A tizenötödik fejezet eleje az anyagi világ banyanfájáról beszélt, s mellékgyökereit az élőlények tetteihez hasonlította, amelyek lehetnek jók vagy rosszak. A kilencedik fejezet is a devákról, az isteni jellemű emberekről és az asurákról, az istentagadó, démoni emberekről szólt. A védikus előírások szerint a jóság minőségében végzett tettek elősegítik a haladást a felszabadulás felé vezető úton, és daivī prakṛtinek, transzcendentális természetűnek nevezik őket. Aki elérte a transzcendentális természetet, az előreléphet a felszabadulás útján, ellenben a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében cselekvőknek nincsen reményük a felszabadulásra. Vagy emberként maradnak az anyagi világban, vagy pedig állati, esetleg még alacsonyabb rendű fajokba süllyednek vissza. Ebben a tizenhatodik fejezetben az Úr elmagyarázza a transzcendentális jellemet és a vele járó tulajdonságokat, illetve a démoni jellemet és jellemzőit. A két jellem előnyeit és hátrányait is ismerteti.

A versben nagyon fontos az abhijātasya szó, ami a transzcendentális jellemmel, vagyis az isteni hajlammal született emberre utal. A védikus irodalom garbhādhāna-saṁskārának hívja azt a szertartást, ami az isteni tulajdonságokkal rendelkező gyermek nemzését szolgálja. Ha a szülők azt akarják, hogy gyermeküknek isteni tulajdonságai legyenek, követniük kell az emberi társadalom életének tíz előírt elvét. A Bhagavad-gītā korábban említette már, hogy a jó gyermek nemzését elősegítő nemi élet maga Kṛṣṇa. A nemi élet tehát nem elítélendő, ha a Kṛṣṇa-tudat céljait szolgálja. Akik Kṛṣṇa-tudatúak, ne úgy nemzzenek gyereket, mint ahogyan a kutyák és a macskák, hanem úgy, hogy gyermekeik születésük után Kṛṣṇa-tudatúvá válhassanak. Ebben az áldásban részesülnek a Kṛṣṇa-tudatban elmélyült apától és anyától született gyermekek.

A varṇāśrama-dharma társadalmi intézménye négy társadalmi rendre és négy tevékenység szerinti csoportra vagy kasztra osztja az embereket, de ennek nem szabad a születés szerint történnie. A felosztás alapja a képzettség kell hogy legyen, s célja a társadalom békéjének és anyagi jólétének fenntartása. Ez a vers transzcendentálisnak nevezi a felsorolt jellemvonásokat, melyeknek az a szerepük, hogy elősegítsék az ember fejlődését a lelki megvilágosodásban, s így kiszabadulhasson az anyagi világból.

A varṇāśrama intézményben a sannyāsīt, vagyis a lemondottak életrendjének tagját tekintik az összes többi társadalmi csoport és rend vezetőjének, lelki tanítómesterének. A brāhmaṇa a másik három osztály, név szerint a kṣatriyák, a vaiśyák és a śūdrák lelki tanítómestere, de ebben a rendszerben a legmagasabb szinten a sannyāsī áll, aki még a brāhmaṇáknak is lelki tanítómestere. A sannyāsī legfőbb tulajdonsága a félelemnélküliség. Egyedül kell élnie, minden segítség vagy annak reménye nélkül, így csupán az Istenség Legfelsőbb Személyiségének könyörületére bízhatja magát. Ha felmerül benne a gondolat, hogy „Ki fog megvédeni, ha minden kapcsolatot megszakítok?”, akkor nem szabad, hogy a lemondott életrendbe lépjen. Teljes meggyőződéssel hinnie kell, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége helyhez kötött aspektusában, Paramātmāként állandóan jelen van mindenki szívében, mindent lát, és ismeri az élőlények szándékait. Erős hite legyen benne, hogy Kṛṣṇa Paramātmāként mindig gondoskodik a meghódolt lélekről. „Sohasem maradok egyedül, mert Kṛṣṇa mindig velem tart, és megoltalmaz, még ha a legsűrűbb erdő mélyén élek is.” Így kell gondolkoznia. Ezt a meggyőződést hívják abhayának, vagyis félelemnélküliségnek, amely elengedhetetlenül szükséges a lemondottak rendjében élők számára.

A sannyāsīnak ezután meg kell tisztítania létét. A lemondott életrendben sok szabályt és előírást kell betartania. Ezek közül a legfontosabb az, hogy szigorúan tilos közvetlen kapcsolatot tartania nőkkel. Még az sem engedélyezett számára, hogy négyszemközt beszélgessen velük. Az Úr Caitanya példamutató sannyāsī volt. Amikor Purīban lakott, még azt sem engedte meg, hogy női hívei közelről ajánlják fel a tiszteletüket. Távolabbról kellett leborulniuk. Ez nem a nőgyűlölet jele, hanem a sannyāsī élet velejárója, hogy annak, aki a lemondott életrendbe lépett, ne legyen a nőkkel közeli kapcsolata. A léttisztítás megkívánja, hogy az ember kövesse a helyzetének megfelelő szabályokat és előírásokat. A sannyāsīnak szigorúan tilos közeli kapcsolatban lennie nőkkel és érzékkielégítést szolgáló dolgokat birtokolnia. Az ideális sannyāsī maga az Úr Caitanya volt. Életét tanulmányozva láthatjuk, hogy milyen szigorú volt a nőket illetően. Őt az Istenség legnagylelkűbb inkarnációjának tartják, mert a legelesettebb lelkeket is megszánta, ám ennek ellenére szigorúan betartotta a sannyāsa élet szabályait a nőkkel való kapcsolatra vonatkozóan. Choṭa Haridāsa az Úr Caitanya bensőséges, közeli társainak egyike volt, de valahogyan egyszer vágyakozva pillantott egy fiatal nőre, s az Úr Caitanya annyira szigorú volt, hogy azonnal kizárta személyes társai köréből. Kijelentette: „Ha egy sannyāsī – vagy bárki más, aki igyekszik kiszabadulni az anyagi természet karmaiból, hogy a lelki természetet elérve hazatérjen, vissza Istenhez – az érzékkielégítés reményében néz az anyagi javakra vagy a nőkre, még ha nem is élvezi azokat, csak ilyen hajlammal pillant rájuk, az olyannyira elítélendő, hogy jobb, ha az illető öngyilkos lesz, még mielőtt valóra váltaná bűnös vágyait.” Mindezek tehát a megtisztulás folyamatát segítik elő.

A következő jellemző a jñāna-yoga-vyavasthitiḥ, a tudás művelése. A sannyāsī életének küldetése az, hogy tanítsa a családosokat és mindazokat, akik megfeledkeztek igazi életükről, melynek célja a lelki fejlődés. A sannyāsīnak házról házra járva, koldulva kell élnie, ám ez nem jelenti azt, hogy ő koldus. Az alázatosság szintén a transzcendentális síkot elért ember egyik tulajdonsága, ezért a sannyāsī nem a kéregetés miatt, hanem pusztán alázatból kopogtat be minden ajtón, hogy Kṛṣṇa-tudatukra ébressze a családosokat. Ez a sannyāsī feladata. Ha valakit erre utasított a lelki tanítómestere, és valóban fejlett szinten áll, akkor értelmével és logikájával terjesztheti a Kṛṣṇa-tudatot, ha azonban nem elég fejlett, nem szabad belépnie a lemondott élet rendjébe. Ha hiányos tudása ellenére ez mégis megtörténik, akkor a tudás művelése érdekében a hiteles lelki tanítómestert kell hallgatnia minden idejében. A sannyāsī, a lemondott rendbe lépett ember tehát eléri a félelemnélküliség, a sattva-saṁśuddhi (tisztaság) és a jñāna-yoga (a tudás) állapotát.

A következő dolog az adományozás. Az adományozás a családosok kötelessége. Kenyerüket tisztességes úton kell megkeresniük, s jövedelmük ötven százalékát a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztésére kell áldozniuk. Olyan intézményeket vagy szervezeteket kell támogatniuk, amelyeknek a Kṛṣṇa-tudat elterjesztése a céljuk. Ügyelniük kell, hogy az adomány megfelelő kezekbe kerüljön. A Bhagavad-gītā a későbbiekben elmagyarázza, hogy a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének megfelelően az adományozásnak is különböző formái vannak. Az írások a jóság kötőerejében végrehajtott adományozást ajánlják, míg a szenvedély és tudatlanság hatása alatt állót nem, mert ez utóbbi csupán kidobott pénz. Adományt adni csak a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztése céljára szabad. Ez a jóság minőségébe tartozó adományozás.

A dama, vagyis önszabályozás a családosokra is különösen vonatkozik, nemcsak a lelki élet másik három rendjére. A családos ember természetesen a feleségével él, de ez nem jelenti azt, hogy érzékeit szükségtelenül a nemi életben használhatja. Még a családosok nemi életét is szabályok kötik meg: egyedüli célja a gyermeknemzés legyen. Ha nem akar gyermeket, akkor a családos embernek sem szabad szexuális életet élnie a feleségével. Napjaink társadalmában az emberek a fogamzásgátlással vagy még ennél is szörnyűbb módszerekkel élvezik a nemi életet, hogy elhárítsák a gyermeknevelés felelősségét. Ez nem transzcendentális, hanem démonikus jellemvonás. Ha valaki fejlődni szeretne a lelki életben, akkor még ha családos, akkor is uralkodnia kell nemi vágyain, és csak akkor szabad gyermeket nemzenie, ha ezzel Kṛṣṇát akarja szolgálni. Ha képes olyan gyermekeket nemzeni, akik később Kṛṣṇa-tudatúvá válnak, akkor akár több száz gyereke is lehet, de ha nem, akkor kerülnie kell a puszta érzéki élvezetet.

Az áldozatok végzése szintén a családfenntartók dolga, mert sok pénzre van hozzá szükség. A többi életrend – a brahmacarya, a vānaprastha és a sannyāsa rend – tagjainak nincsen pénzük, kéregetésből élnek. A különféle áldozati szertartások végzése éppen ezért a családosok feladata. A védikus irodalom előírásai szerint agni-hotra áldozatokat kell bemutatniuk, ám ezek manapság rendkívül költségesek lennének, és egyetlen családfenntartó sem lenne képes elvégezni őket. Korunk emberei számára leginkább a saṅkīrtana-yajña, a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantra éneklése ajánlatos. Ez a legjobb és egyben a legkevésbé költséges áldozat, melyet bárki végezhet és részesülhet az áldásából. E három dolog tehát, az adományozás, az érzékek szabályozása és az áldozatok bemutatása a családosok kötelessége.

A svādhyāya (a Védák tanulmányozása) a brahmacaryában élők, azaz a tanulók feladata. A brahmacārīknak nem szabad kapcsolatot tartaniuk nőkkel, hanem nőtlenségi fogadalmat téve figyelmüket a védikus irodalom tanulmányozására kell összpontosítaniuk a lelki tudás művelése érdekében. Ezt nevezik svādhyāyának.

A tapas vagy vezeklés főleg a visszavonult életrendbe tartozóknak való. Az embernek nem szabad egész életében a családjával maradnia. Emlékeznie kell arra, hogy az életnek négy fokozata van: brahmacarya, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsa. A gṛhastha élet után vissza kell vonulnia a családi élettől. Ha az emberi életet száz évnek vesszük, akkor ebből huszonöt évet tanulóként, huszonötöt családfenntartóként, huszonötöt visszavonulva, huszonötöt pedig a lemondott életrendben kell eltölteni. Ezek a védikus vallásos élet előírásai. A családi élettől visszavonult embernek a test, az elme és a nyelv lemondásait kell gyakorolnia. Ez a tapasya, s az egész varṇāśrama-dharma társadalomnak ez a célja. Tapasya vagy vezeklés nélkül egyetlen emberi lény sem szabadulhat fel. Sem a védikus irodalom, sem a Bhagavad-gītā nem támasztja alá azt az elméletet, miszerint az életben nincs szükség lemondásra, az ember nyugodtan spekulálhat tovább, és majd minden jóra fordul. Az efféle elméleteket a botcsinálta transzcendentalisták terjesztik, hogy minél több követőt nyerjenek meg maguknak. Az emberek nem vonzódnak a tiltásokhoz, előírásokhoz és szabályokhoz. Éppen ezért akik a vallás köntösében követőkhöz, s így hírnévhez akarnak jutni, azok nem tartják érvényesnek a szabályokat sem tanítványaikra, sem saját magukra nézve. Ezt az utat azonban a Védák nem helyeslik.

Ami a brāhmaṇák tulajdonságát, az egyszerűséget illeti, ezt az elvet nemcsak ennek a bizonyos rendnek kell követnie, hanem mindenkinek, függetlenül attól, hogy a brahmacārī, a gṛhastha, a vānaprastha vagy a sannyāsa āśramába tartozik. Mindenkinek nagyon egyszerűnek és egyenesnek kell lennie.

Az ahiṁsā azt jelenti, hogy egyetlen élőlény fejlődését sem szabad meggátolnunk. Ne higgyük azt, hogy mivel a lélek még a test halála után sem pusztul el soha, az állatok puszta érzékkielégítésből történő megölése nem bűn. Annak ellenére, hogy elegendő mennyiségű gabonaféle, gyümölcs és tejtermék áll a rendelkezésükre, az emberek manapság ragaszkodnak a húsevéshez. Semmi szükség az állatok legyilkolására – s ez a tilalom mindenkire vonatkozik. Ha nincs más választása, az ember ölhet állatot, de áldozatként azt is fel kell ajánlania. Ha elegendő mennyiségű élelem áll az emberek rendelkezésére, akkor a lelki önmegvalósításban fejlődni kívánóknak nem szabad erőszakot alkalmazniuk az állatokkal szemben. Az igazi ahiṁsā tehát azt jelenti, hogy senkit nem akadályozunk a felemelkedésben. Az állatok szintén fejlődnek, mert az evolúció folyamatában ők is egyre magasabb állati létbe emelkednek. Ha valaki megöl egy állatot, akkor a fejlődésében gátolja meg, ugyanis ha egy állat nem tölt el elég időt egy testben, mert erőszakkal megölik, akkor vissza kell térnie ugyanabba a fajba, hogy mielőtt magasabb létformába emelkedne, leélje hátralévő életét. Ezt a fejlődési folyamatot tehát nem szabad megzavarni csupán azért, hogy az ember kielégítse az ízlelőszervét. Ezt hívják ahiṁsānak.

A satyam szó azt jelenti, hogy senkinek sem szabad személyes érdekből eltorzítania az igazságot. A védikus irodalom egyes részeit nagyon nehéz megérteni, ezért annak jelentését és célját egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk. Ez a Védák megértésének módja. A śruti szó arra utal, hogy az embernek a hiteles forrásra kell hallgatnia. Senkinek sem szabad önző érdekből félremagyaráznia az igazságot. A Bhagavad-gītānak számtalan értelmezője van, akik elferdítik az eredeti szöveget. A valódi, szó szerinti jelentést kell feltárnunk, s ezt egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk.

Az akrodha szó a düh megfékezésére utal. Béketűrőnek kell lennünk még akkor is, ha fel akarnak bosszantani bennünket, mert ha méregbe gurulunk, a düh beszennyezi az egész testet. A düh a szenvedély kötőerejének és a vágynak a terméke, ezért óvakodnia kell tőle annak, aki eljutott a transzcendentális szintre. Apaiśunam azt jelenti, hogy az ember ne legyen hibakereső, s ne javítson ki szükségtelenül másokat. Természetesen ha egy tolvajt tolvajnak nevezünk, az nem hibakeresés, de egy becsületes embert, aki a lelki élet útján halad, tolvajnak szólítani nagy bűn. Hrīḥ azt jelenti, hogy az ember legyen nagyon szerény, és tartózkodjék az elítélendő tettek minden formájától. Az acāpalam szó azt jelenti, hogy az ember legyen elszánt, és ne hagyja, hogy törekvéseiben bármi is megzavarja vagy a kedvét szegje. Próbálkozásaink néha sikertelenül végződhetnek, de emiatt nem szabad bánkódnunk: türelemmel és kitartással tovább kell lépnünk.

A tejaḥ szó itt a kṣatriyákra vonatkozik. A kṣatriyáknak nagyon erősnek kell lenniük, hogy megvédhessék a gyengéket. Nekik nem szabad az erőszaktól tartózkodó ember szerepét játszaniuk, mert szükség esetén igenis erőszakhoz kell folyamodniuk. Aki azonban képes legyőzni ellenségét, az bizonyos körülmények között megbocsáthat, s elnézheti a kisebb bűnöket.

A śaucam szó jelentése tisztaság, ami nemcsak a testre és az elmére, hanem a cselekedetekre is vonatkozik. Ez leginkább a kereskedőknek szól, akiknek nem szabad feketén üzletelniük. A nāti-mānitā, a becsvágytól való mentesség a śūdrákra, azaz a kétkezi munkásokra vonatkozik, akik a védikus tanítások szerint a négy osztály közül a legalacsonyabb rendűbe tartoznak. Vigyázniuk kell, nehogy a szükségtelen tekintély- és becsvágy felfuvalkodottá tegye őket, illetve nem szabad a társadalmi helyzetükön változtatniuk. Kötelességükhöz tartozik, hogy a társadalom rendje érdekében tiszteletben tartsák a felsőbb osztályokat.

A felsorolt huszonhat tulajdonság mindegyike transzcendentális. Mindenkinek annak megfelelően kell elsajátítania ezeket a jellemvonásokat, hogy melyik társadalmi, illetve hivatás szerinti rend tagja. Ennek az a magyarázata, hogy noha az anyagi létfeltételek sok szenvedést okoznak, ha az emberek minden csoportja a folytonos gyakorlás révén szert tesz e tulajdonságokra, akkor fokozatosan mindenki a transzcendentális önmegvalósítás legmagasabb szintjére emelkedhet.

Ez a vers a pokolba vezető leggyorsabb utat írja le. A démoni emberek a vallásos és a lelki tudományban jártas ember szerepében tetszelegnek, noha nem követik a szabályozó elveket. Mindig dölyfösek, és rendkívül büszkék iskolázottságukra vagy vagyonukra. Arra vágynak, hogy mások imádják őket, s megkövetelik a tiszteletet, noha egyáltalán nem méltóak rá. Ha nézeteltérésük támad valakivel, dühbe gurulnak, és durván beszélnek, minden kedvesség nélkül. Nem tudják, hogy mit kell és mit nem szabad tenniük. Mindent önkényesen, a maguk akarata szerint tesznek, s nem ismernek el semmilyen felsőbb tekintélyt. Ezekre a démonikus tulajdonságokra már az anyjuk méhében, a test fejlődésének korai szakaszában szert tesznek, s ahogy növekednek, egyre inkább eluralkodnak rajtuk e kedvezőtlen tulajdonságok.

Az Úr Kṛṣṇa megnyugtatja Arjunát, hogy nem démoni jellemmel született. Hogy részt vesz a csatában, az nem tekinthető démoninak, hiszen minden érvet és ellenérvet figyelembe véve döntött így. Jól átgondolta, vajon megölheti-e az olyan tiszteletre méltó személyiségeket, mint Bhīṣma és Droṇa, így hát nem a düh, a tekintélyvágy vagy a kegyetlenség befolyásolta tetteit. Mindez arra utal, hogy Arjuna egyáltalán nem volt démoni jellemű. Ha egy kṣatriya, egy harcos lenyilazza ellenségeit, az transzcendentális tett, míg ha meghátrál e kötelessége végrehajtása elől, az démonikus. Arjunának tehát nem volt oka a kesergésre. Aki betartja a különféle életrendekre vonatkozó szabályozó elveket, annak a helyzete transzcendentálisnak tekinthető.

Az Úr Kṛṣṇa először megnyugtatta Arjunát, hogy isteni jellemmel született, most pedig a démonikus természetről fog beszélni. A feltételekhez kötött élőlények két csoportra oszthatók ebben a világban. Aki isteni jellemmel született, az egy szabályozott életutat követ, azaz engedelmeskedik a szentírások és a hiteles tekintélyek parancsainak. Az embernek a hiteles szentírás alapján kell végeznie kötelességét. Ezt nevezik isteni mentalitásnak. Azt, aki nem követi az írásokban lefektetett szabályozó elveket, hanem saját szeszélyei szerint cselekszik, démoni jelleműnek vagy asurának hívják. Az egyetlen meghatározó tényező az írások szabályozó elveinek betartása. A védikus irodalom szerint a félistenek és a démonok egyaránt Prajāpatitól születtek, a különbség közöttük csupán annyi, hogy a félistenek engedelmeskednek a védikus parancsoknak, míg a démonok nem.

Az emberek minden civilizált társadalomban valamilyen szentírás szabályai és előírásai szerint élnek, és ezeket ősidők óta betartják. Leginkább az āryákra vonatkozik ez, akik a védikus civilizáció szerint éltek, és a legkulturáltabb emberek voltak. Démonnak azt nevezik, aki nem tartja be az írások parancsait. Ezért mondja ez a vers, hogy a démonok nem ismerik az írások szabályait, és nem is hajlanak arra, hogy betartsák őket. Legtöbbjük nem is ismeri e szabályokat, míg mások tudnak ugyan róluk, de nem hajlandóak követni őket. A démonoknak nincsen hitük, és nem is akarnak a védikus utasítások szerint cselekedni. Sem kívül, sem belül nem tiszták. Az embernek mindig nagy gondot kell fordítania teste tisztán tartására: rendszeresen kell fürödnie, fogat mosnia, borotválkoznia, tiszta ruhát vennie, és így tovább. A belső tisztaságot úgy lehet elérni, ha mindig emlékezünk Isten szent neveire, s azokat énekeljük: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. A démonok nem szeretik és nem is követik e külső és belső tisztaságra vonatkozó szabályokat.

Sok szabály és előírás határozza meg az ember helyes viselkedését is, többek között a Manu-saṁhitā, az emberi faj törvénykönyve. A hinduk mind a mai napig a Manu-saṁhitā szerint élnek. Ebből a könyvből származnak az öröklésre és a többi jogi kérdésre vonatkozó törvények. A Manu-saṁhitā egyértelműen kijelenti: a nők nem lehetnek függetlenek. Ez nem azt jelenti, hogy rabszolgaként kell tartani őket. Olyanok ők, mint a gyerekek. A gyerekek sem szabadok, mégsem tekinthetők rabszolgának. A démonok nem törődnek ezekkel a parancsolatokkal, s azt gondolják, egy nő ugyanolyan független lehet, mint egy férfi. Ez a felfogás nem segített a világ társadalmi helyzetén. Egy nőről élete minden szakaszában gondoskodni kell, s ez fiatal korában az apjának, később a férjének, öregkorában pedig felnőtt fiainak a feladata. A Manu-saṁhitā szerint ez a helyes viselkedés a társadalomban. Napjainkban azonban a közoktatás egy természetellenes, felfuvalkodott képet alakított ki a női életmódról, s ennek következtében a mai társadalomban a házasság nem több puszta képzelgésnél. A nők társadalmi helyzete ezért nem túlságosan jó, ámbár azok, akik férjezettek, jobb helyzetben vannak, mint azok, akik fennen hirdetik ún. szabadságukat. A démonok nem akarják megfogadni a tanácsokat, amelyek a társadalom jólétét szolgálják, és mivel nem követik a tapasztalt, nagy szentek példáját és az általuk hátrahagyott szabályokat és előírásokat, társadalmi helyzetük rendkívül szánalmas.

A démonikus emberek szerint ez a világ csak egy álom. Nincsen oka, hatása, irányítója, sem célja – minden valótlan benne. Azt mondják, hogy a kozmikus megnyilvánulás a véletlenszerű anyagi hatások és ellenhatások révén keletkezett. Nem látják be, hogy az anyagi világot Isten teremtette, meghatározott céllal. Megvan a saját elméletük: a világ a véletlenek összjátékából keletkezett, és az embernek nincs semmi oka abban hinnie, hogy Isten áll mögötte. Számukra nincsen különbség a lélek és az anyag között, és nem fogadják el a Legfelsőbb Lelket. Szerintük minden anyag, s az egész kozmosz egy tudattalan anyaghalmaz. Semmi nem létezik, minden megnyilvánulás tudatlan felfogásunk eredménye csupán. Biztosra veszik, hogy a változatosság minden megnyilvánulása a tudatlanság terméke, ahogyan az álom hatása alatt is oly sok, a valóságban nem létező dolgot kitalál az ember, és csak ébredéskor jön rá, hogy mindez csak álom volt. A démonok azt hangoztatják, hogy az élet egy álom, valójában azonban igen ügyesen élvezik ezt az álmot. Így aztán ahelyett, hogy tudásra tennének szert, egyre inkább belemerülnek álomviláguk szövevényeibe. Következtetésük szerint éppen úgy, ahogyan a gyermek is kizárólag a férfi és a nő nemi kapcsolatának eredményeképp jön létre, ez a világ is a lélek nélkül született. Szerintük csupán az anyag kombinációja hozta létre az élőlényt, s a lélek létezésének kérdését fel sem vetik. Az élő világmindenség is így keletkezett a kozmikus megnyilvánulás anyagi kombinációiból, mint ahogyan minden ok nélkül, az izzadságból és a halott testből is élőlények jönnek létre. A megnyilvánulás oka tehát az anyagi természet, más oka nincs, mondják. Nem hisznek Kṛṣṇa szavaiban, aki azt mondja a Bhagavad-gītāban: mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ sūyate sa-carācaram. „Az egész anyagi világ az Én irányításom alatt működik.” Egyszóval a démonok nem rendelkeznek tökéletes tudással a világ teremtéséről, s ezzel kapcsolatban mindegyikük saját elmélettel áll elő. Nem hisznek az írások tanításainak egységes értelmezésében, ezért véleményük szerint nincs különbség az írásokhoz fűzött különféle magyarázatok között.

A démonok tetteikkel pusztulásba fogják dönteni a világot. Az Úr itt kijelenti róluk, hogy kevés az intelligenciájuk. Az Istenről mit sem tudó materialisták úgy vélik, hogy fejlődnek, holott a Bhagavad-gītā szerint ostobák, s teljesen elvesztették a józan eszüket. Arra törekszenek, hogy a lehető legnagyobb élvezethez jussanak ebben az anyagi világban, s ezért mindig újabb és újabb módszereket találnak ki az érzékkielégítésre. Ezekre a materialista találmányokra úgy tekintenek, mint az emberi civilizáció fejlődésének vívmányaira, holott valójában csak azt eredményezik, hogy az emberek egyre erőszakosabbak, egyre kegyetlenebbek lesznek az állatokhoz és egymáshoz is. Nem tudják, hogyan kell viselkedni embertársaikkal. A démonikus emberek egyik fő jellemzője, hogy lemészárolják az állatokat. A világ ellenségei ők, mert végül fel fognak találni valamit, ami mindenkit elpusztít. Ez a vers burkoltan utal az atomfegyverekre is, amikre oly büszke a mai világ. Bármelyik pillanatban kitörhet a háború, és akkor ezek az atomfegyverek szörnyű pusztítást okozhatnak. Mint ahogy ez a vers is jelzi, az efféle találmányok csupán a világ romba döntését szolgálják. Megjelenésük az emberi társadalomban az istentelenségnek köszönhető, s nem hoznak békét és boldogságot a világra.

Ez a vers a démoni mentalitást írja le. A démonok kéjes vágyai kielégíthetetlenek, s így az érzéki élvezetre való vágyaik szünet nélkül gyarapszanak. Az illúzió hatása alatt folytatják az ilyen tetteket, annak ellenére, hogy az ideiglenes dolgok elfogadása állandó aggodalmat okoz számukra. Tudásuk nincsen, s így nem láthatják, hogy rossz úton járnak. Az ideiglenes dolgokra törekedve megteremtik a maguk istenét, imáit, és ezeket éneklik. Ennek eredményeként egyre nagyobb vonzódás ébred bennük két dolog, a nemi élvezet és a vagyon iránt. Ezzel kapcsolatban az aśuci-vratāḥ – „tisztátalan fogadalmak” – kifejezésnek nagy jelentősége van. Az ilyen démonikus emberek ugyanis kizárólag a borhoz, a nőkhöz, a szerencsejátékhoz és a húsevéshez vonzódnak – ezek az ő tisztátalan szokásaik (aśuci). A dölyftől és a hamis tekintélyérzettől vezérelve vallásos elveket teremtenek, amelyek ellenkeznek a védikus tanítással. Noha ezek a démonok a világ legvisszataszítóbb emberei, mégis elérik, hogy a világ körbevegye őket hamis tiszteletével. Nagyon fejletteknek tekintik magukat, pedig útjuk lefelé, a pokoli létbe vezet.

A démonikus emberek úgy vélik, hogy az érzékek élvezete jelenti az élet végső célját, s e felfogás szerint élnek egészen a halálukig. Nem hisznek a halálon túli életben, sem abban, hogy az ember e világi karmája, azaz tettei szerint különféle testeket kap. Terveiket sohasem tudják véghezvinni, ám sohasem hagynak fel a tervezgetéssel. Ilyen démoni mentalitást tapasztalhattunk egyszer magunk is egy haldokló esetében, aki még a halál pillanatában is azért könyörgött az orvosának, hogy hosszabbítsa meg négy évvel az életét, mert terveit még nem sikerült megvalósítania. Ezek az ostoba emberek képtelenek megérteni, hogy az orvosok egyetlen pillanattal sem tudják meghosszabbítani az életüket. Ha eljön az idő, az ember vágya nem számít. A természet törvényei nem engedik, hogy az ember akár csak egy pillanattal is tovább éljen és élvezze az életet, mint amennyit a sors előírt számára.

A démonikus ember, aki nem hisz Istenben, sem a benne lakozó Felsőlélekben, pusztán érzékei kielégítése céljából számtalan bűnös tettet elkövet. Nem tudja, hogy egy szemtanú él a szívében. A Felsőlélek figyeli az egyéni lélek tetteit. Az upaniṣadok ezt úgy írják le, hogy két madár ül egy fán. Az első madár a fa gyümölcseit élvezi vagy szenved azoktól, míg a másik csupán tanúja mindennek. A démonok azonban nem ismerik a védikus irodalmat, és teljesen hitetlenek. Ezért gondolják azt, hogy az érzékkielégítés érdekében bármit szabadon megtehetnek, a következményekre való tekintet nélkül.

A démonikus ember pénzéhsége nem ismer határokat – az ilyen ember szüntelenül pénzre vágyik. Csak az jár a fejében, mennyi vagyona van most, és tervezgeti, hogyan gyarapíthatná egyre jobban. Ennek érdekében nem riad vissza semmilyen bűnös tettől, s törvénytelen vágyainak kielégítése érdekében feketén köti üzleteit. Mindaz, ami már a tulajdonában van – földje, családja, háza és pénze – teljesen elbűvöli, és állandóan újabb és újabb terveket sző gyarapításukra. Bízik a saját erejében, mert nem tudja, hogy mindazt, amire szert tesz, előző élete jó cselekedeteinek köszönheti. Megkapta a lehetőséget, hogy gazdag legyen, de nem tudja, hogy ennek oka a múltban rejlik. Azt hiszi, hogy hatalmas vagyona egyedül jelenlegi erőfeszítéseinek köszönhető. Saját erejében bízik, s nem hisz a karma törvényében. A karma törvénye szerint ha valaki gazdag, előkelő családban született, vagyonos, rendkívül művelt vagy nagyon szép, az annak tudható be, hogy előző életében jó tetteket hajtott végre. A démonikus ember ennek ellenére mindezt véletlennek tekinti, illetve saját erejének és személyes képességeinek tulajdonítja. Nem lát semmilyen törvényszerűséget a megannyiféle ember, valamint szépségük és műveltségük változatossága mögött. Ellenségének tekint mindenkit, akiben vetélytársat lát. Számtalan démoni ember van, s mindannyian egymás ellenségei. Ez a gyűlölködés egyre inkább elfajul, előbb az egyének, aztán a családok, majd a közösségek és végül a nemzetek között. Ezért van örökös viszály, háború és ellenségeskedés szerte a világon.

Minden démonikus ember úgy gondolja, hogy élhet mások élete árán is. Általában a Legfelsőbb Istennek képzeli magát, és ha prédikál, így szól követőihez: „Miért keresitek Istent máshol? Ti vagytok Isten! Mindent megtehettek, amit csak akartok. Ne higgyetek Istenben! Vessétek el Istent! Isten halott!” Ez a démonok tanítása.

A démon még akkor is azt hiszi, hogy nála nincs gazdagabb vagy befolyásosabb ember, ha látja, hogy mások ugyanolyan gazdagok és befolyásosak, sőt rajta is túltesznek. Ami a felsőbb bolygórendszerekbe emelkedést illeti, nem hisz a yajñák, az áldozatok végzésében. A saját maga által kitalált áldozati folyamatban bízik csak, és különféle gépezeteket hoz létre, hogy eljusson a felsőbb bolygókra. Erre a démoni gondolkodásra Rāvaṇa a legjobb példa. Azzal hitegette az embereket, hogy hatalmas lépcsőt épít majd, aminek segítségével bárki elérheti a felsőbb bolygókat, anélkül hogy végrehajtaná a Védák ajánlotta áldozatokat. Napjaink démoni emberei szintén mechanikus úton akarnak eljutni a felsőbb bolygórendszerbe. Ez mind zavarodottságukat mutatja, s az eredmény az lesz, hogy tudás híján csak a pokolba süllyednek. A versben a szanszkrit moha-jāla szó nagyon fontos. A jāla azt jelenti: „háló”. A hálóba került halhoz hasonlóan nekik sincs semmi reményük a szabadulásra.

A démonok teljesen el vannak telve magukkal, s így nem követnek semmilyen hiteles forrást vagy szentírást, amikor néha úgynevezett „vallásos” vagy „áldozati” rítusaikat végrehajtják. Nem hallgatnak egyetlen felsőbb tekintélyre sem, ezért rendkívül arcátlanok. Mindez abból az illúzióból fakad, amit összegyűjtött vagyonuk és áltekintélyük eredményez. Néha a prédikátor szerepében tetszelegve félrevezetik az embereket, s vallásalapítóként vagy Isten inkarnációjaként válnak híressé. Ha áldozatot mutatnak be, az puszta színjáték, de az is lehet, hogy a félisteneket imádják, vagy éppen egy saját istennel állnak elő. Az egyszerű emberek azt hirdetik az ilyen démonról, hogy Isten, s imádják, az ostobák pedig azt hiszik róla, hogy rendkívül emelkedett szinten gyakorolja a vallásos elveket illetve műveli a lelki tudást. Az ilyen démonok úgy öltöznek, mintha a lemondott rend tagjai lennének, s így folytatják szélhámos tevékenységüket. Annak, aki lemondott erről a világról, számtalan előírást kell betartania. A démonok azonban nem törődnek ezzel. Szerintük bármilyen utat kitalálhat az ember, az az ő útja, s nincsen egy alapvető, egységes út, melyet mindenkinek követnie kell. A vers ezért hangsúlyozza ki az avidhi-pūrvakam kifejezést, melynek jelentése: a szabályokat és előírásokat figyelmen kívül hagyva. Ez mindig a tudatlanság és az illúzió jele.

A démonikus ember mindig ellenzi Isten felsőbbségét, így aztán nem akar hinni az írásokban. Irigy nemcsak a szentírásokra, de az Istenség Legfelsőbb Személyiségének létére is. Ez áltekintélyének, összeharácsolt vagyonának és erejének a következménye. Nem tudja, hogy élete előkészület a következőre, így saját maga és mások rosszakarójává válik. Erőszakos mások testével és a sajátjával is. Nem rendelkezik igazi tudással, ezért mit sem törődik azzal, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége a legfelsőbb irányító. Irigy az írásokra és az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, ezért hamis érvekkel Isten nemlétét hirdeti, s megtagadja a szentírások felsőbbségét. Minden tettében függetlennek és hatalmasnak képzeli magát. Úgy véli, mindent megtehet, senki sem állhat az útjába, hiszen senki sem vetekedhet vele erőben, hatalomban és vagyonban. Ha pedig feltűnik egy ellenség, aki esetleg akadályozhatja őt az egyre nagyobb érzéki élvezetben, azonnal elkezdi tervezgetni, hogyan távolíthatná el ügyesen az útból.

Ez a vers egyértelműen utal arra, hogy az egyéni lélek a Legfelsőbb akaratából kerül egy bizonyos testbe. Egy démon lehet, hogy nem fogadja el az Úr felsőbbségét, sőt azt is megteheti, hogy saját szeszélyei szerint cselekszik, de hogy legközelebb milyen testben születik meg, az mégsem tőle, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének döntésétől függ. A Śrīmad-Bhāgavatam harmadik éneke leírja, hogyan kerül halála után az egyéni lélek egy felsőbb hatalom rendeléséből egy anyaméhbe, ahol újabb, sajátságos testet kap. Ezért találunk az anyagi létben oly sok fajt – állatokat, rovarokat, embereket stb. Nem véletlenül jöttek létre, hanem egy felsőbb hatalom irányításával. A démonok jövőjét világosan jelzi ez a vers: újra meg újra démonok méhébe kerülnek, s továbbra is gyűlölködőként, az emberiség söpredékeként fognak létezni. Az ilyen démoni fajokra az örökös kéjvágy, erőszak, gyűlölet és tisztátalanság jellemző. A dzsungelben élő vadászok a démoni fajokhoz tartoznak.

Köztudott, hogy Isten végtelenül könyörületes, ám most mégis azt olvassuk, hogy a démonokkal szemben sohasem az. E versből világossá válik, hogy a démonikus embereket életről életre hasonló démonok méhébe küldi. A Legfelsőbb Úr kegyét nem kapják meg, s egyre lejjebb és lejjebb csúsznak, míg végül macskák, kutyák és disznók testében születnek újra. Egyértelműen kiderül tehát, hogy gyakorlatilag eljövendő életükben semmikor nem lesz esélyük, hogy Isten kegyében részesüljenek. A Védák szintén megerősítik, hogy az ilyen lények egyre lejjebb süllyednek, hogy aztán kutya és disznó legyen belőlük. Ezzel kapcsolatban valaki azt mondhatná: ha Isten nem könyörületes a démonokkal szemben, akkor nem szabadna azt hirdetni Róla, hogy végtelenül könyörületes. Erre a Vedānta-sūtra adja meg a választ, amikor azt írja, hogy a Legfelsőbb Úr nem gyűlöl senkit. Hogy az asurákat alacsonyabb fajokba dobja, az csak kegyének egy másik megnyilvánulása. A Legfelsőbb Úr néha megöli az asurákat, ez azonban nagyon jó nekik, mert a védikus irodalom leírja, hogy akiket a Legfelsőbb Úr elpusztít, azok mind felszabadulnak. A történelem sok példával szolgál arra, hogyan jelent meg az Úr különböző inkarnációiban, csak azért, hogy elpusztítson olyan démonokat, mint Rāvaṇa, Kaṁsa, Hiraṇyakaśipu és mások. Ha tehát az asurák eléggé szerencsések, akkor számukra is megnyilvánul Isten kegye azáltal, hogy végez velük.

Ez a vers a démoni élet kezdetét írja le. Az ember először megpróbálja kielégíteni a vágyát, de amikor ez nem sikerül neki, dühös lesz, és egyre mohóbbá válik. A józan embernek, aki nem akar a démoni létformákba süllyedni, törekednie kell arra, hogy megszabaduljon e három ellenségtől, amelyek olyannyira pusztítóan hatnak az önvalóra, hogy lehetetlenné teszik, hogy felszabaduljon az anyagi kötelékek alól.

Nagyon kell óvakodnunk az emberi élet e három ellenségétől, a vágytól, a dühtől és a mohóságtól. Minél jobban megszabadul valaki ezektől, léte annál inkább megtisztul, s így képes lesz betartani a védikus írások szabályait és előírásait. Az emberi élet szabályozó elveinek követésével az ember fokozatosan eljuthat a lelki önmegvalósítás szintjére. Ha annyira szerencsés, hogy ezeket követve eléri a Kṛṣṇa-tudat síkját, biztos siker vár rá. A védikus irodalom leírja a tettek és visszahatások útját, hogy segítsen az embernek eljutnia a megtisztulásig. Az egész folyamat alapját a vágy, a mohóság és a düh elhagyása jelenti. Az ennek módjáról szóló tudás tanulmányozásával az ember elérheti az önmegvalósítás legmagasabb fokát, amely az odaadó szolgálatban tetőzik, az odaadó szolgálat révén pedig a feltételekhez kötött lélek kétségtelenül felszabadul. A védikus rendszerben emiatt egy négy osztályból (a kasztokból) és négy életformából (a négy lelki rendből) álló intézményt találunk. A különféle kasztokra, illetve rendekre megfelelő előírások és szabályok vonatkoznak, s ha valaki képes ezeket betartani, automatikusan a lelki megvilágosodás legmagasabb szintjére emelkedhet, s azon túl felszabadulásához már semmi kétség nem fér.

Az előzőekben már említettük, hogy a śāstra-vidhi, vagyis a śāstra útmutatása az emberi társadalom kasztjaira és rendjeire vonatkozik. Mindenkinek be kell tartania ezeket a szabályokat és előírásokat. Ha valaki mégsem tesz így, hanem a kéjvágytól, mohóságtól és vágytól hajtva önkényesen cselekszik, élete sohasem lesz tökéletes. Úgy is mondhatnánk, hogy ha valaki tudja mindezt elméletben, de nem eszerint él, akkor az emberiség legaljához tartozik. Az emberi életformában az élőlénynek kötelessége, hogy józanul cselekedjék, és kövesse a szabályokat, amelyek azt segítik elő, hogy az élet legmagasabb szintjét elérje. Ha nem követi ezeket, a mélybe süllyed. De még ha a szabályokat és az előírásokat az erkölcs elveivel együtt be is tartja, ha végül nem jut el a Legfelsőbb Úr megismerésének szintjére, akkor minden tudása hiábavaló volt. Még Isten létét is elfogadhatja, ám ha nem végez szolgálatot az Úrnak, akkor minden törekvésében kudarcot vall. Az embernek éppen ezért fokozatosan a Kṛṣṇa-tudat és az odaadó szolgálat síkjára kell emelkednie. Egyedül ott és akkor fogja elérni a legtökéletesebb szintet.

A kāma-kārataḥ szó nagyon fontos. Aki tudatosan megszegi a szabályokat, az az anyagi vágyak ösztönzésére cselekszik. Tudja, hogy ez tilos, mégis megteszi. Ezt értjük önkényes cselekvés alatt. Aki tudja, hogy ezt kellene tennie vagy azt, mégsem teszi, az önkényes. Az ilyen embert a Legfelsőbb Úr óhatatlanul elítéli, s így nem érheti el azt a tökéletességet, amit az emberi élet nyújtani tud. Az emberi élet arra való, hogy megtisztuljunk, de aki nem a szabályok szerint él, az nem tisztulhat meg, s nem érheti el az igazi boldogságot sem.

Mint ahogy a tizenötödik fejezet kijelentette, a Védák minden szabályának és előírásának célja Śrī Kṛṣṇa megismerése. Az ember akkor érte el a védikus irodalomból elsajátítható tudás legtökéletesebb szintjét, ha megértette a Bhagavad-gītāból, kicsoda Kṛṣṇa, s ekképpen Kṛṣṇa-tudatossá válva odaadó szolgálatot végez. Az Úr Caitanya Mahāprabhu megkönnyítette számunkra ezt a folyamatot. Csupán arra kérte az embereket, hogy énekeljék a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, szolgálják odaadóan az Urat, és fogyasszák a mūrtiknak felajánlott étel maradékait. Aki egyenesen az ilyen odaadó tettekhez lát, arról tudnunk kell, hogy már áttanulmányozta az egész védikus irodalmat, és tökéletesen megértette a végkövetkeztetést. Természetesen a közönséges, nem Kṛṣṇa-tudatú embernek vagy azoknak, akik nem végeznek odaadó szolgálatot, a Védák utasításaiból kell megtudniuk, hogy mit kell és mit nem szabad tenniük, s az előírásokat vita nélkül végre kell hajtaniuk. Ezt hívják a śāstra, vagyis a szentírás által előírt elvek követésének. A śāstrák mentesek attól a négy alapvető hibától, melyek a feltételekhez kötött lelket jellemzik: a feltételekhez kötött léleknek tökéletlenek az érzékei, hajlamos a csalásra, biztos, hogy hibázik, és biztos, hogy illúzióban van. Ez a négy legfőbb hiányosság alkalmatlanná teszi arra, hogy szabályokat és előírásokat teremtsen. Ezért a négy hibán felül álló śāstrák előírásait és kijelentéseit valamennyi nagy szent, ācārya és nagy lélek módosítás nélkül követi.

Indiában a lelki tudomány művelőinek számtalan csoportja van, melyek általában két irányzathoz, a személytelen és a személyes filozófiai irányzathoz tartoznak. A Védák elveit követő életforma mindkettőre jellemző. Az írások elveinek betartása nélkül ugyanis senki sem érheti el a tökéletesség szintjét. Ezért tekinthető szerencsésnek az, aki valóban megértette a śāstrák szándékát.

Az emberi társadalom degradálódását az okozza, hogy elfordultunk az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerését szolgáló elvektől. Ez az emberi életben a legnagyobb bűn, ezért a māyā, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének anyagi energiája a háromféle szenvedés formájában folytonosan aggodalmat okoz nekünk. Ez az anyagi energia az anyagi természet három kötőerejéből áll. Az embernek legalább a jóság szintjére fel kell emelkednie ahhoz, hogy a Legfelsőbb Úrról szóló tudás útjára léphessen. Ha nem jut el a jóság szintjéig, akkor a tudatlanságban és a szenvedélyben kell maradnia, melyek démoni létet idéznek elő. A szenvedély és tudatlanság kötőerejének rabjai gúnyt űznek az írásokból, a szent emberekből és az Istenség Legfelsőbb Személyisége helyes megismeréséből. Nem engedelmeskednek a lelki tanítómester utasításainak, és nem törődnek a szentírások parancsolataival sem. Annak ellenére, hogy hallottak az odaadó szolgálat dicsőségéről, nem vonzódnak hozzá, ehelyett saját utakat találnak ki fejlődésük érdekében. Ez csupán néhány az emberi társadalom azon hibái közül, amelyek a démoni léthez vezetnek. Ha azonban valaki képes követni egy megfelelő, hiteles lelki tanítómester utasításait, aki a felemelkedés útjára, egy magasabb szintre tudja vezetni, élete sikeressé válik.