Noha a Bhagavad-gītā számtalan kiadást megért már, és rendkívül széles körben olvassák önálló könyvként, eredetileg a Mahābhārata, az ősi szanszkrit történelmi eposz egyik fejezete. A Mahābhārata egészen a jelenlegi Kali-korszakig felöleli az eseményeket. E kor kezdetén, mintegy öt évezreddel ezelőtt történt, hogy az Úr Kṛṣṇa elbeszélte a Bhagavad-gītāt barátjának és hívének, Arjunának.

Párbeszédük – minden idők legnagyszerűbb filozófiai és vallási dialógusa – egy csata, egy hatalmas testvérháború kezdete előtt hangzott el. Az ütközetben Dhṛtarāṣṭra száz fia és ellenfeleik, unokatestvéreik, a Pāṇḍavák, azaz Pāṇḍu fiai álltak szemben egymással.

Dhṛtarāṣṭra és Pāṇḍu fivérek voltak, a Kuru-dinasztia sarjai. A dinasztia Bharata királytól szállt alá, a Föld hajdani uralkodójától, akinek nevéből a Mahābhārata elnevezés is származik. Dhṛtarāṣṭra, az idősebb testvér vakon született, ezért a trón, mely egyébként őt illette volna, öccsére, Pāṇḍura szállt.

Pāṇḍu fiatalon meghalt, s öt gyermekét – Yudhiṣṭhirát, Bhīmát, Arjunát, Nakulát és Sahadevát – Dhṛtarāṣṭra vette gondjaiba, akit ideiglenesen a trónra ültettek. Így aztán Dhṛtarāṣṭra és Pāṇḍu fiai együtt nőttek fel a királyi palotában. Mindannyiukat a kiváló Droṇa tanította a hadászat tudományára, s a dinasztia rendkívüli tiszteletnek örvendő „nagyatyja”, Bhīṣma látta el őket tanácsokkal.

Dhṛtarāṣṭra fiai azonban (különösen a legidősebb, Duryodhana) gyűlölték a Pāṇḍavákat, és irigykedtek rájuk, s a vak és befolyásolható Dhṛtarāṣṭra azt akarta, hogy ne Pāṇḍu gyermekei, hanem saját fiai örököljék a királyságot.

Duryodhana Dhṛtarāṣṭra jóváhagyásával kitervelte, hogy megöli Pāṇḍu ifjú fiait, akik csakis nagybátyjuk, Vidura és unokatestvérük, az Úr Kṛṣṇa körültekintő gondoskodásának köszönhetően élték túl az őket ért megannyi támadást.

Az Úr Kṛṣṇa nem közönséges ember volt, hanem maga a Legfelsőbb Istenség, aki alászállt a Földre, s egy virágzó dinasztia hercegének szerepét játszotta. Ebben a szerepben Pāṇḍu feleségének, Kuntīnak, vagyis Pṛthānak, a Pāṇḍavák anyjának unokaöccse is volt. Rokonukként és a vallás örök fenntartójaként kegyében részesítette és megvédelmezte Pāṇḍu jámbor fiait.

A ravasz Duryodhana azonban végül szerencsejátékra hívta ki a Pāṇḍavákat. A végzetes viadal során Duryodhana és fivérei megkaparintották Draupadīt, a Pāṇḍavák erényes és odaadó feleségét, és aljas módon megpróbálták levetkőztetni őt a hercegek és királyok gyülekezetének szeme láttára. Kṛṣṇa isteni beavatkozása megmentette Draupadīt, de a szerencsejáték során, amely előre kitervelt gonosztett volt, a Pāṇḍavákat megfosztották királyságuktól, és tizenhárom évre száműzték őket.

Száműzetésükből visszatérve a Pāṇḍavák az őket jogosan megillető királyságot követelték Duryodhanától, aki nyíltan visszautasította a kérést. Mivel hercegek lévén kötelességük volt a nép vezetése, az öt Pāṇḍava ekkor csupán öt falut kért. Az öntelt Duryodhana azonban kijelentette: még annyi földet sem ad nekik, amennyi egy tű hegye alatt elfér.

A Pāṇḍavák mindvégig türelmesek és béketűrőek voltak; most azonban úgy tűnt, a háború elkerülhetetlen.

A világ királyai két csoportra oszlottak: voltak, akik Dhṛtarāṣṭra fiainak oldalára álltak, míg mások a Pāṇḍavákat támogatták. Kṛṣṇa Pāṇḍu fiai hírnökének szerepében még elment Dhṛtarāṣṭra udvarába, hogy megpróbáljon békét kötni. Kérését megtagadták, s így a háború bizonyossá vált.

A jámbor Pāṇḍavák az Istenség Legfelsőbb Személyiségének fogadták el Kṛṣṇát, ám Dhṛtarāṣṭra istentelen fiai nem így tekintettek Rá. Kṛṣṇa mégis felajánlotta, hogy a szembenálló felek kívánsága szerint vesz részt a harcban. Mint Isten, személyesen nem akart harcolni, de az egyik fél – kívánságának megfelelően – megkaphatta Kṛṣṇa hadseregét, a másik pedig magát Kṛṣṇát mint tanácsadót és segítőt. Duryodhana, aki kiváló politikus volt, azon nyomban lecsapott Kṛṣṇa hadseregére, míg a Pāṇḍavák ugyanennyire vágytak arra, hogy maga Kṛṣṇa álljon az oldalukon.

Kṛṣṇából így Arjuna kocsihajtója lett, vállalva, hogy vezeti a híres íjász harci szekerét. Elérkeztünk hát ahhoz a pillanathoz, ahol a Bhagavad-gītā elkezdődik: a két sereg harcra készen felsorakozott, s Dhṛtarāṣṭra türelmetlenül kérdezi tanácsosától, Sañjayától: „Mi történik?”

Minden díszlet a helyén – most már csak a fordításhoz és a magyarázathoz szeretnénk néhány szót fűzni.

A Bhagavad-gītā korábbi fordítói általában arra használták a művet, hogy Kṛṣṇa személyét félretolva saját elképzeléseiket és filozófiájukat mutassák be. A Mahābhārata történetét különös mítosznak tekintették, Kṛṣṇát pedig puszta költői eszköznek, egy névtelen géniusz szócsövének, vagy a legjobb esetben is egy nem túlságosan figyelemre méltó történelmi személyiségnek.

A Bhagavad-gītā célja és lényege azonban Kṛṣṇa személye, ahogyan azt a Gītā maga is számos ízben kijelenti.

Ennek a fordításnak és a hozzá fűzött magyarázatnak az a célja, hogy az olvasót Kṛṣṇa felé vezesse, nem pedig az, hogy eltávolítsa Tőle, s ezáltal a mű ellentmondásoktól mentessé és érthetővé válik. A Gītā elbeszélője és végső célja Kṛṣṇa, ezért A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van e csodálatos szentírás valódi mondanivalóját tárja fel.

A Kiadók