Bg. 9.1

Minél többet hall a bhakta a Legfelsőbb Úrról, annál inkább megvilágosodik. A hallásnak ezt a módját ajánlja a Śrīmad-Bhāgavatam: „Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének üzenetei teli vannak energiával. Ezen energiák léte akkor tudatosulhat a bhaktákban, ha maguk között a Legfelsőbb Istenségről beszélgetnek.” Ez megélt tudás, ezért az elméleti síkon spekulálók és a világi tudósok között lehetetlen elsajátítani.

A bhakták örökké a Legfelsőbb Urat szolgálják. Az Úr megérti a Kṛṣṇa-tudatot gyakorló élőlény gondolkodását és őszinteségét, és megadja neki azt az értelmet, mellyel a bhakták társaságában megértheti a Róla szóló tudományt. Ha Kṛṣṇáról beszélgetünk, annak rendkívüli hatása van. Ha egy szerencsés embernek módjában áll kapcsolatba kerülni a bhaktákkal, és megpróbálja befogadni ezt a tudást, kétségtelenül elindulhat a lelki megvilágosodás útján. Az Úr Kṛṣṇa lelkesíteni akarja Arjunát, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedjen a Neki végzett igazi szolgálatban, ezért a kilencedik fejezetben feltárja előtte azt a tudást, ami még az eddigieknél is titkosabb.

A Bhagavad-gītā eleje, az első fejezet többé-kevésbé bevezetése a könyvnek, a második és harmadik fejezetben leírt lelki tudást pedig bizalmas tudásnak nevezik. A hetedik és nyolcadik fejezet témája főként az odaadó szolgálatra vonatkozik, s mivel a Kṛṣṇa-tudatról világosítja fel az embert, még bizalmasabbnak nevezhető. A kilencedik fejezet témája azonban a vegyítetlen, tiszta odaadás, ezért ezt a fejezetet a legbizalmasabbnak nevezik. Aki rendelkezik ezzel a Kṛṣṇáról szóló legbizalmasabb tudással, annak helyzete transzcendentális, ezért – noha az anyagi világban van – nincsenek anyagi fájdalmai. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu írja, hogy a Legfelsőbb Úr szerető szolgálatára őszintén vágyó bhaktát, noha még az anyagi lét feltételekhez kötött állapotában van, mégis felszabadultnak kell tekinteni. A Bhagavad-gītā tizedik fejezete szintén kijelenti, hogy aki ebben a helyzetben van, az már elérte a felszabadulást.

Ennek az első versnek különösen nagy jelentősége van. Az idaṁ jñānam („ez a tudás”) szavak a tiszta odaadó szolgálatra utalnak, ami kilenc különböző tevékenységből áll: hallás, ismétlés, emlékezés, szolgálat, imádat, imádkozás, engedelmeskedés, barátkozás és meghódolás minden tulajdonunkkal. Az odaadó szolgálat e kilenc formájának gyakorlásával az ember felemelkedik a lelki tudat, a Kṛṣṇa-tudat síkjára. Ezt a Kṛṣṇáról szóló tudományt akkor lehet megérteni, ha az ember szíve megtisztult minden anyagi szennyeződéstől. Nem elegendő csupán azt megérteni, hogy az élőlény nem anyagi – ez mindössze a lelki önmegvalósítás kezdete lehet. Fel kell ismernünk, hogy különbség van a testi cselekedetek és az olyan ember lelki cselekedetei között, aki megértette, hogy nem ez a test.

A hetedik fejezetben már szó volt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének fenséges hatalmáról, különféle energiáiról, az alsóbb- és felsőbbrendű természetről, valamint erről az egész anyagi megnyilvánulásról. A kilencedik fejezet az Úr dicsőségéről fog szólni.

A versben a szanszkrit anasūyave szó szintén nagyon fontos. A Bhagavad-gītā magyarázói – sokszor rendkívüli műveltségük ellenére is – általában mind irigyek Kṛṣṇára, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. Még a nagy tudású értelmiségiek is rendkívül pontatlanul írnak a Bhagavad-gītāról. Mivel irigyek Kṛṣṇára, magyarázataik hasznavehetetlenek, míg az Úr bhaktái által írt magyarázatok hitelesek. Senki sem képes elmagyarázni a Bhagavad-gītāt, és senki sem képes tökéletesen átadni másoknak a Kṛṣṇáról szóló tudást, ha irigy Kṛṣṇára. Aki nem tud róla semmit, mégis becsmérli Kṛṣṇa jellemét, az ostoba. Az ilyen emberek magyarázatait messze el kell kerülnünk. Ezek a fejezetek nagy hasznára válnak azoknak, akik megértik, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a tiszta és transzcendentális Személyiség.