A Nirukti, a védikus értelmező szótár szerint a saṅkhyā szó a dolgok részletes leírását jelenti, a sāṅkhya pedig arra a filozófiára utal, amely a lélek igazi természetét írja le. A yoga az érzékek szabályozását foglalja magában. Arjuna ötlete, hogy nem fog harcolni, az érzékkielégítésen alapult. Megfeledkezett alapvető kötelességéről, s hátat akart fordítani a harcnak, mert azt hitte, boldogabb lehet, ha nem pusztítja el rokonait, mint ha unokatestvéreit és fivéreit, Dhṛtarāṣṭra fiait legyőzve élvezi a királyságot. Az alapelv azonban mindkét esetben csupán az érzékkielégítés volt. Akár a legyőzésük jelent számára boldogságot, akár az, hogy életben látja őket, mindkettő saját érzékkielégítésén alapszik, aminek érdekében még a bölcsességet és a kötelességet is hajlandó volt feláldozni. Kṛṣṇa éppen ezért meg akarta magyarázni Arjunának, hogy nagyatyja testének elpusztításával magát a lelket nem ölné meg. Elmondta, hogy minden egyéni személy – magát az Urat is beleértve – örökké egyéniség marad. Azok voltak a múltban, azok a jelenben, s azok maradnak a jövőben is, mert mindannyian örökké egyéni lelkek vagyunk. Csupán testi öltözékünket cseréljük számtalan módon, valójában azonban egyéniségünket még az után is megőrizzük, hogy megszabadultunk az anyagi öltözék kötelékeitől. Az Úr Kṛṣṇa nagyon szemléletesen magyarázta el a lélek és a test analitikus tudományát. A Nirukti szótárnak megfelelően a vers sāṅkhyának nevezi ezt a leíró tudományt, amely különböző nézőpontokból vizsgálja a lelket és a testet. Ez a sāṅkhya semmilyen kapcsolatban nem áll az ateista Kapila sāṅkhya filozófiájával. Jóval a csaló Kapila előtt a valódi Kapila, az Úr Kṛṣṇa inkarnációja már részletesen kifejtette a sāṅkhya filozófiát a Śrīmad-Bhāgavatamban, amikor anyjának, Devahūtinak tanította azt. Érthetően elmagyarázta, hogy a puruṣa, vagyis a Legfelsőbb Úr az aktív princípium, s hogy azáltal teremt, hogy rápillant a prakṛtire. Ezt mind a Védák, mind a Gītā elfogadja. A Védák leírása szerint az Úr rápillantott a prakṛtire, vagyis a természetre, és megtermékenyítette azt az atomnyi egyéni lelkekkel. Ezek az egyének valamennyien az érzékeik kielégítése érdekében cselekszenek az anyagi világban, és az anyagi energia hatása alatt azt gondolják, hogy ők az élvezők. E mentalitás mellett egészen a felszabadulás végső pontjáig kitartanak, amikor is eggyé akarnak válni az Úrral. Ez a māyānak, az érzékkielégítés illúziójának utolsó csapdája. Sok-sok ilyen érzékkielégítő tevékenységben eltöltött élet után a kiváló lélek meghódol Vāsudevának, az Úr Kṛṣṇának, s így eléri a végső igazság utáni kutatás célját.

Arjuna már elfogadta Kṛṣṇát lelki tanítómesterének, amikor meghódolt Előtte: śiṣyas te 'haṁ śādhi māṁ tvāṁ prapannam. Kṛṣṇa ezért most beszélni fog neki a buddhi-yoga, vagyis a karma-yoga tetteiről, más szóval az odaadó szolgálat végzéséről, amely egyedül az Úr érzékeinek kielégítését tekinti céljának. A tizedik fejezet tizedik verse érthetően elmagyarázza, hogy a buddhi-yoga nem más, mint közvetlen kapcsolat az Úrral, aki Paramātmāként mindenki szívében jelen van. Ezt a kapcsolatot azonban lehetetlen megteremteni az odaadó szolgálat nélkül. Aki tehát az Úr transzcendentális, szeretetteljes odaadó szolgálatának él – vagyis Kṛṣṇa-tudatú –, az az Úr különleges kegyéből eljut a buddhi-yoga szintjére. Ezért mondja az Úr, hogy csak azokat jutalmazza meg a szeretetteljes odaadás tiszta tudományával, akik transzcendentális szeretettel mindig odaadóan szolgálják Őt. A bhakta ily módon könnyen elérheti Őt örök, gyönyörteli birodalmában.

A versben említett buddhi-yoga ily módon az Úr odaadó szolgálatát jelenti, és a sāṅkhya szónak, melyet szintén e versben találunk, semmi köze nincs a csaló Kapila által hirdetett ateista sāṅkhya-yogához. Nem szabad hát félreértenünk, és azt gondolnunk, hogy az itt említett sāṅkhya-yogának kapcsolata van az ateista sāṅkhyával. Annak a filozófiának akkor még semmilyen hatása nem volt; s az Úr Kṛṣṇa nem is beszélne egy ilyen istentagadó filozófiai spekulációról. A valódi sāṅkhya filozófiát az Úr Kapila írja le a Śrīmad-Bhāgavatamban, de még annak a sāṅkhyának sincs köze a jelenlegi témához. Itt a sāṅkhya a test és a lélek elemző leírását jelenti. Az Úr Kṛṣṇa analitikus leírást adott a lélekről, hogy Arjunát eljuttassa a buddhi-yoga, vagyis a bhakti-yoga szintjére. Az Úr Kṛṣṇa sāṅkhyája, valamint az Úr Kapila sāṅkhyája, melyet a Bhāgavatam ír le, egy és ugyanaz tehát. Mindkettő bhakti-yoga. Az Úr Kṛṣṇa ezért kijelentette, hogy csak a csekély értelemmel megáldott emberek tesznek különbséget a sāṅkhya-yoga és a bhakti-yoga között (sāṅkhya-yogau pṛthag bālāḥ pravadanti na paṇḍitāḥ).

Az ateista sāṅkhya-yogának természetesen nincs köze a bhakti-yogához, az intelligenciával nem rendelkező emberek mégis azt mondják, hogy a Bhagavad-gītā az ateista sāṅkhya-yogára utal.

Meg kell értenünk, hogy a buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember Kṛṣṇa-tudatban, az odaadó szolgálat teljes boldogságában és tudásában cselekszik. Aki csupán azért dolgozik, hogy elégedetté tegye az Urat, s ennek érdekében mindent megtesz, legyen az bármilyen nehéz, az a buddhi-yoga elvei szerint cselekszik, s mindig transzcendentális boldogságot érez. Az ilyen transzcendentális tevékenység következtében az Úr kegyéből az ember tökéletes transzcendentális tudásra tesz szert, s így felszabadulása teljessé válik, anélkül hogy külön erőfeszítést tenne a tudás elsajátítása érdekében. A Kṛṣṇa-tudatú tettek és a gyümölcsökért végzett munka között nagy különbség van, különösen ha az utóbbival az embernek az érzékkielégítés a célja, hogy családi vagy anyagi boldogsághoz jusson. A buddhi-yoga tehát az elvégzett munka transzcendentális természetére utal.