A Bhagavad-gītā Dhṛtarāṣṭra kérdésével kezdődött. Az öreg király reménykedett fiai győzelmében, akiket nagy harcosok – Bhīṣma, Droṇa és Karṇa – támogattak. Bízott benne, hogy serege győzedelmeskedni fog. A csatamező eseményeinek leírása után azonban Sañjaya így szólt a királyhoz: „Győzelemre számítasz, ám az én véleményem az, hogy a jó szerencse ott van, ahol Kṛṣṇa és Arjuna.” Nyíltan kimondta, hogy Dhṛtarāṣṭra nem remélhet győzelmet seregétől: a diadal kétségtelenül Arjunáékra vár, mert Kṛṣṇa velük van. Kṛṣṇa Arjuna kocsihajtójának szerepét vállalta magára, s ez egyik fenséges jellemvonásának megnyilvánulása volt. Kṛṣṇa minden fenséges tulajdonsággal teljes, s a lemondás egyike ezeknek. Lemondására számtalan példát találunk, hiszen Ő a mestere a lemondásnak is.

A harc valójában Duryodhana és Yudhiṣṭhira között dúlt. Arjuna Yudhiṣṭhira, idősebb fivére érdekében küzdött, s mivel Kṛṣṇa és Arjuna Yudhiṣṭhira oldalán állt, Yudhiṣṭhira győzelméhez nem férhetett kétség. A csata célja az volt, hogy eldöntse, ki fog uralkodni a világon, és Sañjaya előre megjósolta, hogy a hatalom Yudhiṣṭhirára fog szállni. Ez a vers azt is megmondja, hogy a csata megnyerése után Yudhiṣṭhira birodalma egyre inkább virágzásnak indul majd, mert a király nemcsak igazságos és jámbor, de szigorúan erkölcsös ember is volt. Egész életében egyetlen hazug szó sem hagyta el az ajkát.

Sok olyan kevéssé intelligens ember van, aki azt hiszi, hogy a Bhagavad-gītā két közönséges barát beszélgetése a csatatéren. Egy ilyen könyv azonban nem lehetne szent írás. Vannak, akik amiatt háborognak, hogy Kṛṣṇa szerintük nem éppen erkölcsös módon harcra biztatta Arjunát. Az igazság azonban az, hogy a Bhagavad-gītā tanítása az erkölcs legmagasabb szintjét képviseli. Az erre vonatkozó legfontosabb utasítást a kilencedik fejezet harmincnegyedik verse fogalmazza meg: man-manā bhava mad-bhaktaḥ. Kṛṣṇa bhaktájává kell válnunk. Minden vallás lényege, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇa előtt (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja). A Bhagavad-gītā tanítása a vallás és erkölcs legmagasztosabb útját alapozza meg. Más lelki ösvényeknek is lehet tisztító hatásuk, s végül elvezethetnek ehhez az úthoz, ám a Gītā végső utasítása minden vallás és erkölcs lényegét fogalmazza meg: meg kell hódolnunk Kṛṣṇa előtt. Ezt az üzenetet adja át a tizennyolcadik fejezet.

A Bhagavad-gītāból megérthetjük, hogy a filozófiai spekuláció és a meditáció az önmegvalósítás egyik módszere, de a legmagasabb rendű tökéletesség az, ha meghódolunk Kṛṣṇa előtt. Ez a Bhagavad-gītā tanításának lényege. Igaz, hogy a társadalom rendjeire vonatkozó különböző vallásos folyamatok szabályozó elveinek követése lehet a tudás megszerzésének bensőséges útja. Ám annak ellenére, hogy a vallás szertartásai bensőségesek, a meditáció és a tudás művelése még bensőségesebb, a legbizalmasabb tanítás pedig az, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇának, teljes Kṛṣṇa-tudatban és odaadó szolgálatban. Ez a tizennyolcadik fejezet mondanivalója.

A Bhagavad-gītā azt is feltárja, hogy a valódi igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. A gyakorlók három aspektusában ébredhetnek a tudatára a Legfelsőbb Igazságnak: mint személytelen Brahman, mint helyhez kötött Paramātmā és végül mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudás tehát Kṛṣṇa tökéletes ismeretét jelenti. Ha valaki megértette, kicsoda Kṛṣṇa, akkor ezzel minden más tudásnak is birtokába jut. Kṛṣṇa transzcendentális, mert mindig örök belső energiájában van. Az élőlények az Ő energiájából nyilvánulnak meg, és két csoportra oszthatók: az örökké feltételekhez kötött és az örökre felszabadult lelkekre. Ezeknek az élőlényeknek a száma végtelen, s valamennyien Kṛṣṇa alapvető részei. Az anyagi energia huszonnégy elemre osztható fel. A teremtés az örök idő hatása alatt áll, s a külső energia révén jön létre, illetve semmisül meg. A kozmikus világ megnyilvánulása hol láthatóvá, hol láthatatlanná válik.

A Bhagavad-gītā öt fő témáról tanít: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az anyagi természetről, az élőlényekről, az örök időről és a különféle tettekről. Mindegyik Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének van alárendelve. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerésének kategóriája magában foglalja az Abszolút Igazság valamennyi felfogását – a személytelen Brahmant, a helyhez kötött Paramātmāt és minden más transzcendentális aspektust. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az élőlény, az anyagi természet és az idő látszólag különböznek egymástól, de valójában semmi sem különbözik a Legfelsőbbtől. Ő azonban mégis mindig különbözik mindentől. Ez az a filozófia, melyet az Úr Caitanya ismertetett: „a felfoghatatlan azonosság és különbözőség tana”. Ez a filozófiai rendszer képviseli az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudást.

Az élőlény eredeti helyzete szerint tiszta lélek, a Legfelsőbb Lélek atomnyi részecskéje. Az Urat a naphoz hasonlíthatjuk, az élőlényeket pedig a napfényhez. Mivel az élőlények Kṛṣṇa határenergiáját alkotják, az anyagi és a lelki energiával való kapcsolatra egyaránt hajlamosak. Más szóval tehát az Úr két energiája között helyezkednek el, de mivel az Úr felsőbbrendű energiájához tartoznak, parányi mértékben függetlenséggel is rendelkeznek. Ha ezt a megfelelő módon használják, akkor Kṛṣṇa közvetlen irányítása alá kerülnek, s így visszatérhetnek természetes állapotukba, a gyönyörenergiába.