Bg. 8.28

Ez a vers a hetedik és nyolcadik fejezetet foglalja össze, amelyek legfőképpen a Kṛṣṇa-tudatról és az odaadó szolgálatról szólnak. A Védákat az embernek egy hiteles lelki tanítómester vezetése alatt kell tanulmányoznia, és az ő irányításával számos önfegyelmező gyakorlatot és lemondást kell végeznie. Egy brahmacārīnak a lelki tanítómester házában kell élnie, mint egy szolga, s házról házra járva koldulnia kell, majd a kapott adományokat át kell adnia lelki tanítómesterének. Csak mestere felszólítására ehet, s ha a mester netán egész nap nem hívná enni, a tanítványnak böjtölnie kell. Ez csupán néhány azokból a védikus parancsolatokból, melyeket egy brahmacārīnak be kell tartania.

Miután valaki egy ideig – öt éves korától legalább húsz éves koráig – lelki tanítómesterétől a Védákat tanulta, jelleme tökéletessé válik. A Védákat nem puszta szórakozásból kell tanulmányozni, ahogyan azt holmi kávéházi filozófusok teszik. A Védák tanulmányozásának célja a jellemformálás. Tanulóévei után a brahmacārī megházasodhat. Házasemberként számtalan áldozatot kell végrehajtania, hogy további megvilágosodásra tegyen szert. Adományoznia is kell, figyelembe véve a helyet, az időpontot és a megajándékozandó személyt, s tudnia kell különbséget tenni a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében végrehajtott adományozás között, ahogyan azt a Bhagavad-gītā leírja. Amikor visszavonul a családi élettől, a vānaprastha rendbe lép, amely szigorú lemondásokkal jár: az erdőben kell élnie, faháncs ruhát kell viselnie, nem szabad borotválkoznia, és így tovább. A brahmacarya, a gṛhastha, a vānaprastha és végül a sannyāsa rendet végigjárva az ember az élet tökéletes síkjára emelkedik. Ezután néhányan a felsőbb bolygók valamelyikére kerülnek, s ha tovább fejlődnek, felszabadulnak, s eljutnak a lelki világba, vagy a személytelen brahmajyotiba, vagy a Vaikuṇṭha-bolygókra, esetleg Kṛṣṇalokára. Ez a védikus írások által kijelölt út.

A Kṛṣṇa-tudatban ezzel szemben az a csodálatos, hogy az ember az odaadó szolgálat végzésével egy csapásra túllép a különféle életrendek számára előírt minden rítuson.

Az idaṁ viditvā szavak arra utalnak, hogy meg kell értenünk Śrī Kṛṣṇa utasításait, melyeket a Bhagavad-gītā hetedik és nyolcadik fejezetében mond el. Ezeket a fejezeteket nem tudományos alapon vagy elméleti spekuláció útján, hanem a bhaktákat hallgatva kell megpróbálnunk megérteni. A Bhagavad-gītā lényegét a hetedik fejezettel kezdődő és a tizenkettedik fejezettel záródó rész alkotja. Az első hat és az utolsó hat fejezet közrefogja a középső hatot, melyet az Úr különösen óv. Ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy a bhakták társaságában megértse a Bhagavad-gītāt – különösen e középső hat fejezetet –, élete azon nyomban dicsővé válik, túl a lemondás, az áldozat, az adományozás, a spekuláció stb. által elérhető dicsőségen, hiszen pusztán a Kṛṣṇa-tudattal valamennyi eredményére szert tesz.

Akinek egy parányi hite van a Bhagavad-gītāban, az hallgassa azt a bhaktáktól, mert a negyedik fejezet elején egyértelműen azt olvashatjuk, hogy a Bhagavad-gītāt csakis a bhakták érthetik meg. Senki más nem értheti meg tökéletesen a Bhagavad-gītā célját. Kṛṣṇa bhaktájától kell tehát megtanulnunk, nem pedig az elméjükben spekulálóktól. Ez a hit jele. Ha valaki találkozni akar egy bhaktával, s végül sikerrel jár, akkor valóban elkezdheti tanulmányozni és megérteni a Bhagavad-gītāt. A bhakták társaságában fejlődve az ember elkezdi odaadó szolgálatát, ennek következtében pedig minden kétsége szertefoszlik Kṛṣṇát – Istent – és tetteit, formáját, kedvteléseit, nevét és más jellemzőit illetően. Amikor minden kételyétől megszabadult, állhatatosan folytatja tovább a tanulást. Megízleli a Bhagavad-gītā tanulmányozásának nektárját, és eljut arra a szintre, amikor mindig Kṛṣṇa-tudatosnak érzi magát. A fejlett síkot elérve a bhakta teljesen szerelmes lesz Kṛṣṇába, s az élet e legtökéletesebb állapota képessé teszi arra, hogy eljusson Kṛṣṇa lelki világbeli hajlékára, Goloka-Vṛndāvanába, ahol örökkévaló boldogságban lesz része.