Bg. 16.11-12

A démonikus emberek úgy vélik, hogy az érzékek élvezete jelenti az élet végső célját, s e felfogás szerint élnek egészen a halálukig. Nem hisznek a halálon túli életben, sem abban, hogy az ember e világi karmája, azaz tettei szerint különféle testeket kap. Terveiket sohasem tudják véghezvinni, ám sohasem hagynak fel a tervezgetéssel. Ilyen démoni mentalitást tapasztalhattunk egyszer magunk is egy haldokló esetében, aki még a halál pillanatában is azért könyörgött az orvosának, hogy hosszabbítsa meg négy évvel az életét, mert terveit még nem sikerült megvalósítania. Ezek az ostoba emberek képtelenek megérteni, hogy az orvosok egyetlen pillanattal sem tudják meghosszabbítani az életüket. Ha eljön az idő, az ember vágya nem számít. A természet törvényei nem engedik, hogy az ember akár csak egy pillanattal is tovább éljen és élvezze az életet, mint amennyit a sors előírt számára.

A démonikus ember, aki nem hisz Istenben, sem a benne lakozó Felsőlélekben, pusztán érzékei kielégítése céljából számtalan bűnös tettet elkövet. Nem tudja, hogy egy szemtanú él a szívében. A Felsőlélek figyeli az egyéni lélek tetteit. Az upaniṣadok ezt úgy írják le, hogy két madár ül egy fán. Az első madár a fa gyümölcseit élvezi vagy szenved azoktól, míg a másik csupán tanúja mindennek. A démonok azonban nem ismerik a védikus irodalmat, és teljesen hitetlenek. Ezért gondolják azt, hogy az érzékkielégítés érdekében bármit szabadon megtehetnek, a következményekre való tekintet nélkül.