A védikus irodalom karma-kāṇḍa részében említett szertartások és áldozatok arra szolgálnak, hogy elősegítsék az önmegvalósítás fokozatos fejlődését. Az önmegvalósítás céljáról a Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete (15.15) ír világosan: a Védák tanulmányozásának célja az Úr Kṛṣṇának, minden dolog eredeti okának a megismerése. Az önmegvalósítás tehát Kṛṣṇának és az ember Hozzá fűződő örök kapcsolatának megértését jelenti. A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete (15.7) az élőlények és Kṛṣṇa kapcsolatáról szintén említést tesz. Az élőlények Kṛṣṇa szerves részei, ezért a védikus tudás legfelsőbb, tökéletes szintje az, amikor az egyéni élőlény újjáéleszti Kṛṣṇa-tudatát. A Śrīmad-Bhāgavatam (3.33.7) ezt a következőképpen erősíti meg:

„Ó, Uram! Aki szent nevedet énekli, az az önmegvalósítás legmagasabb szintjén áll még akkor is, ha egy alacsony rendű, caṇḍāla (kutyaevő) család szülötte. Az ilyen ember kétségtelenül végrehajtott már minden vezeklést és áldozatot a védikus rítusok alapján, s miután megfürdött minden szent zarándokhelyen, sokszor áttanulmányozta a védikus irodalmat is. Az ārya család legkiválóbb tagjának tekintik őt.”

Az embernek kellőképpen okosnak kell lennie ahhoz, hogy megértse a Védák célját, s ne csak a szertartásokhoz vonzódjon. Nem szabad arra vágynia, hogy a jobb érzékkielégítés kedvéért a mennyei birodalomba kerüljön. Ebben a korszakban a közönséges ember nem képes arra, hogy betartsa a védikus rítusok valamennyi szabályát, s az is lehetetlen számára, hogy alaposan áttanulmányozza az egész vedāntát és az upaniṣadokat. A Védák céljainak elérése sok időt, energiát, tudást és anyagi ráfordítást igényel, s ez a mai korszakban aligha lehetséges. A védikus kultúra célját akkor érjük el, ha az Úr szent nevét énekeljük, ahogyan azt az Úr Caitanya, valamennyi bűnös lélek megmentője ajánlotta. A Védák nagy tudósa, Prakāśānanda Sarasvatī egyszer megkérdezte az Úr Caitanyát, miért énekli szentimentális módon az Úr szent nevét, ahelyett, hogy a vedānta filozófiát tanulmányozná. Az Úr azt válaszolta, hogy lelki tanítómestere nagyon ostobának találta, ezért arra kérte, énekelje az Úr Kṛṣṇa szent nevét. Az Úr így is tett, s olyan eksztázis lett úrrá rajta, hogy őrültként viselkedett. Ebben a Kali-korszakban az emberek legtöbbje ostoba, s nem elég művelt ahhoz, hogy megértse a vedānta filozófiát, melynek szándékát legjobban az Úr szent nevének sértés nélküli éneklésével lehet beteljesíteni. A védikus bölcsességben a vedānta az utolsó szó, s e vedānta filozófia szerzője és ismerője az Úr Kṛṣṇa. A legjobb vedāntista az a nagy lélek, aki örömét leli az Úr szent nevének éneklésében. Ez minden védikus miszticizmus végső célja.