A negyedik fejezet harminckilencedik versében az áll, hogy aki hűségesen kitart egy bizonyos fajta imádat mellett, az fokozatosan felemelkedik a tudás szintjére, és eléri a béke és jólét legtökéletesebb állapotát. A tizenhatodik fejezetben azt a végkövetkeztetést találjuk, hogy aki nem követi az írásokban lefektetett elveket, azt asurának, azaz démonnak nevezik, míg a devák vagy félistenek azok, akik hűségesen betartják az előírásokat. De mi a helyzet azokkal, akik olyan előírásokat követnek nagy hittel, melyekről a szentírások nem tesznek említést? Kṛṣṇának el kell oszlatnia Arjuna erre vonatkozó kétségét. A jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság kötőerejében végzik-e imádatukat azok, akik egy emberi lényt választanak meg valamiféle istenné, és benne hisznek? Elérhetik-e az ilyen emberek az élet tökéletességét? Szert tehetnek-e a valódi tudásra, és felemelkedhetnek-e a legtökéletesebb síkra? Siker vár-e azokra, akik ugyan nem követik az írások szabályait és előírásait, de hisznek valamiben, s isteneket, félisteneket vagy embereket imádnak? Arjuna ezeket a kérdéseket teszi fel Kṛṣṇának.

Ha valaki lustasága és tétlensége miatt felhagy az írások szabályainak és előírásainak követésével – noha ismeri azokat –, akkor az anyagi természet kötőerőinek irányítása alá kerül. Az ember a jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság minőségében korábban végrehajtott tettei szerint sajátságos jellemre tesz szert. Az élőlény folytonos kapcsolatban áll a természet különféle kötőerőivel. Mivel kapcsolatban áll az anyagi természettel, kifejleszt egy bizonyos mentalitást annak megfelelően, hogy melyik kötőerőben hajtja végre tetteit. Ha azonban egy hiteles lelki tanítómesterhez fordul, s az írások utasításaival együtt az ő utasításait is betartja, akkor megváltoztathatja jellemét, s a tudatlanságból vagy szenvedélyből fokozatosan a jóságba emelkedhet. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a természet egy adott kötőereje jellemezte vak hit nem segíthet a tökéletesség elérésében. Mindent gondosan, okosan kell megfontolni egy hiteles lelki tanítómester társaságában, így az ember változtathat helyzetén, s egy magasabb rendű kötőerőbe juthat.

Minden ember rendelkezik valamilyen hittel, függetlenül attól, hogy kicsoda, hite azonban természetének megfelelően lehet jó, szenvedélyes vagy tudatlan. E rá jellemző hit fogja aztán meghatározni, hogy milyen emberekkel érintkezik. A tizenötödik fejezet is megerősíti, hogy az élőlény eredetileg a Legfelsőbb Úr töredék szerves része. Eredetileg ezért transzcendentális, és az anyagi természet kötőerői fölött áll, de az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő viszonyáról megfeledkezve kapcsolatba kerül az anyagi természettel, így élete feltételekhez kötötté válik, s az anyagi természet különféle kötőerőinek hatására kialakul sajátos helyzete. Az ebből eredő nem természetes hit és lét azonban csak anyagi. Az élőlény eredendően nirguṇa, vagyis transzcendentális, annak ellenére, hogy jelenleg anyagi befolyás, valamilyen anyagi életfelfogás hatása alatt áll. Ezért hogy újra életre keltse kapcsolatát a Legfelsőbb Úrral, meg kell tisztulnia az anyagi szennyeződésektől. Ez tehát az egyetlen haza vezető út, amely mentes a félelemtől: a Kṛṣṇa-tudat. Ha valaki Kṛṣṇa-tudatú, akkor minden kétséget kizárva felemelkedhet a tökéletesség szintjére. Ha azonban nem kezdi el ezt az önmegvalósítási folyamatot, akkor biztosan a természet kötőerőinek hatása alatt marad.

Ebben a versben a śraddhā – „hit” – szó különösen fontos. A śraddhā, azaz a hit eredetileg a jóság kötőerejéből származik. Az ember hihet egy félistenben, esetleg egy kitalált istenben vagy valamilyen elképzelt dologban. Az erős hit azt eredményezi, hogy az ember az anyagi jóságban fog cselekedni. Az anyagi, feltételekhez kötött létben egyetlen tett sem tiszta, mindegyik kevert. Egyikre sem a tiszta jóság jellemző. A tiszta jóság transzcendentális, és csakis ezen a szinten lehet megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének valódi természetét. Ha az ember hitét nem teljesen a megtisztult jóság jellemzi, akkor azt az anyagi természet bármelyik kötőereje beszennyezheti, s e szennyeződés a szívre is kiterjedhet. A hit tehát aszerint szilárdul meg, hogy az ember szíve az anyagi természet mely kötőerejével áll kapcsolatban. Ha a szív a jóság minőségében van, akkor a hitet is ez a kötőerő jellemzi, ha pedig a szenvedély, esetleg a sötétség és az illúzió jellemző rá, akkor a hit is azoknak a hatása alatt fog állni. Ezért van a világon annyiféle hit, s emiatt van annyiféle vallás. A vallásos hit igazi elve a tiszta jóság szintjén nyilvánul meg, de mivel a szív szennyezett, különféle vallásos elvek léteznek. A hit különféle változatai szerint az imádatnak is különféle fajtái vannak.

Ebben a versben az Istenség Legfelsőbb Személyisége az imádók fajtáiról beszél, külsődleges tevékenységeik alapján. Az írások parancsai szerint egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyisége méltó az imádatra, ám akik nem ismerik eléggé az írások tanítását, vagy nem hűségesek ahhoz, azok az anyagi természet kötőerőiben való sajátos helyzetük szerint választják ki imádatuk tárgyát. Akik a jóság kötőerejében vannak, általában a félisteneket imádják. A félistenek közé tartozik Brahmā, Śiva és sokan mások, például Indra, Candra és a napisten. Sokféle félisten van. A jóság kötőerejében élők egy bizonyos cél érdekében egy bizonyos félistent imádnak. A szenvedély kötőerejében lévők szintén egy adott cél érdekében imádják a démonokat. Még emlékszünk arra, hogy a második világháború alatt egy kalkuttai ember Hitlert imádta, mert a háborúnak köszönhette hatalmas vagyonát, amit a feketepiacon üzletelve összegyűjtött. A szenvedély és a tudatlanság kötelékének rabjai általában szintén egy nagy hatalmú embert választanak ki istenüknek. Azt gondolják, hogy bárkit lehet istenként imádni, az eredmény minden esetben ugyanaz.

E versből kiderül, hogy a szenvedély kötőerejében lévők ilyen isteneket teremtenek és imádnak, s hogy a tudatlanságban, sötétségben élők a kísérteteket imádják. Vannak, akik egy halott sírjánál végeznek imádatot. A szexuális élvezettel egybekötött imádat szintén a sötétség kötőerejében van. India egyes eldugott falvaiban mind a mai napig élnek szellemimádók. Ezek a primitív emberek néha elmennek az erdőbe, és ha tudomást szereznek róla, hogy egy fában szellem lakozik, akkor imádni kezdik azt a fát, és áldozatokat mutatnak be neki. Az efféle imádatok nem nevezhetők Isten-imádatnak. Isten imádata a transzcendentális, tiszta jóságban lévő emberek számára való. Ezzel kapcsolatban a Śrīmad-Bhāgavatam (4.3.23) így ír: sattvaṁ viśuddhaṁ vāsudeva-śabditam. „Aki elérte a tiszta jóságot, Vāsudevát imádja.” Az anyagi természet kötőerőitől teljesen megtisztult, transzcendentális szintre jutott emberek tehát az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják.

Az imperszonalisták, akikről azt tartják, hogy a jóság kötőerejében vannak, öt félistent és Viṣṇu anyagi világban létező személytelen arculatát imádják, melyet filozófiai Viṣṇunak neveznek. Viṣṇu az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kiterjedése, de az imperszonalisták – akik végső soron nem hisznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségében – a Viṣṇu-formát csupán a személytelen Brahman egyik aspektusának vélik. Hasonlóképpen az Úr Brahmāról azt tartják, hogy a szenvedély anyagi kötőerejében megnyilvánuló személytelen forma. Ily módon öt imádandó félistent tételeznek fel, de mivel a végső igazságnak a személytelen Brahmant tartják, végül minden forma imádatával felhagynak. Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy a természet anyagi kötőerőinek különféle tulajdonságaitól a transzcendentális személyiségek társaságában lehet megtisztulni.

Vannak emberek, akik olyan módszereket találnak ki a vezeklésre és az önfegyelmezésre, melyekről az írások nem tesznek említést. A valamilyen alantas szándékkal, például pusztán politikai célból végrehajtott böjtöt az írások nem javasolják. Csakis a lelki fejlődés érdekében tanácsolják a böjtölést, nem pedig valamiféle politikai vagy társadalmi cél elérése érdekében. Akik ilyen indítékoktól hajtva sanyargatják magukat, azok a Bhagavad-gītā szerint minden bizonnyal démonikus emberek. Tetteik szemben állnak az írások parancsolataival, és nem hoznak áldást az emberekre. Valójában a büszkeség, a hamis ego, a kéjvágy és az anyagi élvezetekhez való ragaszkodás ösztönzi őket e tettekre. Ezek a cselekedetek nemcsak a testet felépítő anyagi elemek rendjét borítják fel, de megzavarják a testben lakozó Istenség Legfelsőbb Személyiségét is. A politikai célból végrehajtott, nem szentesített böjt vagy vezeklés minden bizonnyal nagyon zavaró mások számára is. A védikus irodalom tehát nem ajánlja ezt. A démonikus ember azt gondolja, hogy ily módon képes lesz az ellenséget vagy egy másik csoportot arra kényszeríteni, hogy teljesítse kérését. Az ilyen esetek azonban nem egyszer a böjtölő halálával végződnek. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem helyesli az ilyen önsanyargatást, és aki így tesz, azt démonnak nyilvánítja. Ezek a mutatványok azért sértik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, mert ellenkeznek a védikus írások parancsaival. Ezzel kapcsolatban az acetasaḥ szó nagyon fontos: egy józan gondolkodású ember engedelmeskedik az írások utasításainak. Mások nem törődnek a szentírásokkal, nem követik utasításaikat, és saját maguk találnak ki módszereket a lemondásra és önsanyargatásra. Ne felejtsük el soha, milyen sors vár a démonikus emberekre. Az előző fejezet elmondta: az Úr arra kényszeríti őket, hogy démonikus emberek méhében szülessenek meg újra, s így életről életre a démonikus elvek szerint fognak élni, anélkül hogy ismernék kapcsolatukat az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Ha azonban olyan szerencsések, hogy elfogadják egy lelki tanítómester vezetését, aki képes a védikus bölcsesség útjára terelni őket, akkor kiszabadulhatnak ebből a kötelékből, és végül elérhetik a legfelső célt.

Az evés, az áldozat, a vezeklés és az adományozás módjában az anyagi természet kötőerői által meghatározott különféle helyzetek alapján különbségek vannak, s nincs mindegyik ugyanazon a szinten. Az az igazán bölcs, aki ezeket elemezve képes megérteni, hogy az egyes tetteket az anyagi természet melyik kötőerejében végzik. Aki azonban egyenlő szinten állóknak tekinti a különféle áldozatokat, ételeket és adományokat, az nem tud különbséget tenni, s így ostoba. Vannak olyan misszionáriusok, akik azt hirdetik, hogy az ember azt tehet, amit akar, mindenféleképpen eléri a tökéletességet. Az ilyen ostoba vezetők nem az írások útmutatása alapján cselekszenek. Saját módszereket találnak ki, s így félrevezetik az embereket.

Az étel feladata az élet meghosszabbítása, az elme tisztítása és a fizikai erő növelése. Ez az étel egyetlen szerepe. A kiváló szaktekintélyek a múltban kiválasztották azokat az ételeket, amelyek a legjobban elősegítik az egészség megőrzését és a hosszú életet. Ide sorolhatók a tejtermékek, a cukor, a rizs, a gabona, a gyümölcsök és a zöldségfélék. A jóság kötőerejében élők nagyon kedvelik az ilyen táplálékokat. Egyes ételek, például a sült kukorica és a melasz önmagukban nem ízletesek, mégis finomak lehetnek, ha tejjel vagy más étellel együtt fogyasztjuk őket. Ekkor a jóság minőségébe tartoznak. Ezek az élelmiszerek tiszta természetűek; egészen mások, mint az olyan szennyezett dolgok, mint a hús és az alkohol. A nyolcadik versben említett zsíros ételnek semmi köze sincs az állatok mészárlásából származó zsiradékhoz. Az állati zsiradékot megkaphatjuk a legcsodálatosabb étel, a tej formájában is. A tej, a vaj, a sajt és a többi tejtermék úgy ad állati zsírt, hogy nem szükséges hozzá ártatlan teremtményeket elpusztítani. Csakis a barbár mentalitás vezethet efféle mészárláshoz. A szükséges állati zsiradék beszerzésének civilizált formája a tej fogyasztása. Az állatok mészárlása az emberi szint alatt álló fajokra jellemző. A sárgaborsó, az egyéb hüvelyesek, a barnaliszt és a hasonló élelmiszerek a szükséges fehérjemennyiségről is gondoskodnak.

A szenvedély kötőerejében lévő keserű, túl sós, túlságosan fűszeres vagy túl sok erős paprikát tartalmazó ételek a gyomorban lévő nyálkát csökkentve fájdalmat okoznak, s betegségekhez vezetnek. A tudatlanság vagy sötétség kötőerejébe tartozó ételekre főként az jellemző, hogy nem frissek. Minden olyan étel, amit az elfogyasztás előtt három óránál régebben főztek (kivéve a prasādát, vagyis az Úrnak felajánlott ételt) a sötétség kötőerejéhez tartozik. Az ilyen étel rothadó, ezért rossz szagot áraszt, ami a tudatlanságban lévőket gyakran vonzza, ám a jóságban élő emberekben undort kelt.

Csak olyan étel maradékait szabad elfogyasztani, amit előzőleg felajánlottak a Legfelsőbb Úrnak, vagy amit szent életű emberek – legfőképpen a lelki tanítómester – hagytak meg. Mások ételmaradéka a sötétség minőségében van, és fertőzést vagy betegséget okoz. A sötétség kötőerejében élők nagyon kedvelik az efféle ételeket, ám a jóság minőségében élő emberek hozzá sem nyúlnak ilyen ételekhez. A legjobb eledel az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felajánlott étel maradéka. A Legfelsőbb Úr azt mondja a Bhagavad-gītāban, hogy elfogadja az odaadással felajánlott, zöldségekből, lisztből és tejből készült ételeket. Patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam. Természetesen az odaadás és a szeretet az, amit az Istenség Legfelsőbb Személyisége leginkább elfogad. Ám a prasādát az előírt módon kell elkészíteni. Az írások parancsai szerint elkészített és az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felajánlott étel tehát még akkor is fogyasztható, ha az elkészítése óta már sok idő eltelt, mert az ilyen étel transzcendentális. Ha az ételt tisztává, mindenki számára ehetővé és ízletessé szeretnénk tenni, akkor fel kell ajánlanunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségének.

Az emberek általában hajlamosak arra, hogy valamilyen szándékkal áldozzanak, ám ebben a versben az áll, hogy az áldozatot az eredményre való vágy nélkül, kötelességből kell végrehajtani. Vegyük például a templomokban végzett szertartásokat. Általában az anyagi haszon reményében mutatják be őket, így nem a jóság kötőereje jellemző rájuk. Az embernek kötelességből kell templomba járnia, hogy a tiszteletével együtt virágot és ételt ajánljon fel az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, anélkül hogy bármilyen anyagi nyereségre vágyna. Az emberek azt hiszik, hogy semmi haszna csupán azért templomba járni, hogy ott Istent imádjuk. Az írások azonban nem ajánlják az anyagi áldás reményében végzett imádatot. A jóság szintjére úgy tudunk felemelkedni, ha kizárólag azért járunk templomba, hogy kinyilvánítsuk a tiszteletünket a mūrti előtt. Minden civilizált embernek kötelessége, hogy engedelmeskedjék a szentírások parancsainak, és kifejezze a tiszteletét az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt.

Néha az emberek azért mutatnak be áldozatokat, hogy a felsőbb bolygókra kerüljenek, vagy hogy valamilyen más anyagi áldásra tegyenek szert ebben a világban. Az ilyen áldozatok vagy szertartások a szenvedély kötőerejébe tartoznak.

A tudatlanság vagy sötétség kötőerejében lévő hit valójában hitetlenség. Az emberek csupán a pénz reményében imádják a félisteneket, hogy azt azután az írások parancsait mellőzve szórakozásra költsék. Az efféle színjáték-szertartások nem tekinthetők hitelesnek. A sötétség kötőerejében vannak, démonikus mentalitáshoz vezetnek, és semmi áldást nem hoznak az emberi társadalomra.

A Legfelsőbb Istenség most a lemondás és önmegtartóztatás különféle fajtáiról szól. A leírást a testre vonatkozó lemondásokkal és önmegtartóztatásokkal kezdi. Az embernek ki kell fejeznie, illetve meg kell tanulnia kifejezni a tiszteletét Istennek, a félisteneknek, a tökéletes, képzett brāhmaṇáknak, a lelki tanítómesternek és a feljebbvalóknak, például az apának, az anyának és mindenkinek, aki jártas a védikus tudásban. Mindnyájuknak meg kell adnunk a megfelelő tiszteletet. Törekednünk kell arra, hogy kívül-belül megtisztuljunk, s hogy egyszerűen viselkedjünk. Az embernek semmi olyat nem szabad tennie, amit az írások utasításai nem hagynak jóvá. Nem szabad nemi életet élnie házasságon kívül, mert az írások a nemi életet kizárólag a házasság kötelékein belül engedélyezik. Ezt nevezik cölibátusnak. Ezek jelentik tehát a test számára a fegyelmezést és az önmegtartóztatást.

Nem szabad semmi olyat mondanunk, ami felkavarhat másokat. A tanítványait oktató tanár természetesen kimondhatja az igazságot a tanítás érdekében, másokhoz azonban nem szabad így beszélnie, mert ezzel megzavarná őket. Ez a beszéd fegyelmezése. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szabad ostobaságot mondanunk. Ha valaki olyanok társaságában beszél, akik a lelki életet gyakorolják, állításait alá kell támasztania az írásokból vett idézetekkel. Szavai igazának bizonyítékául mindig tudnia kell azonnal idézni a megfelelő szentírásokat. Az ilyen beszéd ugyanakkor a fülnek is legyen nagyon kellemes. Ha valaki így beszél, az neki magának is a javára válik, és az emberi társadalom felemelkedését is elősegíti. A védikus irodalom határtalan, s nekünk tanulmányoznunk kell ezeket az írásokat. Ezt nevezik a beszéd fegyelmezésének.

Az elme fegyelmezése abból áll, hogy távol tartjuk az érzékkielégítéstől. Az elmét úgy kell szabályoznunk, hogy mindig arra gondoljon, hogyan tehetne jót másokkal. A legjobban a komoly gondolkodás neveli erre az elmét. Nem szabad eltérnünk a Kṛṣṇa-tudattól, s mindig távol kell magunkat tartanunk az érzékkielégítéstől. Természetünk megtisztítása azt jelenti, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá válunk. Az elme csak akkor válik elégedetté, ha nem engedjük, hogy az érzékkielégítéssel foglalkozzon, mert minél inkább vágyódik az érzékkielégítésre, annál elégedetlenebb lesz. Korunkban az emberek számtalan módon használják elméjüket feleslegesen az érzékkielégítésre, s így nincs esély rá, hogy az elégedetté váljon. A legjobb, ha elménket a védikus irodalomra, például a purāṇákra és a Mahābhāratára irányítjuk, amelyek olyan történetekkel vannak teli, melyek valóban elégedettséggel töltik el az embert. Mindenki élhet azzal a lehetőséggel, melyet e tudás nyújt, s így megtisztulhat. Az elmének mentesnek kell lennie a kétszínűségtől, s az embernek mindenki jólétén kell fáradoznia. A némaság azt jelenti, hogy az ember csak az önmegvalósításra gondol. Ebben az értelemben az, aki Kṛṣṇa-tudatú, teljesen néma. Az elme irányítása azt jelenti, hogy nem engedjük meg számára az érzékkielégítést. Őszintének kell lennünk minden tettünkben, s ezáltal meg kell tisztítanunk létünket. Ezek jellemzik az elme tevékenységének fegyelmezését.

Vannak emberek, akik azért vállalják a lemondást és az önmegtartóztatást, hogy felhívják magukra a figyelmet, s így megbecsülésben, tiszteletben és imádatban legyen részük. A szenvedély kötőerejének hatása alatt álló ember arra törekszik, hogy alattvalói imádják őt, megmossák a lábát, és felajánlják neki a vagyonukat. Ezt a hamis elismerést, amit valaki az önfegyelmezés által vív ki, a szenvedély kötőerejébe tartozónak tekintik, s eredménye ideiglenes: eltarthat egy ideig, de nem örökkévaló.

A démonok néha ostoba önsanyargatást vállalnak magukra, ahogyan Hiraṇyakaśipu is tette, aki szigorú lemondások révén akart halhatatlanná válni, és elpusztítani a félisteneket. Brahmāhoz könyörgött, hogy megkapja ezt az áldást, ám végül az Istenség Legfelsőbb Személyisége megölte. Az a lemondás, amelyet elérhetetlen dolgok megszerzése reményében végeznek, kétségtelenül a tudatlanság kötőerejében van.

A védikus irodalom azt ajánlja, olyan embereknek adományozzunk, akik lelki tettekkel foglalkoznak. Nem szabad úgy adományoznunk, hogy nem nézzük meg, kinek adunk. A lelki fejlettséget kell mindig szem előtt tartanunk, ezért a legjobb, ha egy zarándokhelyen, egy templomban, a hold- és napfogyatkozás alkalmával, a hónap végén, egy igaz brāhmaṇának vagy vaiṣṇavának (bhaktának) adunk ajándékot. Mindezt úgy kell tennünk, hogy ne várjunk viszonzást érte. Néha az emberek szánalomból a szegényeknek adományoznak, de ha azok érdemtelenek erre, akkor ez a tett nem segíti a lelki fejlődést. A védikus írások tehát nem ajánlják, hogy körültekintés nélkül adományozzunk.

Az emberek néha azzal a szándékkal adományoznak, hogy a mennyek birodalmába emelkedhessenek, ám ez gyakran rendkívül sok gondot okoz, s a vége csak sajnálkozás: „Miért is költöttem ennyi pénzt erre?” Előfordul, hogy valaki egy feljebbvaló kérésére adományoz, azért, mert lekötelezettje az illetőnek. E tettek kivétel nélkül a szenvedély kötőerejébe tartoznak.

Sok jótékony célú alapítvány van, amely olyan intézményeket támogat, melyeknek célja az érzékkielégítés. Az ilyen adományozást a védikus írások nem javasolják. Egyedül a jóság minőségében történő adományozást ajánlják.

Ez a vers nem helyesli az olyan adományozást, ami az alkohol és kábítószer élvezetét és a szerencsejátékot támogatja. Az ilyen adományozás a tudatlanság kötőerejében van, és semmi haszna, sőt csak a bűnös embereket bátorítja. A sötétség kötőereje jellemző arra is, ha valaki ugyan olyasvalakit ajándékoz meg, aki megérdemli, ám ezt tiszteletlenül és figyelmetlenül teszi.

Elmondtuk, hogy a vezeklés, az adományozás és az étel a három kötőerőnek – a jóságnak, a szenvedélynek és a tudatlanságnak – megfelelően háromféle lehet. Ám tartozzanak akár az első, akár a második, akár a harmadik csoportba, feltételekhez vannak kötve, s a természet anyagi kötőerői fertőzik be őket. Ha azonban céljuk a Legfelsőbb – oṁ tat sat, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az örökkévaló –, akkor a lelki fejlődést segítik elő. Az írások parancsai ezt ajánlják. Ez a három szó, oṁ tat sat, kifejezetten az Abszolút Igazságot, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét jelenti. A védikus himnuszokban mindig ott találjuk az oṁ szót.

Aki a szentírások szabályait figyelmen kívül hagyva cselekszik, az nem juthat el az Abszolút Igazságig. Csupán átmeneti eredményekre számíthat, az élet végső célját azonban nem éri el. A végkövetkeztetés tehát az, hogy az adományozást, az áldozatokat és a vezeklést a jóság kötőerejében kell végrehajtani. Ha a szenvedély és a tudatlanság minősége jellemző rájuk, e tettek mindenképpen alacsonyabb rendűek. A három szót – oṁ tat sat – a Legfelsőbb Úr szent nevéhez kapcsolva ejtik ki, pl. oṁ tad viṣṇoḥ. Ha valaki a védikus himnuszokat vagy a Legfelsőbb Úr szent nevét énekli, mindig hozzáteszi az oṁ szót. Ezt írják elő a Védák. E három szó a védikus himnuszokból származik. Az oṁ ity etad brahmaṇo nediṣṭhaṁ nāma (Ṛg-veda) az első célra, a tat tvam asi (Chāndogya-upaniṣad 6.8.7) a másodikra, a sad eva saumya (Chāndogya-upaniṣad 6.2.1) pedig a harmadikra utal. Ezek egyesítéséből származik az oṁ tat sat. Amikor Brahmā, az első teremtett lény áldozatokat mutatott be, ezzel a három szóval utalt az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. A tanítványi láncolat éppen ezért ugyanezt az elvet követi. Ez a himnusz tehát nagyon fontos. A Bhagavad-gītā azt ajánlja, hogy minden tettet az oṁ tat sat, az Istenség Legfelsőbb Személyisége érdekében kell végrehajtanunk. Ha valaki e három szót kiejtve végez lemondásokat, adományoz vagy mutat be áldozatot, az Kṛṣṇa-tudatban cselekszik. A Kṛṣṇa-tudat olyan transzcendentális cselekedetek tudományos végrehajtása, melyek képessé teszik az embert arra, hogy hazatérjen, vissza Istenhez. Ha ily módon, transzcendentálisan cselekszünk, energiánk nem vész kárba.

Oṁ tad viṣṇoḥ paramaṁ padam (Ṛg-veda 1.22.20). Az odaadás legfelső szintjét Viṣṇu lótuszlába jelenti. Ha az ember az Istenség Legfelsőbb Személyiségéért végez mindent, akkor kétségtelen, hogy minden tettében tökéletességet ér el.

Aki fel akar emelkedni a lelki síkra, annak nem szabad az anyagi nyereség reményében cselekednie. Minden tettünknek a végső célt kell szolgálnia: hogy eljussunk a lelki világba, haza, vissza Istenhez.

A praśaste karmaṇi szavak – melyeknek jelentése: „előírt kötelességek” – arra utalnak, hogy a védikus irodalom számtalan tisztító folyamatot ír elő, a fogantatástól kezdve egészen életünk végéig. Ezek a tisztító folyamatok az élőlény végső felszabadulását segítik elő. Az írások azt javasolják, hogy minden ilyen cselekedet közben zengjük az oṁ tat sat szavakat. A sad-bhāve és sādhu-bhave szavak a transzcendentális helyzetet jelölik. A Kṛṣṇa-tudatú cselekvést sattvának hívják, aki pedig teljesen tudatosan végzi a Kṛṣṇa-tudatú tetteket, azt sādhunak nevezik. A Śrīmad-Bhāgavatam (3.25.25) elmondja, hogy a transzcendentális témák a bhakták társaságában válnak érthetővé, s erre a satāṁ prasaṅgāt szavakat használja. Megfelelő társaság hiányában az ember nem tehet szert transzcendentális tudásra. Ha valaki avatásban részesít egy tanítványt, vagy a szentelt zsinórt adományozza neki, szintén az oṁ tat sat szavakat ejti ki. Ehhez hasonlóan minden yajña bemutatásának célja a Legfelsőbb, az oṁ tat sat. A tad-arthīyam szó másik jelentése: szolgálni mindazt, ami a Legfelsőbbet képviseli, s ebbe beletartozik az is, hogy főzünk az Úr templomában, segítünk, amiben kell, valamint minden más olyan cselekedet, ami az Úr dicsőségének terjesztését szolgálja. E legfelsőbb rendű oṁ tat sat szavakat számtalan módon használják, hogy minden tettet tökéletessé és mindent teljessé tegyenek.

Amit a transzcendentális célt figyelmen kívül hagyva hajtunk végre – legyen az áldozat, adományozás vagy vezeklés –, az semmit sem ér. Éppen ezért ez a vers kijelenti, hogy az efféle cselekedetek elítélendőek. Mindent Kṛṣṇa-tudatban, a Legfelsőbbért kell tennünk. Ilyen hit és megfelelő irányítás nélkül a tettek sohasem hozzák meg gyümölcsüket. Valamennyi védikus írás azt ajánlja, hogy a Legfelsőbben higgyünk. Minden védikus tanításnak Kṛṣṇa megértése a végső célja. Aki nem követi ezt az elvet, nem járhat sikerrel. A legjobb tehát, ha kezdettől fogva Kṛṣṇa-tudatban, egy hiteles lelki tanítómester vezetésével cselekszünk. Ez az út vezet a sikerhez.

A feltételekhez kötött létállapotban az emberek vonzódnak a félistenek, szellemek és yakṣák – például Kuvera – imádatához. A jóság kötőereje jobb a szenvedélynél és a tudatlanságnál, de ha valaki közvetlenül a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásába kezd, az felülemelkedik az anyagi természet mindhárom kötőerején. Létezik egy fokozatos fejlődési folyamat is, ám a legjobb mégis az, ha a tiszta bhakták társaságában közvetlenül a Kṛṣṇa-tudathoz látunk. Ezt ajánlja ez a fejezet. Hogy ily módon sikert érhessünk el, először meg kell találnunk a megfelelő lelki tanítómestert, aki nevelhet bennünket. Csak ezután ébredhet fel bennünk a hit a Legfelsőbben. Idővel a hit megérlelődik, s ekkor Isten iránti szeretetté válik. Ez a szeretet az élőlények végső célja. Éppen ezért mindannyiunknak azonnal a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásába kell kezdenünk. Ez a tizenhetedik fejezet üzenete.