Bg. 2.31

A társadalom négy rendje közül a második tagjai a kṣatriyák, akik a megfelelő irányításért felelősek. A kṣat szó jelentése: „bánt”. Azt tehát, aki megvéd a bajtól, kṣatriyának nevezik (trāyate – védelmet nyújtani). A kṣatriyák az erdőben gyakorolják az ölést. Hajdanán egy szál karddal a kezükben szembeszálltak a tigrissel, megküzdöttek vele, s a legyőzött állatot aztán nagy pompával elhamvasztották. Jaipur állam kṣatriya királyai mind a mai napig követik e hagyományt. A kṣatriyákat főleg párbajra és ölésre tanítják, mert a vallásos erőszakra néha szükség van. Nekik éppen ezért sohasem szabad a sannyāsa, vagyis a lemondás rendjébe lépniük. Az erőszakmentesség lehet jó politikai fogás, de sohasem lehet alapvető tényező vagy elv. A vallásos törvénykönyvekben ez áll:

„Az a király vagy kṣatriya, aki a csatatéren a rá irigykedő király ellen harcol, méltó arra, hogy halála után a mennyei bolygókra kerüljön, ahogyan az áldozati tűzben állatot feláldozó brāhmaṇa is oda jut.” Ezért a csatában, a vallásos elvek érdekében történt ölés, valamint az állatok feláldozása az áldozati tűzben semmiképpen nem tekinthető erőszakos cselekedetnek, mert a vallásos elvek, amelyek érdekében végrehajtják őket, mindenkire áldást hoznak. A feláldozott állat azonnal emberi testet kap, anélkül hogy keresztül kellene mennie a fokozatos fejlődési folyamaton, egyik testből a másikba kerülve, s az áldozatot végrehajtó brāhmaṇákhoz hasonlóan a csatatéren elesett kṣatriyák is a felsőbb bolygókra jutnak.

Kétféle sva-dharma, azaz egyéni kötelesség van. Amíg az ember el nem jut a felszabadulás szintjére, ennek elérése érdekében a teste alapján meghatározott kötelességeknek kell eleget tennie, a vallásos elvekkel összhangban. Felszabadulása után sva-dharmája, sajátos kötelessége lelkivé válik, s nem az anyagi testhez kapcsolódik. A testet figyelembe vevő életfelfogásban a brāhmaṇákra és a kṣatriyákra sajátos kötelességek hárulnak, melyeket nem kerülhetnek ki. Ahogyan a negyedik fejezetből majd kiderül, a sva-dharmát az Úr Kṛṣṇa rendelte el. Testi síkon e sva-dharmát varṇāśrama-dharmának nevezik, s ez az egyik lépcsőfok a lelki felemelkedés felé vezető úton. Az emberi civilizáció a varṇāśrama-dharma szintjén kezdődik, azon a szinten, amikor az ember sajátos kötelességét az határozza meg, milyen természeti kötőerők hatnak a testére, melyet kapott. Ha adott kötelességét minden területen a felsőbb tekintélyek utasításainak megfelelően hajtja végre, egy magasabb szintű létbe emelkedhet.