A Bhagavad-gītānak ezt a fejezetét minden tudás királyának nevezik, mert ez a lényege minden előzőleg ismertetett tannak és filozófiának. India legfontosabb filozófusai Gautama, Kaṇāda, Kapila, Yājñavalkya, Śāṇḍilya, Vaiśvānara és végül Vyāsadeva, a Vedānta-sūtra szerzője. A filozófia vagy transzcendentális tudás terén tehát bővelkedünk ismeretekben. Az Úr most kijelenti: ez a kilencedik fejezet minden bölcsesség királya, s minden olyan tudomány lényege, melyet a Védák és a különféle filozófiák tanulmányozásával lehet elsajátítani. Ez a legtitkosabb tudás, mert a bizalmas vagy transzcendentális tudás magában foglalja a test és a lélek közötti különbség megértését. E legtitkosabb tudomány az odaadó szolgálatban tetőzik.

Az embereket általában nem tanítják e bizalmas tudományra, így csupán felszínes tudásra tehetnek szert. Az általános oktatás során a tudomány számtalan ágát tanulmányozzák: politika, szociológia, fizika, kémia, matematika, asztronómia, technika stb. Szerte a világon számtalan tudományágnak vannak tanszékei a nagynevű egyetemeken, ám sajnálatos módon egyetlen egyetem vagy oktatási intézmény sincs, ahol a lélek tudományát tanítanák, pedig a lélek a test legfontosabb része, s jelenléte nélkül a test semmit sem ér. Az emberek azonban mégis a testi létszükségletek fontosságát hangsúlyozzák, mit sem törődve a létfontosságú lélekkel.

A Bhagavad-gītā a lélekre helyezi a hangsúlyt, különösen a második fejezettől kezdve. Az Úr rögtön az elején kijelenti, hogy a test mulandó, ám a lélek elpusztíthatatlan (antavanta ime dehā nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ). Ez a tudás egyik bizalmas része: egyszerűen megérteni, hogy a lélek különbözik a testtől, s hogy természeténél fogva változtathatatlan, elpusztíthatatlan és örökkévaló. Ez a leírás azonban még nem ad pozitív információt a lélekről. Néha az emberek abban a tévhitben élnek, hogy a lélek különbözik ugyan a testtől, ám amikor elhagyja a testet, azaz amikor a test meghal, a semmibe merül, és elveszti személyiségét. Ez azonban nem igaz. Hogyan válhatna tétlenné a lélek a test elhagyása után, amikor a testben olyannyira tevékeny volt? A lélek mindig aktív. Ha léte örökkévaló, akkor aktivitása is az, s a lelki világban végzett tettei képezik a transzcendentális tudás legmeghittebb részét. Ahogyan ez a vers is utal rá, a lélek tettei alkotják minden tudás királyát, a legbizalmasabb tudást.

A védikus irodalom szerint ez a tudás minden tett legtisztább formája. A Padma-purāṇa az ember bűnös tetteit elemzi, és elmagyarázza, hogy azok a korábbi sorozatos bűnök következményei. A gyümölcsöző tetteket végzőket a bűnös visszahatások különféle formái több lépésben kötözik meg. Egy fa elvetett magja például nem azonnal hajt ki, hanem egy bizonyos idő után. Először megjelenik egy piciny, csírázó hajtás, majd kifejlődik belőle a fa, s csak akkor virágzik és hoz gyümölcsöt. Amikor teljesen kifejlődött, a mag elültetője élvezheti a fa gyümölcseit és virágait. A bűnös tett ehhez hasonlóan szintén nem azonnal hozza meg gyümölcsét. Folyamatában különböző szintek figyelhetők meg. Valaki talán már nem is követ el többé bűnt, korábbi bűneinek eredményeit vagy gyümölcseit azonban még megkapja. Vannak bűnök, melyek visszahatásai magként várnak a kihajtásra, míg mások már meghozták boldogtalanság és fájdalom formájában a termésüket.

Ahogy azt a hetedik fejezet huszonnyolcadik verse elmagyarázta, aki bűnös tetteinek minden visszahatását elszenvedte már, valamint csak jámbor tetteket végez, s mentes az anyagi világ kettősségeitől, az az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa odaadó szolgálatához lát. Más szóval akik valóban a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatában élnek, azok már megszabadultak minden visszahatástól. Ezt erősíti meg a Padma-purāṇa:

Akik az Istenség Legfelsőbb Személyisége odaadó szolgálatát végzik, azok számára minden bűnös visszahatás – mag, éretlen vagy érett gyümölcs formájában egyaránt – fokozatosan megszűnik. Az odaadó szolgálat tisztító ereje tehát nagyon hatásos, ezért ezt pavitram uttamamnak, a legtisztábbnak nevezik. Az uttama szó jelentése: transzcendentális. A tamas szó az anyagi világra vagy a sötétségre utal, az uttama pedig azt jelenti, ami transzcendentális az anyagi tettekhez képest. Néha úgy tűnik, mintha a bhakták közönséges emberekhez hasonlóan cselekednének, ám az odaadó tetteket sohasem szabad anyagiaknak tekinteni. Aki tisztán lát, s jól ismeri az odaadó szolgálatot, az tudja, hogy a bhakták tettei nem anyagi tettek: lelkiek, melyeket nagy odaadással hajtanak végre, s mentesek az anyagi természet kötőerőinek szennyeződésétől.

Azt mondják, az odaadó szolgálat végrehajtása olyannyira tökéletes, hogy az ember közvetlenül tapasztalhatja az eredményét. Ez az azonnali hatás valóban érzékelhető. A mindennapi életben számtalanszor láttuk, hogy a Kṛṣṇa szent neveit (a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát) sértések elkövetése nélkül éneklő ember transzcendentális örömöt érez, s nagyon hamar megtisztul minden anyagi szennyeződéstől. Ezt valóban láthatjuk is. Ezenkívül ha valaki nemcsak hallja, de megpróbálja terjeszteni is az odaadó szolgálat üzenetét, azaz segíti a Kṛṣṇa-tudat missziós tevékenységét, akkor érezni fogja, hogy egyre jobban fejlődik a lelki életben. A lelki életben elért fejlődés nem függ semmiféle előzetes iskolázottságtól vagy képességtől. Maga a folyamat olyannyira tiszta, hogy csupán a végzésével megtisztul az ember.

A Vedānta-sūtra (3.2.26) ezt az alábbi szavakkal írja le: prakāśaś ca karmaṇy abhyāsāt. „Az odaadó szolgálat annyira hatásos, hogy általa az ember kétségkívül megvilágosodik.” Jó példa erre Nārada, aki előző életében egy cseléd fiaként látta meg a napvilágot. Nem taníttatták, és nem származott előkelő családból. Amikor azonban anyja a nagy bhaktákat szolgálta, Nārada segített neki, s anyja távollétében egyedül szolgálhatta őket. Maga Nārada így beszél erről:

Nārada a Śrīmad-Bhāgavatamnak ebben a versében (1.5.25) előző életéről beszél Vyāsadevának. Elmondja, hogy gyerekkorában egyszer négy hónapon keresztül szolgálta a tiszta bhaktákat, s nagyon bensőséges kapcsolatba került velük. A szentek néha maradékot hagytak a tányérjukon, amit az edényeket elmosogató fiú nagyon szeretett volna megkóstolni. Megkérdezte a nagy bhaktákat, ehet-e belőle, s ők beleegyeztek. Nārada megette hát ételmaradékukat, s megtisztult minden bűnös visszahatástól. Ezentúl mindig megette, amit a szentek a tányérjukon hagytak, s lassanként az ő szíve is olyan tiszta lett, mint az övék. E nagy bhakták az Úr szakadatlan odaadó szolgálatának ízét élvezték a hallgatás és az éneklés tettei révén, s lassan Nārada is megérezte ugyanazt az ízt. Később így beszélt:

A nagy szentek társaságában megérezte az Úr dicsősége hallásának és éneklésének ízét, s heves vágy ébredt benne az odaadó szolgálatra. Ezért – ahogyan az a Vedānta-sūtrában áll – prakāśaś ca karmaṇy abhyāsāt: ha valaki egyszerűen az odaadó szolgálat tetteibe merül, minden magától feltárul előtte, s mindent meg fog érteni. Ezt nevezik pratyakṣának, azonnali érzékelésnek.

A dharmyam szó jelentése: „a vallás útja”. Nāradának egy cseléd fiaként sohasem volt lehetősége iskolába járni. Anyjának segített, aki szerencsés módon a bhaktákat szolgálta. Így a gyermek Nārada is lehetőséget kapott a szolgálatra, és pusztán e kapcsolat eredményeképpen elérte minden vallás legfelsőbb célját. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja: minden vallás legmagasabb rendű célja az odaadó szolgálat (sa vai puṁsāṁ paro dharmo yato bhaktir adhokṣaje). A vallásos emberek általában nem tudják ezt. Ahogyan azt a nyolcadik fejezet utolsó versével kapcsolatban már elmondtuk (vedeṣu yajñeṣu tapaḥsu caiva), az önmegvalósításhoz általában szükség van a védikus tudásra. Most azonban azt látjuk, hogy Nārada úgy érte el a Védák tanulmányozásának legfőbb eredményét, hogy nem járt egy lelki tanítómester iskolájába, ahol a védikus elvekre tanították volna. Ennek a folyamatnak olyan ereje van, hogy az ember a vallásos folyamat rendszeres végzése nélkül is elérheti a legfelsőbb tökéletességet. Hogyan lehetséges ez? A védikus írások megerősítik: ācāryavān puruṣo veda. Még ha valaki nem is részesült kellő oktatásban, és soha nem tanulmányozta a Védákat, szert tehet mindarra a tudásra, ami a megvilágosodáshoz szükséges, ha a nagy ācāryák társaságát keresi.

Az odaadó szolgálat folyamata nagyon örömteli (su-sukham). Hogy miért? Az odaadó szolgálat śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ, azaz főképpen abból áll, hogy az Úr dicsőségéről hallunk és énekelünk, s meghallgatjuk a hiteles ācāryák filozófiai előadásait a transzcendentális tudásról. Csupán azzal, hogy ott ül az ember, tanulhat, aztán pedig fogyaszthatja az Istennek felajánlott étel maradékait, a finomabbnál finomabb fogásokat. Az odaadó szolgálat minden pillanatban örömteli, s még a legszegényebb ember is végezheti. Az Úr azt mondja: patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam, Ő bármit elfogad a bhaktától. Egy levelet, egy virágot, néhány gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, ami mindenhol a világon megtalálható, amit bárki fel tud ajánlani Neki, társadalmi helyzetétől függetlenül, s az Úr elfogadja tőle, ha szeretettel adja. A történelemben számtalan példa van erre. Nagy bölcsek – köztük Sanatkumāra – váltak bhaktákká az Úr lótuszlábának felajánlott tulasī-levél megízlelése után. Az odaadó szolgálat folyamata nagyon csodálatos, s boldogan végezhető. Isten csak a szeretetet fogadja el, amivel felajánlunk Neki valamit.

Ez a vers megemlíti, hogy az odaadó szolgálat örök. Ez nem egyezik meg a māyāvādī filozófusok elképzelésével. Ők néha belekezdenek egyfajta állítólagos odaadó szolgálatba, s úgy gondolják, addig folytatják, amíg fel nem szabadulnak, amikor azonban végül felszabadulnak, akkor „eggyé válnak Istennel”. Az efféle ideiglenes, köpönyegforgató szolgálatot nem lehet tiszta odaadó szolgálatnak tekinteni. Az igazi odaadó szolgálat még a felszabadulás után is folytatódik. A bhakta akkor is szolgálja a Legfelsőbb Urat, miután eljutott Isten birodalmának lelki bolygójára, s nem próbál eggyé válni Vele.

Ahogyan látni fogjuk, a Bhagavad-gītā azt írja: a valódi odaadó szolgálat a felszabadulás után kezdődik. Miután az ember felszabadult és megállapodik a Brahman szintjén (brahma-bhūta), megkezdi odaadó szolgálatát (samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām). Senki sem ismerheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét csupán a karma-yoga, a jñāna-yoga, az aṣṭāṅga-yoga vagy bármilyen más yoga gyakorlásával. Az efféle yoga-folyamatokkal az ember tehet néhány lépést a bhakti-yoga felé, ám ha nem éri el az odaadó szolgálat szintjét, nem értheti meg az Istenség Személyiségét. A Śrīmad-Bhāgavatam is megerősíti, hogy az ember csak akkor értheti meg a Kṛṣṇáról, Istenről szóló tudományt, ha az odaadó szolgálat végzése – különösen a Śrīmad-Bhāgavatam és a Bhagavad-gītā megvalósított lelkek ajkairól való hallgatása – által megtisztul. Evaṁ prasanna-manaso bhagavad-bhakti-yogataḥ. Ha az ember szíve megtisztul minden ostobaságtól, megértheti, kicsoda Isten. Láthatjuk tehát, hogy az odaadó szolgálat folyamata, vagyis a Kṛṣṇa-tudat minden műveltség és minden titkos tudás királya. Ez a vallás legtisztább formája, amit minden nehézség nélkül, boldogan lehet végezni. Mindenkinek el kellene fogadnia ezt a folyamatot.