A kevésbé értelmes emberek néha félreértik a tudás elérésének ezt a folyamatát, és úgy vélik, hogy ez a cselekvés mezejének kölcsönhatása. Valójában azonban ez a tudás utáni kutatás igazi folyamata. Ha valaki elfogadja ezt, akkor lehetősége nyílik az Abszolút Igazság elérésére. Ez tehát – ahogyan korábban már olvashattuk – nem a huszonnégy elem kölcsönhatásának az eredménye, hanem az elemektől való megszabadulás eszköze. A megtestesült lélek a test börtönében ül, ami egy huszonnégy elemből álló burkolat. Kiszabadulni belőle a tudás elérésének itt leírt folyamatával lehet. A folyamat leírásában a legfontosabb tényező az, amiről a tizenegyedik vers első sora ír. Mayi cānanya-yogena bhaktir avyabhicāriṇī: a tudás megszerzésének végén az Úr tiszta odaadó szolgálata áll. Tehát ha valaki nem jut el, illetve nem képes eljutni az Úr transzcendentális szolgálatához, akkor a többi tizenkilenc tényezőnek gyakorlatilag semmi haszna. Ellenben ha valaki az odaadó szolgálatba fog, és teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, akkor a többi tizenkilenc tulajdonságra is automatikusan szert tesz. Ahogyan a Śrīmad-Bhāgavatam (5.18.12) kijelenti: yasyāsti bhaktir bhagavaty akiñcanā sarvair guṇais tatra samāsate surāḥ. A tudásra jellemző valamennyi jó tulajdonság kifejlődik abban az emberben, aki eljutott az odaadó szolgálat szintjére. A lelki tanítómester elfogadása – ahogyan a nyolcadik vers említi – nagyon lényeges. Még az odaadó szolgálatot végző számára is a legfontosabb dolog. A transzcendentális élet a hiteles lelki tanítómester elfogadásával kezdődik. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa itt érthetően kijelenti, hogy a tudás e folyamata az igazi út, és minden más kitaláció ostobaság.

A fenti versek által meghatározott tudás elemeit a következőképpen fejthetjük ki bővebben: Az alázatosság azt jelenti, hogy az embernek nem szabad vágynia a mások tiszteletéből fakadó elégedettségre. Anyagi életfelfogásunk miatt mindannyian nagyon szeretnénk elnyerni mások megbecsülését. De a tökéletes tudással rendelkező ember szemében, aki tudja, hogy nem azonos a testével, mindaz, ami a testre vonatkozik – tisztelet, szégyen stb. – teljesen lényegtelen. Senki ne vágyjon ilyen megtévesztő anyagi dolgokra. Vannak emberek, akik azt szeretnék, hogy vallásosságukról legyenek híresek, s ezért néha a vallás elveinek ismerete nélkül egy olyan csoportnak lesznek a tagjai, amely valójában nem is tartja be a vallásos elveket, s így vallási vezetőknek adják ki magukat. Hogy valaki milyen magas szinten áll a lelki tudományban, azt az ezekben a versekben felsorolt tulajdonságok alapján lehet megállapítani.

Erőszaknélküliség alatt az emberek általában a test elpusztításának vagy megölésének tilalmát értik, holott az igazi jelentése az, hogy ne okozzunk senkinek se aggodalmat. Általában az emberek anyagi életfelfogásuk miatt a tudatlanság csapdájában vergődnek, s állandó anyagi szenvedésnek vannak kitéve. Ezért az ember mindaddig erőszakot követ el, amíg nem kezd el törekedni arra, hogy embertársait a lelki tudás síkjára emelje. Próbáljunk megtenni minden tőlünk telhetőt az igazi tudás terjesztése érdekében, hogy az embereknek így lehetőségük nyíljon a megvilágosodásra, és képesek legyenek kiszabadulni az anyag fogságából. Ezt jelenti az erőszaknélküliség.

Béketűrés azt jelenti, hogy az ember megtanulja elviselni másoktól a sértést és a gyalázatot. Aki a lelki tudásban akar fejlődni, azt sok sértés és gyalázat fogja érni. Erre számítani kell, mert ez az anyagi világ természete. A lelki tudás után kutatva még Prahlāda (aki mindössze ötéves volt) is veszélybe került, amikor odaadása láttán az apja ellene fordult. Prahlāda békésen tűrte, amikor apja a legkülönfélébb módszerekkel próbálta őt megölni. Sok akadály állhat tehát utunkban, ha a lelki tudásban akarunk előrelépni, de béketűrőnek kell lennünk, s elszántan kell haladnunk tovább.

Az egyszerűség nem más, mint hogy az embernek színlelés nélkül nyíltnak és őszintének kell lennie, olyannak, aki még az ellenségének is megmondja az igazságot. A lelki tanítómester elfogadása elengedhetetlen, mert egy hiteles lelki tanítómester utasításai nélkül senki sem fejlődhet a lelki tudományban. A lelki tanítómestert az embernek teljes alázatossággal kell megszólítania, s fel kell ajánlania neki a szolgálatát, mert a mester így szívesen részesíti majd áldásában a tanítványt. A hiteles lelki tanítómester Kṛṣṇa képviselője, ezért bárhogyan áldja is meg tanítványát, az nyomban fejlődni fog a lelki életben, még akkor is, ha esetleg nem követi a szabályozó elveket. Másrészről pedig aki fenntartás nélkül szolgálja a lelki tanítómestert, annak a szabályozó elvek betartása is könnyebb lesz.

A tisztaság alapvetően fontos a lelki fejlődéshez. Kétféle tisztaság van: külső és belső. Az előbbi azt jelenti, hogy az ember rendszeresen megfürdik, az utóbbi pedig azt, hogy mindig Kṛṣṇára gondol, és a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát énekli. Ez a folyamat megtisztítja az elmét a múlt karmájának összegyűlt porától.

A rendíthetetlenség azt jelenti, hogy az embernek nagyon eltökéltnek kell lennie, ha fejlődni akar a lelki életben. Ilyen eltökéltség hiányában nem lehet igazán eredményes. Az önfegyelmezés azt jelenti, hogy nem szabad elfogadnunk semmit, ami hátráltatja a lelki fejlődést. Meg kell szoknunk, hogy elutasítsunk mindent, ami gátolja előrehaladásunkat a lelki fejlődésben. Ez a valódi lemondás. Az érzékszervek nagyon erősek, s mindig élvezet után sóvárognak. Ezek a vágyak mind fölöslegesek, ezért nem szabad eleget tenni nekik. Az érzékszerveknek csak annyi élvezetet kell biztosítani, amennyi szükséges ahhoz, hogy a test egészséges maradjon, és alkalmas legyen a lelki fejlődést szolgáló kötelességek végrehajtására. A legfontosabb és egyben a legnehezebben megfékezhető érzékszerv a nyelv. Ha valaki képes uralkodni a nyelve fölött, annak minden esélye megvan a többi érzék szabályozására is. A nyelv feladata az ízlelés és a beszéd, ezért szabályozása azt jelenti, hogy mindig a Kṛṣṇának felajánlott étel maradékának ízlelésével és a Hare Kṛṣṇa éneklésével kell elfoglalni. Ami a szemet illeti, nem szabad engednünk, hogy Kṛṣṇa gyönyörűséges formáján kívül mást is lásson. Így lehet fegyelmezni a szemet. Hasonlóan a fülünket is csak arra kell használnunk, hogy Kṛṣṇáról halljunk, az orrot pedig arra, hogy a Neki felajánlott virágokat szagoljuk. Ez az odaadó szolgálat folyamata. Láthatjuk, hogy a Bhagavad-gītā egyedül az odaadó szolgálat tudományát tárgyalja részletesen. Az odaadó szolgálat az egyetlen és a legfontosabb cél. A Bhagavad-gītā ostoba magyarázói megpróbálják az olvasók figyelmét más témákra terelni, ám az odaadó szolgálaton kívül nincs másról szó ebben a műben.

A hamis ego nem más, mint amikor valaki a testét önmagának tekinti. A valódi ego ezzel szemben az, ha megértjük, hogy nem ez a test, hanem szellemi lélek vagyunk. Az ego létezik, ezért csupán a hamis ego a rossz, s nem az igazi. A védikus irodalom (Bṛhad-āraṇyaka-upaniṣad 1.4.10) így ír: ahaṁ brahmāsmi, brahman, vagyis lélek vagyok. Ez a „vagyok”, más szóval az énérzet még az önmegvalósítás felszabadult síkján is létezik. Ezt hívják egónak, amikor azonban az anyagi testre vonatkoztatják, hamis ego lesz belőle. Ha tehát az énérzet az igazi énünkkel kapcsolatos, igazi egónak nevezik. Némely filozófusok azt hangoztatják, hogy meg kell válnunk az egónktól. Ez azonban nem lehetséges, hiszen az ego az önazonosságunkat jelenti. Amitől azonban természetesen meg kell szabadulnunk, az a testtel való hamis azonosulás.

Az embernek törekednie kell arra, hogy megértse, milyen gyötrelemmel jár a születés, a halál, az öregség és a betegség. A védikus irodalom számos könyve ír a születésről. A Śrīmad-Bhāgavatam például nagyon szemléletesen ecseteli a még meg nem született embrió világát, helyzetét az anyaméhben, szenvedését stb. Alaposan meg kell értenünk, hogy megszületni rendkívül fájdalmas dolog. Mivel elfelejtjük, hogy mennyit szenvedtünk az anyaméhben, egyáltalán nem próbálunk megoldást keresni az ismétlődő születés és halál problémájára. A halál ehhez hasonlóan szintén sok fájdalommal jár, s a hiteles szentírások erről is szólnak. Ezekről a témákról beszélni kell. A betegséget és az öregséget bárki tapasztalhatja az életben. Senki sem kíván megbetegedni vagy megöregedni, ám ezt senki nem kerülheti el. Amíg a születés, a halál, az öregség és a betegség okozta szenvedés felismerésével nem teszünk szert pesszimista felfogásra az anyagi léttel kapcsolatban, addig nincs, ami előrelendítene bennünket a lelki élet fejlődésének útján.

Az, hogy ne kötődjünk a gyermekekhez, a feleséghez és az otthonhoz, nem azt jelenti, hogy érzéketlennek kell lennünk velük szemben. Az efféle érzések irántuk természetesek. Amikor azonban nem segítik elő a lelki fejlődésünket, nem szabad ragaszkodnunk hozzájuk. A Kṛṣṇa-tudat teheti leginkább kellemessé az otthonunkat. Ha valaki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, nagyon boldog otthont teremthet, mert a Kṛṣṇa-tudat folyamatát nagyon könnyű gyakorolni. Az embernek csupán arra kell ügyelnie, hogy énekelje a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, fogyassza a Śrī Kṛṣṇának felajánlott étel maradékait, tanulmányozza a szentírásokat, például a Bhagavad-gītāt és a Śrīmad-Bhāgavatamot, valamint imádja a mūrtikat. E négy cselekedet bárkit boldoggá tehet. Az embernek így kell nevelnie a családját. Reggelenként és esténként leülhetnek, hogy együtt énekeljék: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Ha az ember képes családi életét ennek megfelelően alakítani, és e négy dolgot gyakorolva kifejleszteni a Kṛṣṇa-tudatot, akkor nem szükséges áttérnie a családi életről a lemondott életrendre. Ha azonban a családi helyzete nem megfelelő, s az nem kedvez a lelki életben való fejlődésének, akkor le kell mondania a családról. Kṛṣṇa elérése és szolgálata érdekében mindent fel kell áldozni, ahogy Arjuna is tette. Arjuna nem akarta elpusztítani hozzátartozóit, de miután megértette, hogy akadályozzák őt Kṛṣṇa elérésében, elfogadta Kṛṣṇa utasítását, harcolt, s végül megölte őket. Az embernek sohasem szabad kötődnie a családi élet örömeihez és gondjaihoz, hiszen ebben a világban senki sem lehet soha csak boldog vagy csak boldogtalan.

A boldogság és a szenvedés az anyagi lét velejárói, s a Bhagavad-gītā azt tanácsolja, tanuljuk meg eltűrni őket. Az öröm és a szenvedés magától jön és tűnik el, s ezt nem tudjuk megakadályozni, ezért a legjobb, ha lemondunk a materialista életmódról, s így képesek leszünk megőrizni a lelki egyensúlyunkat mindkettő során. Az emberek általában akkor boldogok, ha valami kellemes éri őket, míg ellenkező esetben boldogtalanok. Ha azonban elérjük az igazi lelki szintet, akkor az ilyen dolgok nem okoznak többé aggodalmat nekünk. Ennek a síknak az elérése érdekében töretlenül kell végeznünk az odaadó szolgálatot. Kṛṣṇa megingathatatlan odaadó szolgálata azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat kilenc folyamatát végezzük – éneklés, hallás, imádat, hódolatunk felajánlása stb. –, ahogyan a kilencedik fejezet utolsó verse is írja. Ez az az út, melyet követnünk kell.

Aki a lelki élethez már hozzászokott, az természetesen nem vágyik materialista emberek társaságára, hiszen ez ellenkezne a természetével. Az ember úgy teheti próbára saját magát, hogy megnézi, mennyire hajlik arra, hogy a nemkívánatos emberek társaságát elhagyva egy magányos helyen éljen. A bhaktának nincs kedve a felesleges sporthoz, nincs kedve moziba vagy társasági rendezvényekre járni, mert megértette, hogy ezzel csupán az idejét vesztegeti. Számtalan kutató és filozófus tanulmányozza például a nemi életet vagy más ehhez hasonló témát, de a Bhagavad-gītā szerint az efféle kutatómunka és filozófiai spekuláció haszontalan, s többé-kevésbé ostobaság. A Bhagavad-gītā a lélek természetének filozófiai tanulmányozását ajánlja. Az embernek azért kell kutatást végeznie, hogy megérthesse az önvalót, mondja ez a vers.

A versből egyértelműen kitűnik, hogy a bhakti-yoga az önmegvalósításhoz vezető legcélszerűbb folyamat. Ha odaadásról beszélünk, akkor a Felsőlélek és az egyéni lélek viszonyára kell gondolnunk. A Felsőlélek és az egyéni lélek nem lehet egy és ugyanaz, legalábbis nem a bhakti, vagyis az odaadás felfogása szerint. Az is világosan kiderül, hogy az egyéni lélek örökké (nityam) szolgálja a Legfelsőbb Lelket. Az odaadó szolgálat, a bhakti tehát örökkévaló. Az embernek szert kell tennie erre a filozófiai meggyőződésre.

A Śrīmad-Bhāgavatam (1.2.11) elmagyarázza ezt. Vadanti tat tattva-vidas tattvaṁ yaj jñānam advayam: „Az Abszolút Igazság ismerői tudják, hogy a Legfelsőbbet három szinten, mint Brahmant, mint Paramātmāt és mint Bhagavānt lehet tudatosan megérteni.” Bhagavān az Abszolút Igazság elérésének végső célja, ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerésének síkjára kell eljutnunk, s ott az Úr odaadó szolgálatát kell végeznünk. Ez a tudás tökéletessége.

Ez a folyamat, ami az alázatosság gyakorlásával kezdődik, és egészen addig tart, amíg valaki tudatára nem ébred a Legfelsőbb Igazságnak, az Istenség Abszolút Személyiségének, hasonlatos egy lépcsőhöz, amely a földszintről a legfelső emeletre vezet. Ezen a lépcsőn sok ember jutott már fel az első, a második, a harmadik vagy valamelyik felsőbb emeletre, de amíg nem érik el a legfelső emeletet, ami Kṛṣṇa megismerése, addig mindannyian a tudás alacsonyabb szintjén állnak. Ha valaki gyarapítani akarja lelki tudását, közben azonban verseng Istennel, kudarc vár rá. Ez a vers világosan utal rá, hogy alázatosság nélkül valójában lehetetlen a megismerés. A magát Istennek képzelő ember mindenki között a legfelfuvalkodottabb. Habár az anyagi természet szigorú törvényei szüntelenül megleckéztetik, tudatlansága következtében továbbra is azt gondolja: „Én vagyok Isten.” A tudás tehát az amānitvával, az alázatossággal kezdődik. Az ember legyen alázatos, és értse meg, hogy a Legfelsőbb Úr alárendeltje. Az élőlény azért kerül az anyagi természet hatása alá, mert fellázad a Legfelsőbb Úr ellen. Erről az igazságról teljes meggyőződésre kell szert tennünk.