (5.37) nagyon szépen így ír róla: goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ. Az Úr örökké hajlékán, Golokán él, ám az anyagi világ lakói is eljuthatnak Hozzá. Ennek érdekében alászáll, hogy láthatóvá tegye valódi formáját, a sac-cid-ānanda-vigrahát. Ha megmutatja önmagát, nincs szükség arra, hogy kitaláljuk, milyen is Ő. Alászáll, hogy véget vessen képzelgéseinknek, s megmutatja magát eredeti alakjában, Śyāmasundaraként. Sajnálatos módon az ostobák kigúnyolják Őt, mert úgy jön, mintha közülünk való lenne, s emberként játszik velünk. Ettől azonban még nem szabad azt hinnünk, hogy olyan, mint mi vagyunk. Mindenhatósága révén feltárja magát előttünk eredeti alakjában, s bemutatja kedvteléseit, amelyek saját hajlékán játszódó kedvteléseinek másai.

A lelki ég ragyogó sugaraiban végtelen sok lelki bolygó lebeg. A brahmajyoti a legfelsőbb hajlékból, a Kṛṣṇalokából árad, s az ānanda-maya, cin-maya bolygók, melyek nem anyagiak, ebben a sugárzásban lebegnek. Az Úr kijelenti: na tad bhāsayate sūryo na śaśāṅko na pāvakaḥ / yad gatvā na nivartante tad dhāma paramaṁ mama. Aki egyszer eljut a lelki égbe, annak nem kell többé visszatérnie az anyagi világba. Még ha az anyagi világ legfelsőbb bolygójára, Brahmalokára jutnánk el – a Holdról nem is beszélve –, ott is ugyanezekkel az életkörülményekkel találkoznánk: születéssel és halállal, betegséggel és öregséggel. Az anyagi univerzum egyetlen bolygója sem mentes az anyagi lét e négy alapvető velejárójától.

Az élőlények az egyik égitestről a másikra vándorolnak, ám pusztán mechanikus úton nem juthatunk el oda, ahová csak akarunk. Ha el szeretnénk menni egy másik bolygóra, annak megvan a maga módja. Erről szintén olvashatunk: yānti deva-vratā devān pitṝn yānti pitṛ-vratāḥ. A bolygóközi utazáshoz nincs szükség mechanikai módszerekre. Yānti deva-vratā devān, tanítja a Gītā. A Holdat, a Napot és a felsőbb bolygókat Svargalokának nevezik. A bolygók három szintet alkotnak, a felső, a középső és az alsó bolygórendszereket. A Föld a középső bolygórendszerhez tartozik. A Bhagavad-gītā elmondja, hogyan juthatunk el egy nagyon egyszerű módszer segítségével a felsőbb bolygórendszerbe (Devalokára): yānti deva-vratā devān. Csak imádnunk kell a bolygó félistenét, s ily módon eljuthatunk a Holdra, a Napra vagy a felsőbb bolygórendszerek bármelyikébe.

A Bhagavad-gītā azonban mégsem tanácsolja, hogy az anyagi világ bolygóira utazzunk, mert még ha Brahmalokára, a legfelsőbb égitestre mennénk – mechanikus úton, amellyel körülbelül 40 000 évig tartana az utazás; s vajon ki él addig? –, ott is találkoznánk az anyagi élet nyomorúságaival, azaz a születéssel, a halállal, a betegséggel és az öregséggel. Ám aki a legfelsőbb bolygóra, Kṛṣṇalokára vagy a lelki ég más bolygóira akar jutni, az nem fog ezekkel az anyagi gyötrelmekkel szembekerülni. A lelki ég bolygói közül a legfelsőbbet Goloka-Vṛndāvanának nevezik. Ez Śrī Kṛṣṇa, az eredeti Istenség Személyisége birodalmában az eredeti bolygó. Minderről a Bhagavad-gītā számol be, s tanításából megtudhatjuk, hogyan hagyhatjuk magunk mögött ezt az anyagi világot, és hogyan kezdhetünk el egy valóban boldog életet a lelki világban.

A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete valós képet fest az anyagi világról:

ūrdhva-mūlam adhaḥ-śākham
aśvatthaṁ prāhur avyayam
chandāṁsi yasya parṇāni
yas taṁ veda sa veda-vit

Ez a vers az anyagi világot egy fához hasonlítja, melynek gyökerei felfelé, ágai pedig lefelé néznek. Mindannyian láttunk már olyan fát, melynek gyökerei felfelé nőnek: ha egy folyó vagy egy tó partján állunk, a vízben tükröződő fa fejjel lefelé áll. Az ágak lefelé nyúlnak, a gyökerek pedig felfelé. Ez az anyagi világ szintén tükörkép, a lelki világ tükröződése. Az anyagi világ nem más, mint a valóság árnyéka. Az árnyék nem valóságos, nem kézzelfogható, azt azonban megérthetjük belőle, hogy a valóság létezik. A sivatagban nincs víz, de a délibáb arra utal, hogy a víz létező dolog. Az anyagi világban nincs víz, nincs boldogság, a lelki világban azonban a valódi boldogság valóságos vizével találkozunk.

Az Úr a Gītāban tanácsot ad, hogyan juthat el az ember a lelki világba (15.5):

nirmāna-mohā jita-saṅga-doṣā
adhyātma-nityā vinivṛtta-kāmāḥ
dvandvair vimuktāḥ sukha-duḥkha-saṁjñair
gacchanty amūḍhāḥ padam avyayaṁ tat

E padam avyayamba, örök birodalomba csakis az juthat el, aki nirmāna-moha. Mit jelent ez? Mindannyian valamilyen címre vágyunk. Van, aki „úr” akar lenni, van, aki „méltóságos úr”, mások elnökké, gazdag emberré, királlyá vagy valami mássá szeretnének válni. Amíg ragaszkodunk ezekhez a címkékhez, addig ragaszkodunk a testhez is, mivel a címkék a testre vonatkoznak. Mi azonban nem az anyagi test vagyunk. Ennek megértése jelenti a lelki megvilágosodás első lépcsőfokát. Össze vagyunk kapcsolva az anyagi természet három kötőerejével, de az Úr odaadó szolgálatán keresztül meg kell tőlük szabadulnunk. Mindaddig nem távolodhatunk el az anyagi természet kötőerőitől, amíg nem alakul ki bennünk ragaszkodás az Úr odaadó szolgálatához. A megkülönböztető címkék és vonzódások kéjes anyagi vágyainknak köszönhetők, annak, hogy az anyagi természet urai akarunk lenni. Amíg le nem mondunk arról a vágyról, hogy uralkodjunk az anyagi természeten, addig nincs esélyünk arra, hogy visszatérjünk a Legfelsőbb birodalmába, a sanātana-dhāmába. A soha meg nem semmisülő örök világba az juthat el, akit nem téveszt meg a hamis anyagi élvezetek vonzereje, s aki a Legfelsőbb Úr szolgálatának él. Az ilyen ember könnyen eljuthat a legfelsőbb hajlékra.

Egy másik helyen a Gītāban (8.21) ezt olvashatjuk:

avyakto ’kṣara ity uktas
tam āhuḥ paramāṁ gatim
yaṁ prāpya na nivartante
tad dhāma paramaṁ mama

Az avyakta szó megnyilvánulatlant jelent. Szemünk előtt még az anyagi világ sem nyilvánul meg teljesen. Érzékeink olyannyira tökéletlenek, hogy még az összes csillagot sem láthatjuk ebben anyagi univerzumban. A védikus irodalomból sok mindent megtudhatunk a különféle égitestekről, s rajtunk áll, hogy elhisszük-e az ott leírtakat. A védikus irodalom (különösen a Śrīmad-Bhāgavatam) az anyagi világ valamennyi fontos bolygójáról felvilágosítást ad, s az anyagi világon túl létező lelki világról is ír, amit avyaktának, megnyilvánulatlannak nevez. E legfelsőbb birodalomba kell vágyakoznia az embernek, mert ha egyszer eljut oda, többé nem kell visszatérnie ebbe az anyagi világba.

Ezek után felvetődhet a kérdés, mit kell tennünk ahhoz, hogy eljussunk a Legfelsőbb Úr hajlékára. Ezt a nyolcadik fejezet ötödik verséből tudhatjuk meg:

anta-kāle ca mām eva
smaran muktvā kalevaram
yaḥ prayāti sa mad-bhāvaṁ
yāti nāsty atra saṁśayaḥ

„Bárki legyen is az, ha élete végén egyedül Rám emlékezve hagyja el testét, minden kétséget kizárva azonnal eléri az Én természetemet.” Aki a halál pillanatában Kṛṣṇára gondol, az eljut Hozzá. Az embernek Kṛṣṇa formájára kell emlékeznie. Ha úgy hagyja el a testét, hogy az Ő formájára gondol, nem férhet hozzá kétség, hogy eljut a lelki birodalomba. A mad-bhāvam szó a Legfelsőbb Lény legfelsőbb természetére utal. A Legfelsőbb Lény sac-cid-ānanda-vigraha, azaz formája örök, tudással és gyönyörrel teljes. A mi jelenlegi testünk nem sac-cid-ānanda. Nem sat, hanem asat, azaz nem örök, hanem mulandó, és nem cit, vagyis nem tudással teli, hanem teljesen tudatlan. Nemcsak a lelki világot nem ismerjük, de nincs tökéletes tudásunk még erről az anyagi világról sem, ahol oly sok minden ismeretlen a számunkra. A test nirānanda is, ami azt jelenti, hogy nem gyönyörrel, hanem szenvedéssel teli. Az anyagi világban tapasztalt valamennyi gyötrelem a testnek köszönhető, ám aki az Úr Kṛṣṇára, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondol teste elhagyásakor, az azonnal sac-cid-ānanda testet kap.

Az anyagi világban a test elhagyása és az új testbe költözés folyamata szintén meghatározott terv szerint történik. Az ember csak akkor hal meg, ha már eldőlt, milyen testet kap a következő életben. Ezt a döntést nem az élőlény, hanem egy felsőbb hatalom hozza. Az életünk során végrehajtott tettektől függően vagy felemelkedünk, vagy lesüllyedünk. Jelenlegi életünk a következőt készíti elő, éppen ezért ha már ebben az életben arra készülünk, hogy eljussunk Isten országába, akkor az anyagi test elhagyása után kétségtelenül az Úréhoz hasonló lelki testet kapunk.

Ahogy azt korábban elmondtuk, a transzcendentalistáknak több csoportja van: a brahma-vādīk, a paramātma-vādīk és a bhakták. Arról is említést tettünk, hogy a brahmajyotiban (a lelki égben) megszámlálhatatlan lelki bolygó van, melyeknek száma sokkal-sokkal nagyobb, mint az anyagi világ valamennyi bolygójáé együttesen. Az anyagi világról azt mondják, hogy a teremtésnek megközelítőleg csupán egynegyed részét képezi (ekāṁśena sthito jagat). Ebben az anyagi régióban millió és millió univerzum van, mindegyikben millió és millió bolygó és nap, csillag és hold, az anyagi teremtés mégis csupán töredéke a teljes teremtésnek. A teremtés nagy részét a lelki ég alkotja. Aki a Legfelsőbb Brahman létébe akar olvadni, az rögtön a Legfelsőbb Úr brahmajyotijába kerül, s így eljut a lelki égbe. A bhakták, akik az Úr társaságát akarják élvezni, a megszámlálhatatlan Vaikuṇṭha-bolygó egyikére kerülnek, ahol a Legfelsőbb Úr társaságát élvezhetik teljes kiterjedése, a négykarú Nārāyaṇa formájában, akit különféle nevekkel illetnek, mint például Pradyumna, Aniruddha és Govinda. A transzcendentalisták tehát a halál pillanatában vagy a brahmajyotira, vagy a Paramātmāra, vagy pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, Śrī Kṛṣṇára gondolnak, s így minden esetben a lelki világba jutnak, ám egyedül a bhakták – vagyis akik személyes kapcsolatban állnak a Legfelsőbb Úrral – léphetnek a Vaikuṇṭha-bolygók vagy Goloka-Vṛndāvana területére. Az Úr azt is hozzáteszi, hogy „ehhez nem fér kétség”. Szilárdan kell hinnünk ebben, s nem szabad elutasítanunk azt, ami nem egyezik az elképzelésünkkel. Hozzáállásunk olyan legyen, mint Arjunáé: „Mindent elhiszek, amit mondtál.” Ha tehát az Úr azt mondja, hogy aki a halál pillanatában Rá gondol – vagy mint Brahmanra, vagy mint Paramātmāra, vagy mint az Istenség Személyiségére –, az biztosan eljut a lelki világba, akkor ehhez semmi kétség nem férhet. Ebben nem szabad kételkednünk.

A Bhagavad-gītā (8.6) azt is elmagyarázza, hogyan juthat el az ember a lelki világba pusztán azáltal, hogy a halál pillanatában a Legfelsőbbre gondol:

yaṁ yaṁ vāpi smaran bhāvaṁ
tyajaty ante kalevaram
taṁ tam evaiti kaunteya
sadā tad-bhāva-bhāvitaḥ

„Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.” Ezek után először azt kell megértenünk, hogy az anyagi természet a Legfelsőbb Úr egyik energiájának megnyilvánulása. A Viṣṇu-purāṇa (6.7.61) így ír a Legfelsőbb Úr teljes energiájáról:

viṣṇu-śaktiḥ parā proktā
kṣetra-jñākhyā tathā parā
avidyā-karma-saṁjñānyā
tṛtīyā śaktir iṣyate

A Legfelsőbb Úr megszámlálhatatlanul sok és változatos energiával rendelkezik, melyeknek érzékelése meghaladja felfogóképességünket. A kiváló, művelt bölcsek, a felszabadult lelkek azonban tanulmányozták ezeket az energiákat, s három főbb kategóriába osztották őket. Minden energia viṣṇu-śakti, vagyis az Úr Viṣṇu energiája. Az első energia parā, azaz transzcendentális. Az élőlények szintén a felsőbbrendű energiához tartoznak, ahogyan azt már elmagyaráztuk. A többi energia, vagyis az anyagi energiák a tudatlanság kötőerejének hatása alatt állnak. A halál pillanatában eldől, hogy itt maradunk-e az anyagi világ alsóbbrendű energiájában, vagy a lelki világ energiájába kerülünk. Ahogy a Bhagavad-gītā (8.6) mondja:

yaṁ yaṁ vāpi smaran bhāvaṁ
tyajaty ante kalevaram
taṁ tam evaiti kaunteya
sadā tad-bhāva-bhāvitaḥ

„Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.”

Életünk során hozzászoktunk ahhoz, hogy vagy az anyagi energiára, vagy a lelki energiára gondolunk. De hogyan lehetséges gondolatainkat az anyagi energiáról a lelki energiára irányítani? Oly sok írás van – újságok, folyóiratok, regények stb. –, ami az anyagi energiával tölti meg gondolatainkat. Az efféle irodalomban elmerülő elménket a védikus irodalomra kell irányítanunk. A nagy bölcsek számtalan védikus írást megalkottak ennek érdekében, köztük például a purāṇákat. A purāṇák nem kitalált mesék, hanem történelmi feljegyzések. A Caitanya-caritāmṛtában (Madhya-līlā 20.122) olvashatjuk az alábbi verset:

māyā-mugdha jīvera nāhi svataḥ kṛṣṇa-jñāna
jīvere kṛpāya kailā kṛṣṇa veda-purāṇa

A feledékeny élőlények, a feltételekhez kötött lelkek megfeledkeztek arról a kapcsolatról, amely a Legfelsőbb Úrhoz fűzi őket, és gondolataik az anyagi cselekedetekbe merülnek. Hogy gondolkodásukat a lelki égre irányítsa, Kṛṣṇa-dvaipāyana Vyāsa számtalan védikus írást hagyott hátra számukra. Először négy részre osztotta a Védákat, majd megmagyarázta őket a purāṇákban, azután a kevésbé értelmes emberek számára megírta a Mahābhāratát. A Bhagavad-gītāt a Mahābhāratában találjuk meg. A védikus irodalmat a Vedānta-sūtrában összegezte, s jövőbeni útmutatóként megírta a Vedānta-sūtra természetes magyarázatát is, a Śrīmad-Bhāgavatamot. Elménket mindig e védikus írások olvasásával kell elfoglalnunk. Ahogyan a materialisták fejét az újságok, a folyóiratok és a tengernyi materialista irodalom tölti meg, nekünk Vyāsadeva írásaiban kell elmerülnünk, s így képesek leszünk arra, hogy a halál idején a Legfelsőbb Úrra emlékezzünk. Az Úr egyedül ezt az utat ajánlja, s biztosít bennünket a sikerről: „Ehhez nem fér kétség.”

tasmāt sarveṣu kāleṣu
mām anusmara yudhya ca
mayy arpita-mano-buddhir
mām evaiṣyasy asaṁśayaḥ

„Ezért, Arjuna, gondolj mindig Rám Kṛṣṇa-formámban, s ezzel egy időben hajtsd végre előírt kötelességed, s harcolj! Tetteid Nekem ajánlva, elméd és értelmed Rám függesztve kétségtelenül elérsz majd Engem” (8.7).

Kṛṣṇa tehát nem azt tanácsolja, hogy jelenlegi kötelességének hátat fordítva Arjuna csak gondoljon Őrá. Nem, az Úr sohasem ad megvalósíthatatlan tanácsot. Ebben az anyagi világban az embernek létfenntartása érdekében dolgoznia kell. Az emberi társadalom az emberek elfoglaltsága alapján négy társadalmi rendre oszlik: brāhmaṇákra, kṣatriyákra, vaiśyákra és śūdrákra. A brāhmaṇák, vagyis az értelmiségi réteg egy bizonyos fajta munkát végez, a kṣatriyák, a vezető tisztséget betöltők egy másfélét, s a kereskedők és a kétkezi munkások is mind saját kötelességüket végzik. Az emberi társadalomban a létfenntartása végett mindenkinek végeznie kell valamilyen munkát, legyen akár munkás, akár kereskedő, vezető tisztviselő vagy földműves, s így van ez még azok esetében is, akik a legfelsőbb rétegekhez tartoznak – írók, tudósok vagy épp teológusok. Az Úr azt mondja Arjunának, hogy nem kell felhagynia hivatásával, hanem a munkáját végezve Kṛṣṇára kell emlékeznie (mām anusmara). Ha a létért folytatott küzdelem során nem gondol szüntelenül Kṛṣṇára, akkor nem lesz képes erre a halál pillanatában sem. Az Úr Caitanya is ugyanezt tanácsolja. Kīrtanīyaḥ sadā hariḥ, mondja: mindig énekeljük az Úr neveit. Az Úr és nevei nem különböznek egymástól. Kṛṣṇa Arjunának adott utasítása („emlékezz Rám”) és az Úr Caitanya utasítása („mindig énekeld az Úr Kṛṣṇa neveit”) egy és ugyanaz. Nincs különbség közöttük, mert Kṛṣṇa és Kṛṣṇa neve azonosak. Az abszolút szintjén az, amit mondunk, és az, amiről mondjuk, nem különbözik egymástól. Örökké az Úrra kell tehát emlékeznünk, a nap huszonnégy órájában, azáltal, hogy neveit énekeljük, s életünk során cselekedeteinket úgy kell alakítanunk, hogy mindig tudjunk gondolni Rá.

Hogyan lehetséges ez? Az ācāryák ezt a következő példával szemléltetik: ha egy férjes asszony vonzódik egy másik férfihoz, vagy ha egy nős ember nem a feleségét, hanem egy másik nőt szeret, az efféle vonzódás nagyon erős. Az ekképpen ragaszkodó ember mindig szíve választottjára gondol. A feleségnek állandóan, még háziasszonyi teendői közben is azon jár az esze, hogyan találkozhatna szerelmével, és sokkal figyelmesebben végzi a házimunkát, mint azelőtt, nehogy férje gyanakodni kezdjen. Hasonlóan kell nekünk is szüntelenül emlékeznünk legfelsőbb szerelmünkre, Śrī Kṛṣṇára, ugyanakkor nagyon szépen kell végeznünk az anyagi életben ránk háruló feladatokat. Ehhez nagyon erős szeretetre van szükség. Ha mély szeretetet érzünk a Legfelsőbb Úr iránt, akkor képesek leszünk arra, hogy kötelességünk végzésével egy időben Rá is emlékezzünk. Ezt a szeretetet azonban ki kell fejlesztenünk magunkban. Arjuna például mindig Kṛṣṇára gondolt. Állandó társa volt, de egyben harcos is. Kṛṣṇa nem azt tanácsolta neki, hogy mondjon le a harcról és vonuljon az erdőbe meditálni. Amikor Kṛṣṇa felvázolta előtte a yoga-rendszert, Arjuna azt felelte, hogy nem képes ezt az utat járni (6.33).

arjuna uvāca
yo ’yaṁ yogas tvayā proktaḥ
sāmyena madhusūdana
etasyāhaṁ na paśyāmi
cañcalatvāt sthitiṁ sthirām

„Arjuna így szólt: Ó, Madhusūdana! Az Általad ismertetett yoga megvalósíthatatlannak, sőt elviselhetetlennek tűnik számomra, hiszen az elme csapongó és nyugtalan.”

Az Úr azonban azt mondja (6.47):

yoginām api sarveṣāṁ
mad-gatenāntar-ātmanā
śraddhāvān bhajate yo māṁ
sa me yukta-tamo mataḥ

„Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, és transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában, s minden yogī közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem.” Aki szüntelenül a Legfelsőbb Úrra gondol, az a legnagyobb yogī, a legkiválóbb jñānī, s ugyanakkor a bhakták közül is ő a legjobb. Az Úr később azt mondja Arjunának, hogy kṣatriya lévén nem hagyhatja abba a harcot, de ha közben szakadatlanul Kṛṣṇára emlékezik, akkor képes lesz a halál pillanatában is Rá gondolni. Ehhez azonban az embernek teljesen át kell adnia magát az Úr transzcendentális szerető szolgálatának.

Tulajdonképpen nem a testünkkel, hanem az elménkkel és az értelmünkkel cselekszünk. Ha tehát értelmünk és elménk mindig a Legfelsőbb Úrral kapcsolatos gondolatokba merül, akkor ebből következően érzékeink is az Urat szolgálják. Az érzékek tevékenysége látszólag nem változik meg, a tudat azonban igen. A Bhagavad-gītā megtanítja, hogyan merítsük elménket és értelmünket az Úrról szóló gondolatokba. Ez az elmélyedés teszi majd lehetővé számunkra, hogy eljussunk az Úr birodalmába. Ha az elme Kṛṣṇa szolgálatában áll, automatikusan az érzékek is Őt szolgálják. Ez az a művészet és ez az a titok, melyet a Bhagavad-gītā elénk tár: teljesen elmerülni a Śrī Kṛṣṇáról szóló gondolatokban.

Napjaink embere fáradságot nem kímélve azzal kísérletezik, hogy eljusson a Holdra, lelki felemelkedéséért azonban semmit sem tesz. Akinek még van ötven év hátra az életéből, annak ezt a rövid időt arra kell használnia, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségére emlékezzen. Ennek gyakorlása jelenti az odaadás folyamatát.

śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ
smaraṇaṁ pāda-sevanam
arcanaṁ vandanaṁ dāsyaṁ
sakhyam ātma-nivedanam

(Śrīmad-Bhāgavatam 7.5.23)

A kilenc folyamat végzése – melyek közül a legegyszerűbb a śravaṇam, a Bhagavad-gītā hallgatása egy önmegvalósított személy ajkairól – gondolatainkat a Legfelsőbb Lényre fogja terelni. Így emlékezni fogunk a Legfelsőbb Úrra, és testünk elhagyása után lelki testet kaphatunk, amely alkalmas arra, hogy a Legfelsőbb Úr társaságát élvezhessük.

Az Úr aztán így szól a Gītāban (8.8):

abhyāsa-yoga-yuktena
cetasā nānya-gāminā
paramaṁ puruṣaṁ divyaṁ
yāti pārthānucintayan

„Ó, Pārtha, aki Rajtam mint az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditál, elméjében mindig Rám emlékezik, s nem tér le az útról, az biztosan elér Engem.”

Ez nem nehéz módszer, ám olyasvalakitől kell elsajátítanunk, aki tapasztalt ebben a témában. Tad-vijñānārthaṁ sa gurum evābhigacchet: egy olyan emberhez kell fordulnunk, aki gyakorolja e folyamatot. Az elme örökké ide-oda csapong, de meg kell tanulnunk, hogyan rögzítsük örökké a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa formájára vagy nevének hangjaira. Az elme természete az, hogy nyugtalan, ide-oda röppen, ám Kṛṣṇa nevének hangvibrációjától megnyugszik. A lelki birodalomban, a lelki világban lakozó parama-puruṣán, az Istenség Legfelsőbb Személyiségén kell tehát meditálnunk, s így elérhetjük Őt. A végső megvalósítás, a végső cél elérésének útjáról a Bhagavad-gītā ír, s e tudás kapuja mindenki előtt nyitva áll. Senki sincs kizárva. Az emberek minden rétege elindulhat az Úr Kṛṣṇa felé azzal, hogy Őrá gondol, hiszen mindenki hallhat Róla és gondolhat Rá.

Az Úr ezek után kijelenti (9.32–33):

māṁ hi pārtha vyapāśritya
ye ’pi syuḥ pāpa-yonayaḥ
striyo vaiśyās tathā śūdrās
te ’pi yānti parāṁ gatim
kiṁ punar brāhmaṇāḥ puṇyā
bhaktā rājarṣayas tathā
anityam asukhaṁ lokam
imaṁ prāpya bhajasva mām

Még egy kereskedő, egy bűnös nő, egy kétkezi munkás, sőt egy még náluk is alacsonyabb rendű ember is elérheti a Legfelsőbbet, mondja az Úr. Nincs szükség hozzá átlagon felüli intelligenciára. Bárki, aki elfogadja a bhakti-yoga elvét, s aki a Legfelsőbb Urat a legfőbb jóként, az élet végső és legfelsőbb céljaként fogadja el, az eljuthat az Úrhoz a lelki világba. Ha valaki elfogadja a Bhagavad-gītāban kinyilatkoztatott elveket, tökéletessé teheti életét, s végső megoldást találhat az élet valamennyi problémájára. Ez az egész Bhagavad-gītā lényege.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a Bhagavad-gītā egy transzcendentális írás, amelyet nagyon figyelmesen kell tanulmányoznunk. Gītā-śāstram idaṁ puṇyaṁ yaḥ paṭhet prayataḥ pumān: ha valaki pontosan betartja a Bhagavad-gītā utasításait, az élet minden nyomorúságától és aggodalmától megszabadulhat. Bhaya-śokādi-varjitaḥ: még ebben az életben megszabadul minden félelemtől, a következő élete pedig már lelki lesz (Gītā-māhātmya 1).

Van egy másik előnye is:

gītādhyāyana-śīlasya
prāṇāyāma-parasya ca
naiva santi hi pāpāni
pūrva-janma-kṛtāni ca

„Ha valaki nagyon őszintén és teljes komolysággal tanulmányozza a Bhagavad-gītāt, múltban elkövetett bűneinek következményei az Úr kegyéből nem lesznek hatással rá” (Gītā-māhātmya 2). Az Úr nagy nyomatékkal mondja a Bhagavad-gītā utolsó részében (18.66):

sarva-dharmān parityajya
mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo
mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ

„Hagyj fel a vallás minden változatával, s hódolj meg egyedül Énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” Az Úr ezzel teljes felelősséget vállal azokért, akik átadják magukat Neki, s megvédi őket a bűn valamennyi visszahatásától.

mala-nirmocanaṁ puṁsāṁ
jala-snānaṁ dine dine
sakṛd gītāmṛta-snānaṁ
saṁsāra-mala-nāśanam

„Az ember naponta megfürdik, hogy megtisztuljon, de ha valaki csak egyszer is megfürdik a Bhagavad-gītā szent Gangesz-vizében, az anyagi élet minden szennyétől megtisztul” (Gītā-māhātmya 3).

gītā su-gītā kartavyā
kim anyaiḥ śāstra-vistaraiḥ
yā svayaṁ padmanābhasya
mukha-padmād viniḥsṛtā

Mivel a Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el, szükségtelen más védikus írásokat olvasnunk. Az embernek csupán arra van szüksége, hogy figyelmesen és rendszeresen hallgassa és olvassa a Bhagavad-gītāt. A jelen korszakban az emberek annyira elmerülnek a világi tettekben, hogy nem képesek valamennyi védikus írást elolvasni. Erre azonban nincs is szükség. Ez az egyetlen könyv, a Bhagavad-gītā elegendő, mert ez az egész védikus irodalom lényege, és mert – s ez a legfontosabb – az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el (Gītā-māhātmya 4).

A Gītā-māhātmya (5) így ír:

bhāratāmṛta-sarvasvaṁ
viṣṇu-vaktrād viniḥsṛtam
gītā-gaṅgodakaṁ pītvā
punar janma na vidyate

„Aki a Gangesz vizéből iszik, felszabadul. Még inkább igaz ez arra, aki a Bhagavad-gītā nektárját issza. A Bhagavad-gītā a Mahābhārata legsűrűbb nektárja, s maga az Úr Kṛṣṇa, az eredeti Viṣṇu beszélte el.” A Bhagavad-gītā az Istenség Legfelsőbb Személyiségének ajkairól származik, a Gangeszről pedig azt mondják, hogy az Úr lótuszlábától ered. A Legfelsőbb Úr ajka és lába között természetesen nincsen különbség, ám a Bhagavad-gītā egy semleges nézőpontból ítélve még nagyobb jelentőségű, mint a Gangesz vize.

sarvopaniṣado gāvo
dogdhā gopāla-nandanaḥ
pārtho vatsaḥ su-dhīr bhoktā
dugdhaṁ gītāmṛtaṁ mahat

„Ez a Gītopaniṣad, a Bhagavad-gītā, minden upaniṣad lényege olyan, mint egy tehén, az Úr Kṛṣṇa pedig, aki tehénpásztorfiúként híres, megfeji e tehenet. Arjuna olyan, akár a borjú, a bölcs tudósok és a tiszta bhakták pedig a Bhagavad-gītā nektári tejét isszák” (Gītā-māhātmya 6).

ekaṁ śāstraṁ devakī-putra-gītam
eko devo devakī-putra eva
eko mantras tasya nāmāni yāni
karmāpy ekaṁ tasya devasya sevā

(Gītā-māhātmya 7)

Manapság az emberek egy szentírásra, egy Istenre, egy vallásra és egy hivatásra vágynak. Ezért ekaṁ śāstraṁ devakī-putra-gītam: legyen csak egyetlen szentírás, egy közös írás az egész világ számára – a Bhagavad-gītā. Eko devo devakī-putra eva: legyen az egész világnak egy Istene – Śrī Kṛṣṇa. Eko mantras tasya nāmāni: legyen csak egy himnusz, egy mantra, egy ima – az Ő nevének éneklése: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Karmāpy ekaṁ tasya devasya sevā: és hadd legyen csak egyetlen hivatás – az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szolgálata.

A tanítványi lánc

evaṁ paramparā-prāptam imaṁ rājarṣayo viduḥ

„E legfelsőbb tudomány ily módon, a tanítványi láncon keresztül szállt alá” (Bhagavad-gītā 4.2).

1. Kṛṣṇa
2. Brahmā
3. Nārada
4. Vyāsa
5. Madhva
6. Padmanābha
7. Nṛhari
8. Mādhava
9. Akṣobhya
10. Jaya Tīrtha
11. Jñānasindhu
12. Dayānidhi
13. Vidyānidhi
14. Rājendra
15. Jayadharma
16. Puruṣottama
17. Brahmaṇya Tīrtha
18. Vyāsa Tīrtha
19. Lakṣmīpati
20. Mādhavendra Purī
21. Īśvara Purī, (Nityānanda, Advaita)
22. Lord Caitanya
23. Rūpa, (Svarūpa, Sanātana)
24. Raghunātha, Jīva
25. Kṛṣṇadāsa
26. Narottama
27. Viśvanātha
28. (Baladeva), Jagannātha
29. Bhaktivinoda
30. Gaurakiśora
31. Bhaktisiddhānta Sarasvatī
32. A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda