A Bhagavad-gītā valójában tizenhét fejezetből áll, s a tizennyolcadik a korábbi fejezetek kiegészítő összegzése. Az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītā mindegyik fejezetében kihangsúlyozza, hogy az élet végső célja az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálata. Ugyanezt foglalja össze a tizennyolcadik fejezet is, s a tudás legbizalmasabb útjának nevezi ezt. Az első hat fejezet az odaadó szolgálat jelentőségét hangsúlyozta: yoginām api sarveṣām... „Minden yogī és transzcendentalista közül az a legkiválóbb, aki magában mindig Rám gondol.” A következő hat fejezet a tiszta odaadó szolgálatot, annak természetét és tetteit tárgyalta. Az utolsó hat fejezet a tudásról, a lemondásról, az anyagi és a transzcendentális természet működéséről, valamint az odaadó szolgálatról szólt. Eljutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy minden tettet úgy kell végrehajtani , hogy az kapcsolatban legyen a Legfelsőbb Úrral, akit az oṁ tat sat szavak képviselnek, amelyek Viṣṇut, a Legfelsőbb Személyt jelölik. A Bhagavad-gītā harmadik része bebizonyította, hogy az élet végső célja egyedül az odaadó szolgálat. Ezt a korábbi ācāryákat és a Brahma-sūtrát, azaz a Vedānta-sūtrát idézve támasztotta alá. Egyes imperszonalisták úgy tekintenek magukra, mint a Vedānta-sūtra bölcseletének kizárólagos ismerőire, ám a Vedānta-sūtra valójában az odaadó szolgálat megértését segíti elő, mivel maga az Úr a Vedānta-sūtra szerkesztője és ismerője, ahogyan azt a tizenötödik fejezet elmondta. Minden szentírásnak, minden Védának az odaadó szolgálat a célja. Erről beszél a Bhagavad-gītā.

Ahogyan a második fejezet áttekintette az egész témát, hasonlóképpen a tizennyolcadik fejezet is az elhangzottakat összegzi. Az élet céljaként a lemondást és a természet három anyagi kötőerején túli transzcendentális állapot elérését jelöli meg. Arjuna tisztán szeretne látni két dolgot, amellyel a Bhagavad-gītā foglalkozik: a lemondást (a tyāgát) és az élet lemondott rendjét (a sannyāsát). Ezért kérdezi e két szó jelentését.

A versben nagyon fontosak a Hṛṣīkeśa és Keśi-niṣūdana szavak, melyekkel Arjuna a Legfelsőbb Urat szólítja meg. Hṛṣīkeśa maga Kṛṣṇa, az érzékek Ura, aki mindig segít bennünket lelki nyugalmunk elérésében. Arjuna arra kéri Őt, foglaljon össze mindent oly módon, hogy kiegyensúlyozott maradhasson. Még mindig vannak kétségei, s a kétségeket démonokhoz szokták hasonlítani. Ez az oka, hogy Kṛṣṇát Keśi-niṣūdanának szólítja. Keśī egy rettentő démon volt, akit az Úr ölt meg. Arjuna most azt reméli, hogy Kṛṣṇa az ő kételyének démonával is végezni fog.

A Bhagavad-gītā azt az utasítást adja, hogy nem szabad tovább az eredményeikért végeznünk tetteinket, ám a magas szintű lelki tudáshoz vezető cselekedetekről nem szabad lemondanunk. Erről a következő versek szólnak világosabban. A védikus irodalomban számtalan leírást találunk a meghatározott célért végzett áldozatokról. Vannak áldozatok, melyek bemutatása által az embernek jó fiúgyermeke születhet, vagy épp eljuthat általuk a felsőbb bolygókra, de az ilyen vágyaktól fűtött áldozatokkal fel kell hagynunk. Sohasem szabad azonban felhagynunk azokkal, amelyek a szív tisztítását vagy a lelki tudásbeli fejlődést szolgálják.

A védikus irodalomban sok olyan dolog akad, ami vitára adhat okot. Az egyik helyen azt olvashatjuk, hogy áldozat során lehet állatot ölni, míg egy másik helyen azt, hogy az állat megölése elítélendő. A védikus irodalom ajánlja az állatáldozatot, ez azonban nem tekinthető ölésnek, hiszen az áldozat új életet ad az állatnak. Az állat néha egy újabb állati testet ölt, miután feláldozták, néha pedig rögtön emberi testbe kerül. A bölcsek véleménye azonban megoszlik erről. Némelyikük szerint minden esetben kerülni kell az állatok elpusztítását, mások viszont azt állítják, hogy bizonyos áldozatok során ez helyes. Most maga az Úr tisztázza majd az áldozati tevékenységekre vonatkozó különböző véleményeket.

Habár a lemondásról alkotott vélemények megoszlanak, Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége elmondja az Ő véleményét, amit döntőnek kell tekintenünk. A Védákat végső soron azok a törvények alkotják, amiket az Úr hozott. Most az Úr személyesen van jelen, így az Ő szavát kell véglegesnek tekintenünk. Kijelenti, hogy a lemondást aszerint kell megítélnünk, hogy az anyagi természet mely kötőerejében végzik.

A yogīknak az emberi társadalom fejlődése érdekében kell cselekedniük. Számos tisztító folyamat létezik, ami az embert a lelki élet felé vezeti. Ilyen áldozat például a házassági ceremónia, amit vivāha-yajñának hívnak. Ám szabad-e egy sannyāsīnak, aki a lemondott életrendben él, s már megvált minden családi kapcsolattól, másokat házasságra biztatnia? Az Úr e versben kimondja, hogy az emberek jólétét szolgáló áldozatoktól sohasem szabad megválni. A vivāha-yajña, a házassági szertartás az elme szabályozását szolgálja, hogy az megnyugodjon, és képes legyen a lelki fejlődésre. Ezért még a lemondott életrend tagjainak is bátorítaniuk kell az emberek többségét a vivāha-yajñāra. A sannyāsīnak sohasem szabad nőkkel kapcsolatot tartania, ám ez nem jelenti azt, hogy egy alsóbb életrendbeli fiatal férfi ne nősüljön meg a házassági ceremónia keretei között. Minden előírt áldozat célja a Legfelsőbb Úr elérése, ezért az alacsonyabb szinten nem szabad megválni ezektől. Hasonlóan, az adományozás célja a szív megtisztítása. Mint ahogy korábban már szó volt róla, ha az arra méltóaknak adományoz az ember, az elősegíti fejlődését a lelki életben.

Noha minden áldozat tisztító hatású, ezek végrehajtásától nem szabad semmiféle eredményt várni. Más szóval az anyagi fejlődést szolgáló valamennyi áldozattól meg kell válni, míg azokat, melyek a lét tisztítását és a lelki síkra emelkedést segítik, folytatni kell. Minden tettet végre kell hajtani, ami a Kṛṣṇa-tudathoz viszi az embert. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén azt mondja, hogy el kell fogadnunk minden cselekedetet, ami az Úr odaadó szolgálatához vezet. Ez a vallás legfontosabb jellemzője. Az Úr bhaktájának nem szabad visszautasítania semmilyen tettet, áldozatot és adományt, ami segíti őt az Úr odaadó szolgálatának végzésében.

Az anyagi elégedettséget szolgáló tettektől meg kell válnunk, de sohasem szabad felhagynunk az olyan cselekedetekkel, melyek elősegítik a lelki tevékenységet. Ilyen tett például a főzés a Legfelsőbb Úr számára, az étel felajánlása, majd elfogyasztása. Azt mondják, a lemondott rendben élő nem főzhet magának. Ez tilos, ám a Legfelsőbb Úrnak főzhet, az nincs megtiltva. Egy sannyāsī éppen így elvégezheti a házassági ceremóniát is, hogy ezzel segítse tanítványa fejlődését a Kṛṣṇa-tudatban. Ha valaki lemond az ilyen tettekről, akkor tudnunk kell róla, hogy a tudatlanság kötőerejében cselekszik.

A Kṛṣṇa-tudatú ember nem mondhat le a pénzkeresésről amiatt, mert fél, hogy gyümölcsöző cselekedeteket végez. Ha a munkájával szerzett pénzt fel tudja használni a Kṛṣṇa-tudatban, vagy ha a kora reggeli felkelés segíti a lelki életben, akkor nem szabad meghátrálnia csak azért, mert fél, vagy mert az ilyen tettek fáradságosak. Az ilyen lemondás a szenvedély kötőerejében van. A szenvedélyes tettnek mindig boldogtalanság a vége. Ha valaki ebben a szellemben hagy fel tetteivel, lemondása sohasem hozza meg gyümölcsét.

Az előírt kötelességeket ezzel a mentalitással kell végrehajtani. Úgy kell cselekednünk, hogy ne vágyjunk annak eredményére, és meg kell válnunk a különféle típusú tettekhez való kötődéstől is. A gyárban dolgozó Kṛṣṇa-tudatos bhakta nem azonosítja magát sem a gyári munkával, sem pedig az ottani munkásokkal. Egyedül Kṛṣṇának dolgozik, s ha munkája gyümölcsét Neki adja, cselekedetei transzcendentálisak.

A Kṛṣṇa-tudatú vagy a jóság kötőerejében élő ember nem gyűlöl senkit és semmit, ami szenvedést okoz a testének. A megfelelő helyen, a megfelelő időben cselekszik, s nem fél tettei kedvezőtlen visszahatásaitól. Arról, aki ily módon a transzcendentális szinten áll, tudnunk kell, hogy rendkívül intelligens, és nincsenek kétségei a tetteket illetően.

A Bhagavad-gītā azt írja, hogy az ember sohasem hagyhatja abba a cselekvést. Az igazán lemondott ezért az, aki nem élvezi tettei gyümölcsét, hanem Kṛṣṇának dolgozik, és mindent Neki ajánl fel. A Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének számtalan olyan tagja van, akik mind nagyon sokat dolgoznak irodáikban, a gyárban vagy egyéb munkahelyeken, s minden keresetüket a közösségnek adják. Az ilyen magas szintet elért lelkek valójában sannyāsīk, s az élet lemondott rendjében élnek. Most megtudhatjuk, hogyan és milyen célból kell lemondanunk tetteink gyümölcséről.

Aki Kṛṣṇa-tudatú, és Kṛṣṇával való kapcsolatának ismeretében cselekszik, az mindörökre felszabadul, s így halála után nem kell tettei eredményeit élveznie vagy szenvednie tőlük.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha minden végrehajtott cselekedetnek van valamilyen visszahatása, akkor a Kṛṣṇa-tudatú embernek miért nem kell elszenvednie vagy élveznie munkája visszahatásait? Annak a bizonyítására, hogy ez lehetséges, az Úr most a vedānta filozófiára hivatkozik. Azt mondja, hogy minden cselekedetnek öt oka van, s ezeket ismernie kell az embernek ahhoz, hogy mindenben sikert érhessen el. A sāṅkhya a tudás törzse, a végső törzs pedig a vedānta, amit minden vezető ācārya elfogad. Még Śaṅkara is így tekintett a Vedānta-sūtrára. Éppen ezért mindig az ilyen tekintélyekhez kell fordulnunk.

A Felsőlélek a végső irányító. Sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭaḥ, mondja a Bhagavad-gītā. Ő késztet minden élőlényt bizonyos cselekvésre azáltal, hogy múltbeli tetteire emlékezteti őket. Az Ő belső irányítása alatt végrehajtott Kṛṣṇa-tudatos cselekedetekből nem származik visszahatás sem ebben, sem a halál után következő életben.

Az adhiṣṭhānam szó a testre utal. A testben a lélek azért cselekszik, hogy valamilyen eredményt érjen el vele, s ezért kartānak, cselekvőnek nevezik. A śruti leírja, hogy a lélek az ismerő és a cselekvő. Eṣa hi draṣṭā sraṣṭā (Praśna-upaniṣad 4.9). Ezt a Vedānta-sūtra is megerősíti a jño 'ta eva (2.3.18) és a kartā śāstrārthavattvāt (2.3.33) sūtrákban. A tettek eszközei az érzékek, melyek segítségével a lélek számtalan módon cselekedhet. Minden egyes cselekedetre más törekvés jellemző, ám végső soron az ember minden tette a Felsőlélek akaratától függ, aki barátként a szívben lakozik. A Legfelsőbb Úr a legfőbb ok. Így tehát aki Kṛṣṇa-tudatban, a szívében lakozó Felsőlélek útmutatása szerint cselekszik, azt természetesen semmilyen tett nem köti le. A teljesen Kṛṣṇa-tudatú ember végső soron nem vonható felelősségre tetteiért. Minden a legfőbb akarattól, a Felsőlélektől, az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől függ.

A „helyes” és „helytelen” szavak nagyon fontosak ebben a versben. Helyes tetteken az írások parancsai szerint végrehajtott cselekedeteket értjük, helytelen tetteken pedig azokat, melyek ellentétben állnak az írások elveivel. Erre az öt tényezőre azonban minden tett tökéletes végzéséhez szükség van.

Az ostoba ember képtelen megérteni, hogy a Felsőlélek barátként benne lakozik, és irányítja tetteit. A hely, a cselekvő, a törekvés és az érzékek az anyagi okok, ám a végső ok a Legfelsőbb, az Istenség Személyisége. Tehát nemcsak a négy anyagi, hanem a legfelsőbb ható okot is látnunk kell. Aki nem látja a Legfelsőbbet, az magát hiszi a cselekvőnek.

Ebben a versben az Úr elmondja Arjunának, hogy az a vágya, hogy ne harcoljon, hamis egójából fakad. Arjuna azt hitte, ő a cselekvő, s nem gondolt arra, hogy minden tetthez a kívülről és belülről érkező legfelsőbb jóváhagyás szükséges. Miért is cselekedne valaki, ha nem tud a felsőbb jóváhagyásról? Aki azonban ismeri a tettek eszközeit, és tudja, hogy ő a cselekvő, a Legfelsőbb Úr pedig a végső szentesítő, az mindent tökéletesen hajt végre. Az ilyen ember soha sincs illúzióban. A saját magunkra vonatkoztatott tevékenység és felelősség a hamis egóból és istentagadásból, illetve a Kṛṣṇa-tudat hiányából fakad. Aki Kṛṣṇa-tudatban, a Felsőlélek vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége irányítása alatt cselekszik, az nem öl, még ha úgy is tűnik, s az ölés visszahatásainak sincs kitéve soha. Azt a katonát, aki feljebbvalója parancsára öl, nem tekintik bűnösnek. Ha azonban személyes érdekből ont vért, akkor tettét a bíróság bizonyosan elítéli.

Az általános tetteket három lendítőerő segíti elő: a tudás, a tudás tárgya és a tudó. A tett összetevőit az eszközök, maga a tett és a cselekvő képezik. Ezek a tényezők jelen vannak minden tettben, amit csak végezhet ember. A cselekvés előtt ösztönző erő lép fel, melyet inspirációnak neveznek. A tett eltervezése a tett finom formája, amit a tett végrehajtása követ. Először tehát a gondolkodás, érzés és akarás pszichológiai folyamatán kell keresztülmennie a cselekvőnek, s ezt nevezik hajtóerőnek. A cselekvésre ösztönző inspiráció akár a szentírásokból, akár a lelki tanítómester utasításaiból származik, ugyanaz. Ha van inspiráció, és adott a cselekvő is, az érzékek segítségével – amelyekhez az elme, valamennyi érzék központja is hozzátartozik – létrejön a tett. A tett összetevőinek együttállását a tett betetőzésének nevezik.

A tizennegyedik fejezet részletesen írt az anyagi természet három kötőerejéről. Eszerint a jóság megvilágosodáshoz, a szenvedély materializmushoz, a tudatlanság pedig lustasághoz és hanyagsághoz vezet. Az anyagi természet kötőerői mind lekötnek, egyik sem vezet a felszabaduláshoz. Még a jóság kötőerejében lévő is feltételekhez van kötve. A tizenhetedik fejezet az anyagi természet különféle kötőerőiben élő emberek különféle imádatformáiról írt. Ebben a versben az Úr azt mondja, hogy a tudás, a cselekvő és a tett különféle típusairól akar beszélni, melyeket az anyagi kötőerők határoznak meg.

Aki ugyanazt a lelket látja mindenkiben, legyen az félisten, ember, állat, vízi lény vagy növény, az a jóság kötőerejébe tartozó tudással rendelkezik. A lélek minden egyes élőlényben ugyanolyan, annak ellenére, hogy előző tetteik szerint más és más testet kaptak. A hetedik fejezet megmagyarázta, hogy a testekben megnyilvánuló életerő a Legfelsőbb Úr felsőbb természetének köszönhető. Az ember látásmódja akkor tartozik a jóság minőségébe, amikor minden testben ezt a felsőbb természetet, ezt az életerőt látja. Habár az anyagi test mulandó, az életerő elpusztíthatatlan. Különbségeket csupán a testi síkon tapasztalunk: a feltételekhez kötött életben sokféle létforma létezik, ezért az életerő felosztottnak tűnik. Ez a személytelen ismeret az önmegvalósítás egyik aspektusa.

Azt az elképzelést, miszerint az élőlény az anyagi testtel azonos, s a test pusztulásával a tudat is megsemmisül, a szenvedély kötelékébe tartozó tudásnak hívják. E tudás szerint a testek közötti eltérés az eltérő tudatformák kialakulásának következménye, s nincs különálló lélek, amelyből a tudat fakad. A test maga a lélek, s nincsen lélek, ami a test fölött állna. Ez a szemlélet ideiglenesnek tekinti a tudatot. Egy másik felfogás szerint nincsenek egyéni lelkek, de egy mindent átható, tudással teli lélek mégis létezik, s ez a test az ideiglenes tudatlanság megnyilvánulása. Van olyan elképzelés is, hogy a testen túl nem létezik sem egyéni, sem legfelsőbb lélek. Ezek az elméletek mind a szenvedély kötőerejének termékei.

A közönséges ember „tudása” mindig a sötétség vagy tudatlanság kötőerejében van, mert valamennyi feltételekhez kötött lélek ebben a kötőerőben születik meg. Aki nem tesz szert tudásra a felsőbb, hiteles tekintélyeken vagy a kinyilatkoztatott írásokon keresztül, annak ismeretei a testre korlátozódnak. Nem törődik azzal, hogy az írások utasításai szerint cselekedjen. Istene a pénz, a tudás pedig testi vágyainak kielégítését jelenti. Az ilyen tudásnak nincsen kapcsolata az Abszolút Igazsággal. Többé-kevésbé a közönséges állatok tudásszintjével azonos, azaz egyedül az evés, az alvás, a nemi élet és a védekezés ismereteit foglalja magában. Erről a tudásról azt írja ez a vers, hogy a sötétség kötőerejének terméke. Más szóval tehát a testen túli lélekről szóló tudás a jóság minőségébe, a közönséges logikára és spekulációra épülő, sokféle elméletet és doktrínát létrehozó ismeret a szenvedély kötőerejébe, míg az olyan tudás, melynek célja egyedül a test kényelmének fenntartása, a tudatlanság kötőerejébe tartozik.

A jóság minőségébe azok a szabályozott, kötelességből végzett tettek tartoznak, amelyeket a szentírások írnak elő a különféle társadalmi rendek és csoportok számára, s melyeket ragaszkodás vagy birtoklásérzet nélkül, s így vonzódástól és gyűlölettől mentesen, Kṛṣṇa-tudatban, a Legfelsőbb örömére, minden önző érdektől mentesen hajtanak végre.

Az embernek felelnie kell a tetteiért vagy az állam, vagy a Legfelsőbb Úr ügynökei, a yamadūták előtt. A felelőtlen cselekvés mindent romba dönt, mert elpusztítja az írások szabályozó elveit. Gyakran az erőszakon alapszik, és szenvedést okoz a többi élőlénynek. Az ilyen felelőtlen tettet az ember a saját, személyes tapasztalatai alapján hajtja végre. Ezt illúziónak nevezik. Minden ilyen illuzórikus tett a tudatlanság kötőerejének terméke.

A Kṛṣṇa-tudatú ember mindig az anyagi természet kötőerői fölött áll. Nem vágyik a rábízott munka gyümölcseire, mert felülemelkedett a hamis egón és a büszkeségen, ennek ellenére mégis mindig lelkesen végrehajtja feladatait. Nem aggódik az ezzel járó nehézségek miatt, s mindig nagyon lelkes. A sikerrel vagy a kudarccal sem törődik, és sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem ingatja meg. Aki így cselekszik, az a jóság minőségében van.

Ha valaki nagyon materialista, azaz erős kötelékek fűzik otthonához, feleségéhez, gyermekeihez stb., akkor egy bizonyos fajta cselekvéshez vagy annak eredményéhez is nagyon fog ragaszkodni. Nem akar magasabb rendű létformába kerülni, csupán az érdekli, hogy ezt a világot anyagi szempontból minél kényelmesebbé tegye. Általában rendkívül mohó, s azt hiszi, hogy amit egyszer már megszerzett, az örökké az övé marad, és soha többé nem veszíti el. Az ilyen ember irigy másokra, s mindenre hajlandó, ha érzékei kielégítéséről van szó, éppen ezért tisztátalan, s nem érdekli, hogy a pénzét tisztességes vagy tisztességtelen úton szerzi-e. Ha sikerre visz valamit, nagyon boldog, ha azonban tette nem jár eredménnyel, végtelenül elkeseredik. Ilyen az az ember, aki a szenvedély kötőerejében cselekszik.

A szentírásokban útmutatást találunk arra, milyen cselekedeteket ajánlatos végrehajtanunk, s melyektől kell tartózkodnunk. Akik ezt az útmutatást figyelmen kívül hagyják, azok az írások által nem ajánlott tettekbe merülnek, s általában materialisták. Nem az írások utasításait követve, hanem az anyagi természet kötőerői szerint cselekszenek. Egyáltalán nem kedvesek, hanem általában rendkívül alattomosak, s előszeretettel sértegetnek másokat. Nagyon lusták, s még a kötelességüket sem hajtják végre időben, hanem későbbre halasztják. Az ilyen emberek éppen ezért mindig mogorvának tűnnek. Halogatóak, s amit más egy óra alatt elvégezne, az nekik évekbe telik. Az ilyen cselekvők a tudatlanság kötőerejében vannak.

Miután megmagyarázta az anyagi természet három kötőereje szerinti tudást, a tudás tárgyát és a cselekvőt, az Úr most ugyanígy részletesen beszélni fog a cselekvő értelméről és eltökéltségéről.

Az írások útmutatásai szerint végzett tetteket pravṛttinek, azaz végrehajtandó cselekedeteknek nevezik. Azokat a tetteket, amelyekre az írások nem utasítanak, nem szabad elvégezni. Aki nem ismeri az írások útmutatásait, azt a tettek okai és azok visszahatásai megkötik. Az a látásmód, amely az értelem segítségével képes a megkülönböztetésre, a jóság minőségében van.

A tudatlanság kötőerejében lévő értelem mindig ellentétesen működik, mint ahogyan kellene. Azt, ami valójában nem vallás, elfogadja, ám az igazi vallást elutasítja. A tudatlanság kötőerejében élők a nagy lelket közönségesnek vélik, s egy közönséges embert nagy léleknek tekintenek. Az igazságról azt hiszik, valótlan, a valótlant pedig igaznak fogadják el. Minden tettükben a rossz utat választják, ezért értelmük a tudatlanság kötőerejében van.

A yoga egy eszköz, melynek segítségével megérthetjük a Legfelsőbb Lelket. Aki szilárd elhatározással a Legfelsőbb Lélekre összpontosít, elmeműködését, életfunkcióit és érzéktevékenységét Rá irányítja, az Kṛṣṇa-tudatban él. Ez a fajta eltökéltség a jóság minőségében van. Az avyabhicāriṇyā szó nagyon fontos, mert arra utal, hogy a Kṛṣṇa-tudatot gyakorló embert más tettek sohasem térítik el.

Aki örökké gyümölcsöző eredményekre vágyik, a gazdasági és a vallásos tettekben egyaránt, akinek egyetlen vágya érzékeinek kielégítése, s így elméje, élete, valamint érzékei egyedül ezzel törődnek, az a szenvedély kötőerejének a rabja.

Ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy a jóság kötőerejében nem álmodik az ember. Az ebben a versben említett „álom” a túl sok alvásra utal. Az álom természetes, és mindig jelen van, a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében egyaránt. Aki képtelen elkerülni a felesleges alvást, az anyagi dolgok élvezetéből származó büszkeséget, aki mindig az anyagi világ fölötti uralomról ábrándozik, s akinek egész élete, elméje és érzékei e körül forognak, annak eltökéltsége a tudatlanság kötőerejébe tartozik.

A feltételekhez kötött lélek újra meg újra élvezni próbálja az anyagi boldogságot, azaz rágja a már megrágottat. Néha azonban élvezete során egy nagy lélek társaságában megszabadul az anyagi kötelékektől. A feltételekhez kötött lélek mindig valamilyen érzékkielégítéssel foglalkozik, de ha a jó társaság hatására megérti, hogy ez semmi újat nem hoz számára, és igazi Kṛṣṇa-tudatára ébred, akkor megszabadulhat attól az újra és újra ismétlődő dologtól, amit boldogságnak nevez.

Annak, aki az önmegvalósításra törekszik, számtalan szabályt és előírást be kell tartania, hogy fegyelmezni tudja elméjét és érzékeit, s hogy elméjét képes legyen az önvalóra rögzíteni. Ezek közül egyik sem könnyű dolog. E szabályok betartása olyan keserűnek tűnik, mint a méreg, de ha az ember sikeresen követi őket, és eléri a transzcendentális síkot, akkor végre megízlelheti az igazi nektárt, és élvezheti az élet valódi örömét.

Amikor egy fiatal férfi találkozik egy fiatal nővel, az érzékek arra késztetik, hogy megnézze őt, megérintse, és nemi kapcsolatba lépjen vele. Eleinte lehet, hogy mindez nagy örömet okoz az érzékeknek, de előbb vagy utóbb méreggé válik: ismét külön élnek, vagy elválnak, szomorkodnak, bánkódnak és így tovább. Az ilyen boldogság mindig a szenvedély kötőerejébe tartozik. Az a boldogság, amely az érzékek és az érzéktárgyak kapcsolatából származik, mindig szenvedést okoz, ezért mindenképpen el kell kerülnünk.

Aki a lustálkodásban és az alvásban leli örömét, az minden bizonnyal a sötétség, a tudatlanság kötőerejében van, mint ahogy az is, aki nem tudja, mit kell és mit nem szabad tenni. Aki a tudatlanság kötőerejének rabja, annak számára minden illúzió. Boldogságot sem az elején, sem a végén nem talál. A szenvedély kötőerejében eleinte még érezhet egyfajta futó örömöt az ember, amit később szenvedés követ, de a tudatlanságban lévő ember számára egyedül csak szenvedés létezik elejétől a végéig.

Az Úr most összegzi mindazt, amit elmondott: a három kötőerő szerte az univerzumban mindenkire hat.

A tizenötödik fejezet leírja, hogy minden élőlény a Legfelsőbb Úr parányi szerves része. Ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Úr minden élőlény eredete. Ezt a Vedānta-sūtra is megerősíti: janmādy asya yataḥ. A Legfelsőbb Úrtól származik minden élőlény. Ahogyan azt a Bhagavad-gītā hetedik fejezete elmondja, a Legfelsőbb Úr kétféle energiája, a külső és a belső energia révén mindent átható. Energiáival együtt kell tehát imádnunk Őt. A vaiṣṇavák általában belső energiájával együtt imádják a Legfelsőbb Urat. Ennek az energiának az eltorzult tükröződése a külső energia, amely háttérben van, de a Legfelsőbb Úr teljes értékű részének kiterjedésében, Paramātmāként jelen van mindenhol. Ő a Felsőlélek valamennyi félistenben, emberben, állatban, mindenben. Tudnunk kell tehát, hogy a Legfelsőbb Úr szerves részeiként kötelességünk Őt szolgálni. Ez a vers azt ajánlja, hogy mindenki végezzen teljes Kṛṣṇa-tudatban odaadó szolgálatot az Úrnak.

Mindenkinek úgy kell gondolkoznia, hogy Hṛṣīkeśa, az érzékszervek Ura foglalkoztatja őt egy bizonyos fajta munkában, s hogy tettei gyümölcsével Śrī Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kell imádnia. Ha valaki mindig így, teljes Kṛṣṇa-tudatban gondolkozik, az Úr kegyéből mindenről teljes tudásra tehet szert. Ez az élet tökéletessége. Az Úr a Bhagavad-gītāban (12.7) kijelenti: teṣām ahaṁ samuddhartā. A Legfelsőbb Úr maga gondoskodik az ilyen bhakta felszabadulásáról. Ez az élet legmagasabb rendű tökéletessége. Bármilyen foglalkozást űzzön valaki, ha a Legfelsőbb Urat szolgálja, eléri a legtökéletesebb szintet.

A Bhagavad-gītā az emberek foglalkozás szerinti kötelességéről beszél. A korábbi versekben már szó volt arról, hogy a brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya és śūdra kötelességeit az anyagi természet rájuk jellemző kötőerői határozzák meg. Senkinek sem szabad más kötelességét végeznie. Aki a természete alapján a śūdrák munkájához vonzódik, ne adja ki magát brāhmaṇának még akkor se, ha esetleg brāhmaṇa családban született. Az embernek saját természete szerint kell cselekednie. A Legfelsőbb Úr szolgálatában nem létezik alantas munka. A brāhmaṇa foglalkozás szerinti kötelessége minden bizonnyal a jóság minőségében van, de ha valaki természeténél fogva nincs ebben a kötőerőben, akkor nem szabad egy brāhmaṇa munkáját végeznie. A kṣatriya – vezető – feladatához például számtalan szörnyű dolog hozzátartozik: erőszakot kell alkalmaznia, hogy elpusztíthassa ellenségeit, néha pedig diplomáciai okokból hazudnia kell. Az ilyen erőszak és kétszínűség a politika velejárója, s a kṣatriyának nem szabad felhagynia előírt kötelességével, hogy ahelyett egy brāhmaṇa munkáját végezze.

Mindenkinek úgy kell cselekednie, hogy tetteivel örömet szerezzen a Legfelsőbb Úrnak. Arjuna például kṣatriya volt, ám mégis vonakodott harcba szállni az ellenséggel. Ám ha a harc Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének az ügyét szolgálja, akkor nem kell félni attól, hogy általa mélyre süllyed az ember. Egy kereskedőnek sokszor hazudnia kell a haszon érdekében, s ha nem tenne így, nem lenne nyeresége. A kereskedők sokszor mondják: „Ó, kedves vevő, magának odaadom ezt annyiért, amennyiért vettem, felár nélkül!” Tudnunk kell azonban, hogy egy kereskedő nem él meg haszon nélkül. Ha tehát azt mondja, hogy az áruját haszon nélkül adja el, akkor tudhatjuk, hogy hazudik. Ennek ellenére mégsem szabad azt hinnie, hogy mivel a foglalkozása megköveteli a hazugságot, meg kell válnia tőle, és ahelyett inkább brāhmaṇaként kell cselekednie. Ez nem ajánlatos. Ha valaki a munkájával az Istenség Legfelsőbb Személyiségét szolgálja, akkor nem számít, hogy az illető kṣatriya, vaiśya vagy épp śūdra. Néha még az áldozatokat végző brāhmaṇáknak is kell állatot ölniük, ha olyan áldozatot végeznek, ami megköveteli ezt. Hasonlóan, ha egy kṣatriya a kötelessége teljesítése közben megöli az ellenségét, akkor ezzel nem követ el bűnt. Erről nagyon érthetően és részletesen számol be a harmadik fejezet: minden embernek Yajña, vagyis Viṣṇu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége érdekében kell dolgoznia. Amit személyes érzékkielégítésünkre teszünk, az lekötöttséget okoz. A végkövetkeztetés tehát az, hogy mindenkinek a rá jellemző sajátságos kötőerőnek megfelelően kell tevékenykednie, azzal az egyedüli szándékkal, hogy a Legfelsőbb Úr legfelsőbb érdekét szolgálja.

A feltételekhez kötött létben az anyagi természet kötőerői minden tettet beszennyeznek. Még a brāhmaṇának is végeznie kell olyan áldozatokat, amelyek szükségessé teszik az állatok megölését. Ugyanígy bármennyire is jámbor, a kṣatriyának harcolnia kell az ellenséggel, ez alól nem bújhat ki. Az üzlete fenntartása érdekében még a jámbor kereskedő is arra kényszerül néha, hogy eltitkolja a nyereségét, vagy hogy feketén üzleteljen. Ezek a dolgok szükségesek, s lehetetlen elkerülni őket. Ehhez hasonlóan a rossz urat szolgáló śūdrának is végre kell hajtania gazdája parancsait, még akkor is, ha azokat másképp nem tenné meg. Mindenkinek folytatnia kell előírt kötelességei végrehajtását e hibák ellenére is, mert ezek a kötelességek saját természetéből fakadnak.

A vers nagyon szép példával illusztrálja ezt. Noha a tűz tiszta, mégis füstöl, ez azonban nem szennyezi be, és füstje ellenére minden elem közül a legtisztábbnak számít. Ha valaki kṣatriya kötelességéről lemondva egy brāhmaṇa foglalkozását akarja űzni, semmi biztosíték sincs arra, hogy új foglalkozása során nem kell kellemetlen feladatokkal szembenéznie. Ebből azt a következtetést vonhatjuk el, hogy az anyagi világban senki sem mentes teljesen az anyagi természet szennyeződésétől. A tűz és a füst példája nagyon szemléletes: télen, amikor követ veszünk ki a tűzből, szemünket és más testrészeinket is bántja a füst, ám a zavaró körülmények ellenére használnunk kell a tüzet. Éppen így az embernek nem szabad megválnia természetes foglalkozásától csupán azért, mert szembe kell néznie néhány zavaró tényezővel. Inkább legyen határozott abban a szándékában, hogy előírt kötelességével a Legfelsőbb Urat szolgálja a Kṛṣṇa-tudatban. Ez jelenti a tökéletességet. Ha valaki a munkáját a Legfelsőbb Úr örömére végzi, akkor tetteiben többé nem lesz hiba. Amikor az odaadó szolgálattal összekapcsolt munka eredményei megtisztulnak, az ember tökéletesen láthatja önvalóját. Ezt hívják önmegvalósításnak.

Az igazi lemondás azt jelenti, hogy az ember mindig a Legfelsőbb Úr szerves részének tekinti magát, s így azt gondolja, hogy nincsen joga élvezni tettei eredményét. Mivel a Legfelsőbb Úr szerves része, tetteinek eredményeit is a Legfelsőbb Úrnak kell élveznie. Ez az igazi Kṛṣṇa-tudat. Aki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az valóban sannyāsī, a lemondott életrend tagja. Ilyen mentalitással az ember elégedetté válik, mert mindent a Legfelsőbbért tesz. Így aztán nem ragaszkodik semmi anyagihoz, és megszokja, hogy az Úr szolgálatából származó transzcendentális boldogságon kívül semmi másból nem merít örömet. Egy sannyāsīnak mentesnek kell lennie korábbi cselekedeteinek minden visszahatásától. Ezt a tökéletességet egy Kṛṣṇa-tudatú ember minden külön erőfeszítés nélkül eléri, még akkor is, ha nem lép a lemondott rendbe. Ezt az elmeállapotot yogārūḍhának, a yoga tökéletes szintjének nevezik. A harmadik fejezet megerősíti: yas tv ātma-ratir eva syāt, aki elégedett önmagában, az nem tart tetteinek semmilyen visszahatásától.

Az Úr elmondja Arjunának, hogyan érheti el valaki a legtökéletesebb síkot csupán a foglalkozása szerinti kötelességét végezve, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéért cselekedve. A legfelsőbb szintet, a Brahmant úgy éri el az ember, hogy a Legfelsőbb Úr elégedettsége érdekében lemond tettei eredményéről. Ez az út vezet az önmegvalósításhoz. A tudás valódi tökéletessége a tiszta Kṛṣṇa-tudat elérése. Erről szólnak a következő versek.

Az értelme révén megtisztult ember mindig a jóság kötőerejében van. Ennek következtében képes uralkodni az elméjén, s mindig transzba merül. Nem kötődik az érzékkielégítés tárgyaihoz, s tettei során mentes minden ragaszkodástól és gyűlölettől. Az ilyen ember természeténél fogva szeret magányos helyen élni, nem eszik a kelleténél többet, s uralkodik a test és az elme tevékenységei fölött. Nem hiszi magát a testének, ezért nincs hamis egója. Arra sem vágyik, hogy megannyi anyagi dolog megszerzésével a testét naggyá vagy erőssé tegye. Nem testi életfelfogásban él, ezért az alaptalan büszkeség sem található meg benne. Elégedett mindazzal, amit Isten kegyéből kap, és sohasem dühös, ha nem tudja érzékeit kielégíteni. Az érzékek tárgyainak megszerzésére sem törekszik. Ha ezáltal teljesen megszabadul a hamis egótól, akkor nem ragaszkodik többé semmi anyagi dologhoz. Ez a Brahman megvalósításának szintje, melyet brahma-bhūtának neveznek. Amikor valaki megszabadul az anyagi életfelfogástól, akkor békéssé válik, és soha semmi nem zavarhatja meg. Erről ír a Bhagavad-gītā (2.70):

„A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, amik úgy ömlenek bele, mint a folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.”

Az imperszonalista számára a brahma-bhūta szint elérésénél, vagyis az Abszolúttal való eggyé válásnál nincs magasabb rendű cél. A személyes filozófia követőjének, azaz a tiszta bhaktának azonban még tovább kell lépnie, hogy tiszta odaadó szolgálatot végezhessen. Ez azt jelenti, hogy aki a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatába merül, az már a felszabadulás síkján van, melyet brahma-bhūtának, az Abszolúttal való egység síkjának hívnak. A Legfelsőbbet, az Abszolútat az ember nem tudja szolgálni, ha nem vált eggyé Vele. Az abszolút szinten nincs különbség a szolgált és a szolga között, ugyanakkor azonban egy magasabb lelki értelemben véve mégis van különbség.

Az anyagi létfelfogás, amikor az ember az érzékkielégítés érdekében cselekszik, tengernyi szenvedéssel jár. Az abszolút világban azonban, ahol a lélek tiszta odaadó szolgálatot végez, nem létezik szenvedés. A Kṛṣṇa-tudatú bhakta semmi miatt nem bánkódik, és nem vágyik semmire. Mivel Isten teljes magában, a szolgálatában élő, Kṛṣṇa-tudatú élőlény szintén teljessé válik. Olyan lesz, mint egy folyó, ami megtisztult minden szennytől. A tiszta bhakta egyedül Kṛṣṇára gondol, ezért természetesen mindig boldog. Az Úr odaadó szolgálatában teljessé válva nem bánkódik semmiféle anyagi veszteség miatt, és nyerni sem akar. Nem vágyik anyagi élvezetre, mert tudja, hogy minden élőlény a Legfelsőbb Úr töredék szerves része, s ezért valamennyien az Ő örök szolgái. Az anyagi világban nem tekint senkit sem alacsonyabb vagy magasabb rendűnek. Az efféle különbségek átmenetiek, s a bhaktát e mulandó megnyilvánulások nem érdeklik. Számára a kődarab és az aranyrög ugyanolyan értékű. Ez tehát a brahma-bhūta szint, amelyre a tiszta bhakta nagyon könnyen eljuthat. Ezen a síkon a Legfelsőbb Brahmannal való eggyé válás és az egyéni lét megszűnése pokoli gondolatnak tűnik számára, a felsőbb bolygók, a mennyek elérését sem tekinti többnek ábrándozásnál, érzékei pedig olyan kígyók csupán, melyeknek méregfoga már ki van törve. Nem kell tartania érzékeitől, mert minden erőfeszítés nélkül uralkodni képes fölöttük, s így ártalmatlanok, mint a kitört fogú kígyók. Az anyag fertőzésében élő ember számára ez a világ nyomorúságos, míg egy bhakta szemében épp olyan jó, mint Vaikuṇṭha, azaz a lelki világ. Számára az anyagi univerzum legnagyobb személyisége sem jelentősebb a hangyánál. Erre a szintre az Úr Caitanya kegyéből lehet eljutni, aki a tiszta odaadó szolgálatról prédikált ebben a korszakban.

Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét vagy teljes értékű részeit lehetetlen elmebeli spekuláció útján megérteni, és az abhakták sem érthetik meg Őt. Ha valaki az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megismerésére vágyik, akkor egy tiszta bhakta irányításával el kell kezdenie a tiszta odaadó szolgálatot, másképp az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló igazság örökre rejtve marad előtte. Ahogyan a Bhagavad-gītā (7.25) már elmondta, az Úr nem nyilvánul meg mindenki előtt (nāhaṁ prakāśaḥ sarvasya). Pusztán elméleti tudás vagy elmebeli spekuláció által senki sem ismerheti meg Istent. Csakis az ismerheti meg Őt, aki valóban Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, és odaadó szolgálatot végez. Az egyetemi diplomák nem segítenek.

Aki elsajátítja a Kṛṣṇáról szóló teljes tudományt, az alkalmassá válik arra, hogy belépjen a lelki birodalomba, Kṛṣṇa hajlékára. A Brahmanná válás nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti azonosságát. Az odaadó szolgálat tovább létezik, és ez azt jelenti, hogy Isten, az Ő hívei és az odaadó szolgálat folyamata is létezik. Az ilyen tudás soha, még a felszabadulás után sem szűnik meg. Felszabadulás alatt azt értjük, hogy az ember megszabadul az anyagi létfelfogástól. A lelki életben is jelen van ugyanez a különbözőség, ugyanez az individualitás, de ott tiszta Kṛṣṇa-tudatban. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a viśate („Belém hatol”) szó azt a monista elméletet támasztja alá, hogy a lélek és a személytelen Brahman homogén egységgé válik. Nem, a viśate szó arra utal, hogy beléphetünk a Legfelsőbb Úr hajlékára, ahol az egyéni lélek az Ő társaságában él, és Őt szolgálja. Ha egy zöld madár leszáll egy zöld fára, célja nem az, hogy eggyé váljon vele, hanem hogy élvezze a fa gyümölcseit. Az imperszonalisták általában az óceánba ömlő és abban eltűnő folyó példájával érvelnek. Lehet, hogy ez nekik örömet okoz, de a személyes filozófia követői megtartják egyéniségüket, hasonlóan a tenger vízi lényeihez. Az óceán megismeréséhez, melynek mélyén számtalan élőlény lakik, nem elég, ha csak a felszínt vizsgáljuk. A víz mélyén élőkről is teljes tudással kell rendelkeznünk.

Tiszta odaadó szolgálata révén a bhakta képes igazán megérteni a Legfelsőbb Úr transzcendentális tulajdonságait és fenségét. A tizenegyedik fejezet is elmondta már, hogy megértésre csakis az odaadó szolgálat által lehet szert tenni. Ez a vers ugyanazt erősíti meg: az odaadó szolgálat révén az ember megértheti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, és beléphet birodalmába.

Az ember a brahma-bhūta szint elérését követően, vagyis miután megszabadult az anyagi felfogástól, az Úrról hallva az odaadó szolgálatba kezd. Ha valaki a Legfelsőbb Úrról hall, automatikusan eléri a brahma-bhūta szintet, és megtisztul az anyagi szennyeződéstől, vagyis az érzékkielégítés utáni mohóságtól és vágyakozástól. Amint a sóvárgás és a vágyak lassan eltűnnek a szívéből, a bhakta egyre jobban ragaszkodni kezd az Úr szolgálatához, s ez a ragaszkodás teljesen megszabadítja minden anyagi szennytől. Az életnek ezen a szintjén megértheti a Legfelsőbb Urat. Ezt mondja ki a Śrīmad-Bhāgavatam is. A bhakti, a transzcendentális szolgálat a felszabadulás után is folytatódik. A Vedānta-sūtra (4.1.12) megerősíti: ā-prāyaṇāt tatrāpi hi dṛṣṭam. Ez azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat a felszabadulás után sem szűnik meg. A Śrīmad-Bhāgavatam meghatározása szerint az igazi felszabadulás nem más, mint az élőlény önazonosságának, örök természetének visszaállítása. Az élőlények örök természetéről már volt szó: minden lélek a Legfelsőbb Úr töredék, szerves része, éppen ezért örök feladata az, hogy szolgáljon. Ez még a felszabadulás után sem szűnik meg. A valódi felszabadulás azt jelenti, hogy megszabadulunk a téves életfelfogástól.

A mad-vyapāśrayaḥ szó jelentése: a Legfelsőbb Úr védelme alatt. Hogy távol tartsa magát az anyagi szennyeződéstől, a tiszta bhakta a Legfelsőbb Úr vagy az Ő képviselője, a lelki tanítómester irányítása alatt cselekszik. A tiszta bhaktát nem köti korlátokhoz az idő. Mindig, napi huszonnégy órán keresztül, tökéletesen elmerül tetteiben, melyeket a Legfelsőbb Úr útmutatása szerint végez. Az Úr végtelenül kedves a Kṛṣṇa-tudatban ennyire elmélyült bhaktához, aki a számtalan megpróbáltatás ellenére végül Kṛṣṇalokára, Kṛṣṇa transzcendentális hajlékára kerül. Bejutása biztos, semmi kétség nem férhet hozzá. E legfelsőbb birodalomban semmi sem változik: minden örökkévaló, elpusztíthatatlan és tudással teli.

Amikor valaki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, nem úgy viselkedik, mintha a világ ura lenne. Az embernek szolgaként, teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt kell végeznie tetteit. Egy szolgának nincsen függetlensége, csakis ura parancsára cselekszik. A Legfelsőbb Úrnak dolgozó szolgát nem befolyásolja a nyereség és a veszteség, csupán hűségesen eleget tesz kötelességének, az Úr utasításai szerint. Ezzel kapcsolatban azzal érvelhetne valaki, hogy Arjuna Kṛṣṇa személyes irányítását követve cselekedett, de mit tegyen az, aki mellett Kṛṣṇa nincs jelen? Ha valaki e könyv alapján, Kṛṣṇa utasítása szerint, valamint az Ő képviselője irányítása alatt cselekszik, az eredmény ugyanaz lesz. Ebben a versben a szanszkrit mat-paraḥ szó nagyon fontos. Azt jelenti, hogy az embernek a Kṛṣṇa örömére, Kṛṣṇa-tudatban végzett tetteken kívül ne legyen más életcélja, s tettei közben egyedül Kṛṣṇára gondoljon: „Kṛṣṇa bízott meg, hogy végrehajtsam ezt a feladatot.” Ha az ember ily módon cselekszik, akkor természetes, hogy csakis Kṛṣṇára gondol. Ez a tökéletes Kṛṣṇa-tudat. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az önkényesen végrehajtott tettek eredményét nem szabad felajánlanunk a Legfelsőbb Úrnak. Az efféle cselekedet nem tekinthető Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálatnak. Nagyon fontos, hogy mindent Kṛṣṇa utasításai alapján kell tennünk. Kṛṣṇa utasításait a tanítványi láncolaton keresztül a hiteles lelki tanítómestertől kapjuk meg, éppen ezért a lelki tanítómester utasításait életünk legfőbb kötelességének kell tekintenünk. Ha valaki elfogad egy hiteles lelki tanítómestert, és az ő irányítását követve cselekszik, akkor Kṛṣṇa-tudatú élete minden kétséget kizáróan tökéletessé válik.

A teljesen Kṛṣṇa-tudatú ember nem törődik különösebben a léte fenntartását szolgáló kötelességek végrehajtásával. Az ostobák képtelenek megérteni ezt a végtelen, minden aggodalomtól mentes szabadságot. Az Úr Kṛṣṇa a legbensőségesebb barátjává válik annak, aki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik. Mindig gondoskodik barátja kényelméről, s teljesen átadja magát annak, aki oly odaadóan szolgálja Őt napi huszonnégy órán át, hogy örömet szerezzen Neki. Éppen ezért nem szabad, hogy bárkit is elragadjon a testi életfelfogás hamis egója. Ne gondolja senki tévesen azt, hogy független az anyagi természet törvényeitől, sem azt, hogy bármit szabadon megtehet, hiszen engedelmeskednie kell a szigorú anyagi törvényeknek. Amint azonban valaki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, nyomban felszabadul, s megszűnik számára minden anyagi bonyodalom. Jól jegyezzük meg, hogy aki nem Kṛṣṇa-tudatban végzi tetteit, azt a születés és halál óceánjának anyagi örvénye a mélybe rántja. Egyetlen feltételekhez kötött lélek sem tudja, mit tegyen és mit ne, ám aki Kṛṣṇa-tudatban él, az szabadon megtehet bármit, mert belülről Kṛṣṇa ösztönzi őt, kívülről pedig a lelki tanítómester erősíti meg tetteit.

Arjuna katona volt, kṣatriya természettel született, ezért természetéből adódóan a harc volt a kötelessége. Hamis egója miatt azonban attól tartott, hogy bűnéért, ha megöli tanárát, nagyatyját és barátait, el kell szenvednie a visszahatásokat. Valójában tettei urának gondolta magát, aki irányítani képes, hogy azok jó vagy rossz eredménnyel járnak-e, s megfeledkezett róla, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége ott állt mellette, és utasítása az volt, hogy harcoljon. Ez a feledékenység jellemző a feltételekhez kötött lélekre. Az Istenség Személyisége megmondja neki, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és csupán Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednie ahhoz, hogy elérje az élet tökéletességét. Senki sem ismeri a sorsát úgy, mint a Legfelsőbb Úr, ezért a legjobb elfogadni a Legfelsőbb Úr utasítását és aszerint cselekedni. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének vagy képviselőjének, a lelki tanítómesternek az utasítását senki se hagyja figyelmen kívül. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének parancsát habozás nélkül végre kell hajtani. Ez az, ami minden körülmények között védelmet nyújt az embernek.

Ha valaki megtagadja a Legfelsőbb Úr parancsait, akkor arra kényszerül, hogy a rá ható kötőerők szerint cselekedjék. Mindenki a természet kötőerői adott kombinációjának a hatása alatt áll, és aszerint cselekszik. De ha valaki önszántából a Legfelsőbb Úr irányítása alá rendeli magát és annak megfelelően cselekszik, dicsőség vár rá.

Arjuna nem volt mindentudó, így döntését, hogy harcoljon-e vagy sem, korlátokhoz kötött szemlélete befolyásolta. Az Úr Kṛṣṇa arra tanít, hogy nemcsak az egyén létezik, hanem Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége is, aki helyhez kötött Felsőlélekként jelen van minden lény szívében. A testcserét követően az élőlény elfelejti korábbi tetteit, de a múltat, jelent és jövőt ismerő Felsőlélek tanúja minden cselekedetének. Így tehát a Felsőlélek irányítja az élőlények minden tettét. Az élőlény azt kapja, amit megérdemel, és egy olyan testbe kerül, melyet az anyagi energia hoz létre a Felsőlélek útmutatása alapján. Amint ez megtörténik, azonnal a test által meghatározott feltételek szerint kénytelen cselekedni. Egy robogó versenyautó vezetője gyorsabban halad annál, aki egy lassú járművön ül, noha a vezető mindkét esetben egy élőlény. Hasonlóan, a Legfelsőbb Lélek utasítására az anyagi természet szabja meg az élőlény sajátságos testét, hogy az múltbeli vágyai szerint cselekedhessen. Az élőlény nem független. Sohasem szabad azt hinnünk, hogy függetlenek vagyunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől. Az egyén mindig az Úr irányítása alatt áll, s ezért kötelessége meghódolni. Erre utasít a következő vers.

Az élőlénynek át kell adnia magát a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyiségének, s ez megszabadítja majd az anyagi lét minden szenvedésétől. Ezzel a meghódolással nemcsak a szenvedéseknek vet véget ebben az életében, de végül eljut a Legfelsőbb Istenhez. A védikus irodalom (Ṛg-veda 1.22.20) így ír a transzcendentális világról: tad viṣṇoḥ paramaṁ padam. Az egész teremtés Isten birodalma, így aztán valójában még az anyag is lelkinek számít, de a paramaṁ padam főleg az örök lakhelyre, a lelki világra, a Vaikuṇṭhára utal.

A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete kijelenti: sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭaḥ, az Úr mindenki szívében jelen van. Ezért az a felszólítás, hogy hódoljunk meg a bennünk lakozó Felsőléleknek, tulajdonképpen azt jelenti, hogy hódoljunk meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Kṛṣṇának. Arjuna a tizedik fejezetben már elfogadta, hogy Kṛṣṇa paraṁ brahma paraṁ dhāma. Elfogadta, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége és minden élőlény legfelsőbb hajléka, s ezt nemcsak a saját tapasztalata alapján, hanem a nagy tekintélyekre, például Nāradára, Asitára, Devalára és Vyāsára hivatkozva tette.

Az Úr már elmagyarázta Arjunának a brahma-bhūtáról szóló tudást. A brahma-bhūta állapotba jutott ember mindig örömteli, sohasem bánkódik semmi miatt, és nem is kíván semmit. Ezt a birtokában lévő titkos tudásnak köszönheti. Kṛṣṇa azután a Felsőlélekről szóló tudást tárja fel. Ez is Brahman-tudás, Brahmanról szóló tudás, de magasabb rendű.

A yathecchasi tathā kuru szavak – „Tégy, ahogy jónak látod!” – arra utalnak, hogy Isten nem korlátozza az élőlény parányi függetlenségét. A Bhagavad-gītāban az Úr részletesen elmagyarázta, hogyan emelkedhet az ember egy magasabb rendű létbe. Az Arjunának szóló legfontosabb tanácsa az volt, hogy hódoljon meg a szívében lakozó Felsőlélek előtt. Az embernek józan ítélőképességére hallgatva úgy kell döntenie, hogy a Felsőlélek utasításai szerint cselekszik. Ez segíteni fogja abban, hogy állandóan Kṛṣṇa-tudatban, az emberi élet legtökéletesebb szintjén maradjon. Arjunát maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasította a harcra. Ha valaki meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt, az nem a Legfelsőbb, hanem az élőlények javát szolgálja. E meghódolás előtt az embernek lehetősége van arra, hogy – amennyire értelme megengedi – átgondolja a dolgot. Ez a legjobb módja annak, hogy elfogadja az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításait. Az utasításokat Kṛṣṇa hiteles képviselőjétől, a lelki tanítómestertől is megkaphatjuk.

Az Úr már megajándékozta Arjunát a titkos (a Brahmanról szóló) tudással, aztán a még titkosabb tudással (ami a szívben lakozó Felsőlélekről szól), most pedig a tudás legbizalmasabb részéről, az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtti teljes meghódolásról fog beszélni. A kilencedik fejezet végén azt mondta: man-manāḥ – „Gondolj mindig Rám!” Ugyanezt az utasítást ismétli itt el, kihangsúlyozva a Bhagavad-gītā tanításának lényegét. Ezt a közönséges ember képtelen felfogni, de aki igazán kedves Kṛṣṇának, vagyis Kṛṣṇa tiszta bhaktája, az megértheti. Ez az egész védikus irodalom leglényegesebb tanítása. Amit Kṛṣṇa ezzel kapcsolatban mond, az a tudás legfontosabb része, s nemcsak Arjunának, hanem minden élőlénynek ennek alapján kell cselekednie.

A tudás legbizalmasabb része az, hogy az ember legyen Kṛṣṇa tiszta bhaktája, gondoljon mindig Rá, és Őérte tegyen mindent. Nem szabad csupán látszatmeditálást végeznünk. Életünket úgy kell alakítanunk, hogy mindig legyen lehetőségünk Kṛṣṇára gondolni, és úgy kell cselekednünk, hogy minden tettünk Vele kapcsolatos legyen. Éljünk úgy, hogy huszonnégy órán keresztül csak Kṛṣṇára tudjunk gondolni. Az Úr megígéri, hogy aki ilyen tiszta Kṛṣṇa-tudatba merül, az visszatér az Ő hajlékára, ahol személyesen élvezheti az Ő társaságát. Kṛṣṇa azért tárja fel Arjunának a tudás e legbizalmasabb részét, mert Arjuna kedves barátja. Aki követi Arjuna útját, szintén Kṛṣṇa kedves barátja lehet, és elérheti ugyanazt a tökéletességet, amire Arjuna szert tett.

Ezek a szavak azt hangsúlyozzák, hogy az embernek Kṛṣṇára kell összpontosítania gondolatait, a kétkarú, fuvolát tartó, kék színű ṭúra, akinek csodálatos arca van, és pávatollat hord a hajában. Kṛṣṇáról szóló leírásokat a Brahma-saṁhitāban és más szentírásokban találhatunk. Istennek erre az eredeti formájára, Kṛṣṇára kell tehát rögzítenünk az elménket. Nem szabad még azt sem hagynunk, hogy figyelmünk az Úr más formáira terelődjön. Az Úrnak számtalan formája van – Viṣṇu, Nārāyaṇa, Rāma, Varāha és mások –, de a bhaktának arra a formára kell rögzítenie az elméjét, amelyik jelen volt Arjuna előtt. A legbizalmasabb tudást az jelenti, ha Rá irányítjuk az elménket. Ezt tárja fel Kṛṣṇa Arjunának, mert Arjuna a legkedvesebb barátja.

Az Úr beszélt a tudás és a vallásos utak különféle fajtáiról: a Legfelsőbb Brahmanról, a Felsőlélekről, a társadalom különféle osztályairól és rendjeiről, a lemondott életrendről, az egykedvűségről, az érzékek és az elme szabályozásáról, a meditációról szóló tudásról és megannyi másról. A vallás számtalan formáját is leírta, ám most a Bhagavad-gītā összefoglalásaképpen azt tanácsolja Arjunának, hogy felejtse el mindazokat a folyamatokat, amelyekről eddig beszélt, és egyszerűen hódoljon meg Neki. Ez a meghódolás megmenti majd minden bűnös visszahatástól, mert az Úr személyesen ígéri meg, hogy védelmezni fogja.

A hetedik fejezetben elhangzott, hogy egyedül az kezdheti el az Úr Kṛṣṇa imádatát, aki már megszabadult minden bűnös visszahatástól. Ennek alapján azt hihetné valaki, hogy addig, amíg meg nem szabadult e visszahatásoktól, nem léphet a meghódolás útjára. E kétségek eloszlatása érdekében Śrī Kṛṣṇa kijelenti, hogy még ha nem is mentes valaki minden bűnös visszahatástól, természetes módon megszabadul azoktól, ha meghódol Előtte. Nincs szükség tehát különösebb erőfeszítésre, hogy megszabaduljunk tőlük. Ne tétovázzunk, fogadjuk el Kṛṣṇát az élőlények egyedüli megmentőjeként, s hódoljunk meg Előtte hittel és szeretettel.

A Kṛṣṇa előtti meghódolás módját a Hari-bhakti-vilāsa (11.676) írja le:

Az odaadás útján az embernek csak azokat a vallásos elveket szabad elfogadnia, melyek végül az Úr odaadó szolgálatához vezetnek. Végezheti valaki a társadalmi helyzete szerinti kötelességét, ha azonban ezzel nem jut el a Kṛṣṇa-tudatig, akkor minden tette hiábavaló volt. Mindent el kell kerülnünk, ami nem segít bennünket a Kṛṣṇa-tudat tökéletes szintjének elérésében. Az embernek bíznia kell abban, hogy Kṛṣṇa minden megpróbáltatástól megóvja. Nem kell aggódnia teste és lelke együtt tartása miatt, mert Kṛṣṇa gondoskodni fog róla. Sohasem szabad azt hinnie, hogy tud magán segíteni, inkább ismerje el, hogy Kṛṣṇa a fejlődése egyetlen alapja. Amint komolyan, teljes Kṛṣṇa-tudatban az Úr odaadó szolgálatához lát, azonnal megszabadul az anyagi természet minden szennyeződésétől. Sokféle vallás és tisztító folyamat létezik, mint például a tudás művelése, a meditáció a misztikus yoga-rendszer szerint stb., de aki meghódolt Kṛṣṇa előtt, annak nem kell ezeket végigjárnia. Ha egyszerűen csak meghódol Kṛṣṇának, megmenekül attól, hogy idejét fölöslegesen elvesztegesse. Így egyetlen lépéssel megteheti a szükséges fejlődést, és megszabadul minden bűnös visszahatástól.

Vonzódnunk kell Kṛṣṇa szépséges látványához. Őt azért hívják Kṛṣṇának, mert mindenkit vonzó. Nagyon szerencsés az, akit elbűvölt a gyönyörűséges, végtelenül hatalmas, mindenható Śrī Kṛṣṇa látványa. A transzcendentalistáknak több fajtája van. Némelyek a személytelen Brahmanhoz, mások a Felsőlélek formájához vonzódnak, de aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége személyes arculata és mindenek felett az Istenség Legfelsőbb Személyiségének Kṛṣṇa-formája iránt érez vonzalmat, az a legtökéletesebb transzcendentalista. Más szóval Kṛṣṇa teljesen tudatos, odaadó szolgálata a tudás legbizalmasabb része. Ez az egész Bhagavad-gītā mondanivalójának lényege. A karma-yogīkat, az empirikus filozófusokat, a misztikusokat és a bhaktákat mind transzcendentalistáknak hívják, de közülük a tiszta bhakta a legkiválóbb. A mā śucaḥ („ne félj, ne késlekedj, ne aggódj”) szavak, melyekkel a versben találkozunk, nagyon fontosak. Lehet, hogy valaki elcsodálkozik, hogyan lehet felhagyni a vallás valamennyi formájával, hogy azután az ember egyszerűen csak meghódoljon Kṛṣṇa előtt, de az ilyen aggodalom teljesen felesleges.

A tudás e legbizalmasabb részét nem szabad elmondani azoknak, akik nem vállalják a vallásos folyamatok lemondásait, sohasem akartak Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálatot végezni, vagy nem szolgáltak egy tiszta bhaktát. Főként azokat kell elkerülni, akik Kṛṣṇát történelmi személyiségnek vélik vagy irigyek hatalmára. Néha az is előfordul, hogy a Kṛṣṇára irigy, démonikus emberek, akik másképp imádják Kṛṣṇát, a jó üzlet reményében, hivatásszerűen magyarázzák a Bhagavad-gītāt eltérő szellemben. Aki azonban szeretné igazán megérteni Kṛṣṇát, az kerülje el az efféle magyarázatokat. A Bhagavad-gītā mondanivalóját valójában nem képesek felfogni sem az érzéki élvezetekkel törődő emberek, sem azok, akik szigorúan követik ugyan a védikus írások szabályait, de nem bhakták, sőt még azok sem, akik bhaktáknak tüntetik fel magukat, de nem végeznek Kṛṣṇa-tudatos tetteket. Sokan irigyek Kṛṣṇára, mert a Bhagavad-gītāban elmondta, hogy Ő a Legfelsőbb, hogy senki sem nagyobb Nála és senki sem egyenlő Vele. Az ilyen irigy embereknek nem szabad elmondanunk a Bhagavad-gītāt, mert úgysem értik meg. A hitetlenek nem képesek megérteni sem ezt az írást, sem azt, hogy kicsoda Kṛṣṇa. Senkinek sem szabad azzal próbálkoznia, hogy magyarázatot fűzzön a Bhagavad-gītāhoz, amíg egy hiteles, tiszta bhakta segítségével meg nem ismerte Kṛṣṇát.

Ajánlatos, hogy a Bhagavad-gītāról csakis bhakták között beszéljünk, mert az abhakták sem Kṛṣṇát, sem pedig a Bhagavad-gītāt nem fogják megérteni. Azoknak, akik nem fogadják el Kṛṣṇát, ahogyan Ő van, és a Bhagavad-gītāt úgy, ahogyan az van, nem szabad saját szeszélyeik szerint magyarázatot fűzniük e könyvhöz, mert azzal sértést követnek el. A Bhagavad-gītāt csak olyan embereknek lehet elmagyarázni, akik már elfogadták, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ez a téma egyedül bhaktáknak való, nem pedig filozófiai spekulálóknak. Bárki próbálja meg azonban komolyan ismertetni a Bhagavad-gītāt, úgy, ahogy az van, fejlődni fog az odaadó szolgálatban, és eléri a tiszta odaadás szintjét. Ennek következtében egészen biztosan hazatér, vissza Istenhez.

A hatvanhetedik versben az Úr egyértelműen megtiltotta, hogy a Bhagavad-gītāt elmondjuk azoknak, akik irigyek az Úrra – ez a tudás egyedül a bhaktáknak való. Néha azonban előfordul, hogy az Úr bhaktája nyilvános előadást tart, ahol a hallgatók között nem csak bhakták vannak. Hogyan tarthat hát ilyen előadást? E versből kiderül, hogy ha nem is bhakta mindenki, sokan vannak, akik nem irigyek Kṛṣṇára, és hiszik, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ha az ilyen emberek egy igaz bhaktától hallanak az Úrról, azonnal megszabadulnak minden bűnös visszahatástól, aztán pedig eljutnak abba a bolygórendszerbe, ahol a jámbor lények élnek. A Bhagavad-gītā hallgatásával tehát még az is szert tehet a jámbor tettek eredményére, aki esetleg nem törekszik arra, hogy tiszta bhakta legyen. Az Úr tiszta bhaktája így mindenkinek esélyt ad arra, hogy megszabaduljon minden bűnös visszahatástól, s az Úr bhaktájává váljon.

A bűnös visszahatásoktól mentes, jámbor emberek általában könnyen elfogadják a Kṛṣṇa-tudatot. A puṇya-karmaṇām szónak nagy jelentősége van: a védikus irodalomban említett nagy áldozatok, például az aśvamedha-yajña végzésére utal. A jámborok, akik odaadó szolgálatot végeznek ugyan, de nem tiszták, eljuthatnak a Sarkcsillagra, vagyis Dhruvalokára, ahol Dhruva Mahārāja él. Dhruva Mahārāja nagy bhakta, akit az Úr egy különleges bolygóval, a Sarkcsillaggal ajándékozott meg.

Az Úr Arjuna lelki tanítómestereként cselekedett, ezért kötelességéhez tartozott, hogy megkérdezze tanítványát, megértette-e a helyes szemlélet alapján az egész Bhagavad-gītāt. Ha nem, akkor az Úr kész bármely rész, sőt az egész Bhagavad-gītā megismétlésére is, ha szükség van rá. Valójában ha valaki egy hiteles lelki tanítómestertől, Kṛṣṇától vagy az Ő képviselőjétől hallja a Bhagavad-gītāt, látni fogja, hogy minden tudatlansága eloszlik. A Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el, ezért nem közönséges könyv, holmi költő vagy regényíró műve. Legyen az bárki, ha olyan szerencsés, hogy hallhatja ezt a tanítást Kṛṣṇától vagy az Őt képviselő hiteles lelki tanítómestertől, az biztosan felszabadul, és kitalál a tudatlanság sötétségéből.

Az élőlényeknek – akiket most Arjuna képvisel – eredeti természetüknek megfelelően a Legfelsőbb Úr parancsa szerint kell cselekedniük, s fegyelmezniük kell önmagukat. Śrī Caitanya Mahāprabhu kijelentette, hogy az élőlény örök természetéből fakadóan a Legfelsőbb Úr örök szolgája, ám erről az alapvető elvről megfeledkezve az anyagi természet rabjává válik. Ha azonban ismét a Legfelsőbb Úr szolgálatába áll, akkor Isten felszabadult szolgája lesz. Eredeti természetét tekintve szolga: vagy az illuzórikus māyāt, vagy pedig a Legfelsőbb Urat kell szolgálnia. Ha az Úr szolgálata mellett dönt, akkor természetes helyzetében van, ha azonban az illuzórikus, külső energia szolgálatát választja, akkor kétségtelenül az anyagi kötelékekbe bonyolódik. Az élőlény illúziója következtében az anyagi világban szolgál. Kéjes anyagi vágyainak a rabja, mégis a világ urának hiszi magát – ezt hívják illúziónak. Ha felszabadul, ez az illúzió szertefoszlik, ő pedig önszántából meghódol a Legfelsőbb előtt, s az Ő kívánsága szerint cselekszik. A māyā legvégül azzal az illúzióval próbálja meg csapdába csalni az élőlényt, hogy elhiteti vele: ő Isten. Az élőlény többé nem feltételekhez kötött léleknek, hanem Istennek hiszi magát. Olyannyira ostoba, hogy nem ismeri fel: ha Isten lenne, hogyan lehetnének kétségei? Erre egyáltalán nem gondol. Ez tehát az illúzió utolsó csapdája. Az illuzórikus energiából úgy lehet megszabadulni, hogy megértjük, kicsoda Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és beleegyezünk, hogy követjük utasításait.

A moha szó nagyon fontos ebben a versben. Arra utal, ami a tudás ellentéte. Az igazi tudást az a megértés jelenti, hogy minden élőlény az Úr örök szolgája. Az élőlény azonban hajlamos azt hinni, hogy ő nem szolga, hanem az anyagi világ ura, mert az anyagi természetet szeretné irányítani. Ezt hívják illúziónak, melyet az Úr vagy tiszta bhaktája kegyéből lehet eloszlatni. Ha megszabadul az illúziótól, az élőlény elkezdi Kṛṣṇa-tudatos tetteit.

A Kṛṣṇa-tudat azt jelenti, hogy az ember Kṛṣṇa utasításai szerint cselekszik. A feltételekhez kötött lélek, akit a külső anyagi energia illúzióban tart, nem tudja, hogy a mindentudó Legfelsőbb Úr, mindennek a tulajdonosa az igazi Úr. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége azt adhat a bhaktának, amit csak akar. Mindenkinek a barátja, de leginkább a bhaktáit kedveli. Ő az anyagi természet, az élőlények és a kimeríthetetlen idő irányítója, aki minden fenséges jellemvonással és hatalommal azok teljességében rendelkezik. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége még magát is oda tudja adni bhaktájának. Aki nem ismeri Őt, az illúzióban van, s nem bhakta lesz, hanem a māyā szolgája. Arjuna azonban, miután végighallgatta a Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől, megszabadult minden illúziótól. Megértette, hogy Kṛṣṇa nemcsak a barátja, de az Istenség Legfelsőbb Személyisége is. Arjuna tehát valóban megértette, kicsoda Kṛṣṇa. A Bhagavad-gītā tanulmányozásának célja Kṛṣṇa valódi megismerése. Az, aki teljes tudásra tesz szert, meghódol Kṛṣṇa előtt. Amikor Arjuna megértette, hogy Kṛṣṇa terve a túlzott népességnövekedés csökkentése volt, beleegyezett, hogy az Ő vágyát teljesítve harcoljon. Ismét megragadta hát fegyvereit – íját és nyilait –, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének utasítása szerint megküzdjön az ellenséggel.

A Bhagavad-gītā elején Dhṛtarāṣṭra a tanácsosától, Sañjayától érdeklődött: „Mi történt a kurukṣetrai csatamezőn?” A tanítás Vyāsa, Sañjaya lelki tanítómestere kegyéből nyilvánult meg Sañjaya szívében, aki így el tudta mesélni a csatatéren történteket. A párbeszéd csodálatos volt, hiszen ilyen fontos beszélgetés két nagy lélek között még soha nem hangzott el, és a jövőben sem fog. Csodálatos volt, mert az Istenség Legfelsőbb Személyisége Önmagáról és energiáiról beszélt az élőlénynek, Arjunának, az Úr nagy bhaktájának. Ha követjük Arjuna példáját, hogy megismerjük Kṛṣṇát, életünk boldog és sikeres lesz. Sañjaya felismerte mindezt, s miközben a hallottakat átadta Dhṛtarāṣṭrának, egyre többet megértett e tanításokból. Most eljutott a végkövetkeztetésig, miszerint Kṛṣṇa és Arjuna megjelenését mindenhol győzelem kíséri.

Vyāsa Sañjaya lelki tanítómestere volt, és Sañjaya elismeri, hogy az ő kegyének köszönhetően érthette meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez annyit jelent, hogy az embernek nem közvetlenül, hanem a lelki tanítómester közvetítésével kell megértenie, kicsoda Kṛṣṇa. A lelki tanítómester áttetsző közvetítő közeg, így a tapasztalat még rajta keresztül is közvetlen. Ez a tanítványi lánc misztériuma. Egy igaz lelki tanítómestertől tanítványa olyan közvetlenül hallhatja a Bhagavad-gītāt, mint ahogy Arjuna hallotta. Sok misztikus és yogī él a világon, de Kṛṣṇa valamennyi yoga-ösvény mestere. Utasítását a Bhagavad-gītā tárja fel rendkívül érthetően: meg kell hódolnunk Előtte. Aki így tesz, az a legkiválóbb yogī. Ezt erősíti meg a hatodik fejezet utolsó verse is: yoginām api sarveṣām.

Nārada Kṛṣṇa közvetlen tanítványa és Vyāsa lelki tanítómestere. Ezért aztán Vyāsa éppen olyan hiteles forrás, mint Arjuna, mivel a tanítványi láncolathoz tartozik. Sañjaya Vyāsa közvetlen tanítványa, ezért tanítómestere kegyéből érzékei megtisztultak, s így közvetlenül láthatta és hallhatta Kṛṣṇát. Aki közvetlenül hallhatja Őt, az megértheti ezt a legbensőségesebb tudást. Kṛṣṇát képtelen meghallani az, aki nem fordul a tanítványi láncolathoz, s így tudása tökéletlen marad, legalábbis ami a Bhagavad-gītā megértését illeti.

A Bhagavad-gītā valamennyi yoga-rendszerről beszél: a karma-yogáról, jñāna-yogáról és a bhakti-yogáról. Kṛṣṇa mindnek a mestere. Ám Arjuna olyan szerencsés volt, hogy közvetlenül érthette meg Kṛṣṇát, ahogyan Vyāsa kegyéből Sañjaya is közvetlenül hallhatta Őt. Valójában akár magától Kṛṣṇától, akár a hiteles lelki tanítómesteren keresztül (mint amilyen Vyāsa) halljuk ezt a tanítást, a kettő között nincsen különbség. A lelki tanítómester Vyāsadeva képviselője is. A védikus szokások szerint a lelki tanítómestert születésnapján tanítványai a vyāsa-pūjā elnevezésű ceremóniával köszöntik.

A Bhagavad-gītā olyannyira transzcendentális, hogy bárki, aki megismeri és megérti Arjuna és Kṛṣṇa párbeszédét, jámbor életet kezd, és nem tudja elfelejteni e beszélgetést. Ez a lelki élet transzcendentális természete. Más szóval aki a Gītāt a megfelelő forrástól, közvetlenül Kṛṣṇától hallja, az teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, ennek következtében pedig egyre jobban megvilágosodik, s nemcsak ideig-óráig, hanem minden pillanatban örömmel élvezi az életet.

E versből kiderül, hogy Sañjaya Vyāsa kegyéből szintén láthatta Kṛṣṇa kozmikus formáját, amit Kṛṣṇa Arjunának megmutatott. Tudjuk azonban, hogy Kṛṣṇa azelőtt sohasem nyilvánította ki ezt az alakját: egyedül Arjuna és vele egy időben még néhány nagy bhakta láthatta. Közöttük volt Vyāsa is, az Úr nagy bhaktája, akit Kṛṣṇa nagy hatalmú inkarnációjának tartanak. Ő mutatta meg a kozmikus formát tanítványának, Sañjayának, aki most visszaemlékezik Kṛṣṇának erre a csodálatos formájára, amely Arjuna előtt feltárult, s ezért újra meg újra öröm tölti el.

A Bhagavad-gītā Dhṛtarāṣṭra kérdésével kezdődött. Az öreg király reménykedett fiai győzelmében, akiket nagy harcosok – Bhīṣma, Droṇa és Karṇa – támogattak. Bízott benne, hogy serege győzedelmeskedni fog. A csatamező eseményeinek leírása után azonban Sañjaya így szólt a királyhoz: „Győzelemre számítasz, ám az én véleményem az, hogy a jó szerencse ott van, ahol Kṛṣṇa és Arjuna.” Nyíltan kimondta, hogy Dhṛtarāṣṭra nem remélhet győzelmet seregétől: a diadal kétségtelenül Arjunáékra vár, mert Kṛṣṇa velük van. Kṛṣṇa Arjuna kocsihajtójának szerepét vállalta magára, s ez egyik fenséges jellemvonásának megnyilvánulása volt. Kṛṣṇa minden fenséges tulajdonsággal teljes, s a lemondás egyike ezeknek. Lemondására számtalan példát találunk, hiszen Ő a mestere a lemondásnak is.

A harc valójában Duryodhana és Yudhiṣṭhira között dúlt. Arjuna Yudhiṣṭhira, idősebb fivére érdekében küzdött, s mivel Kṛṣṇa és Arjuna Yudhiṣṭhira oldalán állt, Yudhiṣṭhira győzelméhez nem férhetett kétség. A csata célja az volt, hogy eldöntse, ki fog uralkodni a világon, és Sañjaya előre megjósolta, hogy a hatalom Yudhiṣṭhirára fog szállni. Ez a vers azt is megmondja, hogy a csata megnyerése után Yudhiṣṭhira birodalma egyre inkább virágzásnak indul majd, mert a király nemcsak igazságos és jámbor, de szigorúan erkölcsös ember is volt. Egész életében egyetlen hazug szó sem hagyta el az ajkát.

Sok olyan kevéssé intelligens ember van, aki azt hiszi, hogy a Bhagavad-gītā két közönséges barát beszélgetése a csatatéren. Egy ilyen könyv azonban nem lehetne szent írás. Vannak, akik amiatt háborognak, hogy Kṛṣṇa szerintük nem éppen erkölcsös módon harcra biztatta Arjunát. Az igazság azonban az, hogy a Bhagavad-gītā tanítása az erkölcs legmagasabb szintjét képviseli. Az erre vonatkozó legfontosabb utasítást a kilencedik fejezet harmincnegyedik verse fogalmazza meg: man-manā bhava mad-bhaktaḥ. Kṛṣṇa bhaktájává kell válnunk. Minden vallás lényege, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇa előtt (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja). A Bhagavad-gītā tanítása a vallás és erkölcs legmagasztosabb útját alapozza meg. Más lelki ösvényeknek is lehet tisztító hatásuk, s végül elvezethetnek ehhez az úthoz, ám a Gītā végső utasítása minden vallás és erkölcs lényegét fogalmazza meg: meg kell hódolnunk Kṛṣṇa előtt. Ezt az üzenetet adja át a tizennyolcadik fejezet.

A Bhagavad-gītāból megérthetjük, hogy a filozófiai spekuláció és a meditáció az önmegvalósítás egyik módszere, de a legmagasabb rendű tökéletesség az, ha meghódolunk Kṛṣṇa előtt. Ez a Bhagavad-gītā tanításának lényege. Igaz, hogy a társadalom rendjeire vonatkozó különböző vallásos folyamatok szabályozó elveinek követése lehet a tudás megszerzésének bensőséges útja. Ám annak ellenére, hogy a vallás szertartásai bensőségesek, a meditáció és a tudás művelése még bensőségesebb, a legbizalmasabb tanítás pedig az, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇának, teljes Kṛṣṇa-tudatban és odaadó szolgálatban. Ez a tizennyolcadik fejezet mondanivalója.

A Bhagavad-gītā azt is feltárja, hogy a valódi igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. A gyakorlók három aspektusában ébredhetnek a tudatára a Legfelsőbb Igazságnak: mint személytelen Brahman, mint helyhez kötött Paramātmā és végül mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudás tehát Kṛṣṇa tökéletes ismeretét jelenti. Ha valaki megértette, kicsoda Kṛṣṇa, akkor ezzel minden más tudásnak is birtokába jut. Kṛṣṇa transzcendentális, mert mindig örök belső energiájában van. Az élőlények az Ő energiájából nyilvánulnak meg, és két csoportra oszthatók: az örökké feltételekhez kötött és az örökre felszabadult lelkekre. Ezeknek az élőlényeknek a száma végtelen, s valamennyien Kṛṣṇa alapvető részei. Az anyagi energia huszonnégy elemre osztható fel. A teremtés az örök idő hatása alatt áll, s a külső energia révén jön létre, illetve semmisül meg. A kozmikus világ megnyilvánulása hol láthatóvá, hol láthatatlanná válik.

A Bhagavad-gītā öt fő témáról tanít: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az anyagi természetről, az élőlényekről, az örök időről és a különféle tettekről. Mindegyik Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének van alárendelve. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerésének kategóriája magában foglalja az Abszolút Igazság valamennyi felfogását – a személytelen Brahmant, a helyhez kötött Paramātmāt és minden más transzcendentális aspektust. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az élőlény, az anyagi természet és az idő látszólag különböznek egymástól, de valójában semmi sem különbözik a Legfelsőbbtől. Ő azonban mégis mindig különbözik mindentől. Ez az a filozófia, melyet az Úr Caitanya ismertetett: „a felfoghatatlan azonosság és különbözőség tana”. Ez a filozófiai rendszer képviseli az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudást.

Az élőlény eredeti helyzete szerint tiszta lélek, a Legfelsőbb Lélek atomnyi részecskéje. Az Urat a naphoz hasonlíthatjuk, az élőlényeket pedig a napfényhez. Mivel az élőlények Kṛṣṇa határenergiáját alkotják, az anyagi és a lelki energiával való kapcsolatra egyaránt hajlamosak. Más szóval tehát az Úr két energiája között helyezkednek el, de mivel az Úr felsőbbrendű energiájához tartoznak, parányi mértékben függetlenséggel is rendelkeznek. Ha ezt a megfelelő módon használják, akkor Kṛṣṇa közvetlen irányítása alá kerülnek, s így visszatérhetnek természetes állapotukba, a gyönyörenergiába.