Ez a vers világosan kijelenti, hogy egyedül a Kṛṣṇa-tudat által lehet kiszabadulni a fertőzött anyagi világ csapdájából. A felelőtlen magyarázók néha eltorzítják e vers egyértelmű mondanivalóját, miszerint minden odaadó szolgálatot az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Kṛṣṇának kell felajánlani. Sajnálatos módon valami másra terelik az olvasó figyelmét, arra, ami egyáltalán nem megvalósítható. Nem tudják, hogy nincsen különbség Kṛṣṇa elméje és maga Kṛṣṇa között. Kṛṣṇa nem egy közönséges ember, hanem az Abszolút Igazság. Teste, elméje és Ő maga mind egy és abszolút. Anubhāṣya című művében Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī a Caitanya-caritāmṛtát (Ādi-līlā 5.41–48) magyarázva a Kūrma-purāṇából idéz: deha-dehi-vibhedo 'yaṁ neśvare vidyate kvacit. Ez azt jelenti, hogy Kṛṣṇa, a Legfelsőbb Úr teste és Ő maga között nincs különbség. A magyarázók azonban nem ismerik ezt a Kṛṣṇáról szóló tudományt, így elrejtik Kṛṣṇát, és személyét különválasztják a testétől és az elméjétől. Ez csak azt mutatja, hogy teljesen járatlanok Kṛṣṇa tudományában, néhányan közülük mégis pénzhez jutnak az emberek félrevezetésével.

Vannak olyan emberek is, akik démonikusak. Ők is Kṛṣṇára gondolnak, de irigyek Rá. Ilyen volt például Kaṁsa király, Kṛṣṇa nagybátyja, aki szintén örökké Kṛṣṇára gondolt, de ellenségének tekintette Őt. Állandóan attól rettegett, mikor jön el Kṛṣṇa, hogy megölje őt. Az ilyen meditáció nem segít rajtunk. Az embernek odaadó szeretettel kell gondolnia Kṛṣṇára – ez a bhakti –, és szakadatlanul tanulmányoznia kell a Kṛṣṇáról szóló tudományt. Mi is ez a kedvező folyamat, melyet követnünk kell? Egy hiteles lelki tanítómestertől kell tanulnunk. Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és ahogyan jó néhányszor elmondtuk már, az Ő teste nem anyagi, hanem örökkévaló, tudással és boldogsággal teli. Így kell tehát Kṛṣṇáról beszélnünk, s ez segít majd abban, hogy bhaktákká váljunk. Ha másképp akarjuk megismerni Őt, a rossz forrásra hallgatva, törekvésünk nem járhat sikerrel.

Elménket irányítsuk Kṛṣṇa örökkévaló, elsődleges formájára, s azzal a szívből jövő meggyőződéssel, hogy Kṛṣṇa a Legfelsőbb, imádjuk Őt. Indiában ezer és ezer templomban imádják Kṛṣṇát, s végeznek Neki odaadó szolgálatot. E gyakorlat során hódolatunkat kell ajánlanunk Kṛṣṇának. Meg kell hajtanunk a fejünket a mūrti előtt, s elménkkel, testünkkel, tetteinkkel, azaz mindenünkkel Őt kell szolgálnunk. Ez segít majd abban, hogy teljesen, megingathatatlanul Kṛṣṇába merüljünk, s eljussunk Kṛṣṇalokára. Nem szabad hagynunk, hogy a lelkiismeretlen magyarázók tévútra vezessenek bennünket. Végeznünk kell az odaadó szolgálat kilenc folyamatát, amely azzal kezdődik, hogy hallunk Kṛṣṇáról és beszélünk Róla. A tiszta odaadó szolgálat a legtökéletesebb szint az emberi társadalomban.

A Bhagavad-gītā hetedik és nyolcadik fejezete az Úr tiszta odaadó szolgálatáról beszélt, ami mentes a spekulatív tudástól, a misztikus yogától és a gyümölcsöző cselekedetektől. Akik még nem tisztultak meg teljesen, azok vonzódhatnak az Úr különféle aspektusaihoz, például a személytelen brahmajyotihoz és a helyhez kötött Paramātmāhoz, ám a tiszta bhakták közvetlenül a Legfelsőbb Úr szolgálatába fognak.

Egy Kṛṣṇát leíró gyönyörű vers egyértelműen kimondja, hogy aki a félisteneket imádja, az végtelenül ostoba, és sohasem kaphatja meg Kṛṣṇától a legnagyobb jutalmat. Kezdetben, fejlődése elején a bhakta néha visszaesik, s nem tudja tartani a kívánt szintet, de még akkor is magasabb rendűnek kell tekinteni őt a többi filozófusnál és yogīnál. Arról, aki mindig Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, tudnunk kell, hogy tökéletes szent. Fokozatosan elhagyja azokat a világi tetteket, melyeket véletlenül elkövet, s kétségtelenül hamarosan teljes tökéletességet ér el. Valójában a tiszta bhaktákkal nem fordulhat elő, hogy visszaesnek, mert a Legfelsőbb Istenség személyesen gondoskodik róluk. Az okos embernek ezért azonnal el kell kezdenie a Kṛṣṇa-tudat folyamatát, hogy boldogan élhessen ebben az anyagi világban, s így végül megkapja majd Kṛṣṇától a legnagyobb jutalmat.