A hetediktől a tizenkettedik fejezet végéig Śrī Kṛṣṇa részletesen feltárja az Abszolút Igazságot, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s most tovább tanítja Arjunát. Aki a filozófiai elmélkedés folyamatával megérti ezt a fejezetet, az megérti majd az odaadó szolgálatot. A tizenharmadik fejezet világosan elmagyarázta, hogy a tudás alázatos művelése által az ember kiszabadulhat az anyag börtönéből, s azt is elmondta, hogy az élőlények a természet kötőerőivel kapcsolatba kerülve bonyolódnak bele az anyagi világ kötelékeibe. A Legfelsőbb Személyiség ebben a fejezetben elmondja, hogy mik a természet kötőerői, hogyan működnek, hogyan kötik le és engedik szabadon az élőlényt. Az előző fejezetben tanítottakhoz képest az itt ismertetett tudást a Legfelsőbb Úr magasabb rendűnek nyilvánítja. Ezt elsajátítva már sok nagy bölcs vált tökéletessé, s jutott el a lelki világba. Az Úr most még érthetőbben fogja elmagyarázni ugyanezt a tudományt. Ez a tudás magasan fölötte áll az eddig tárgyalt módszereknek, s ezt megismerve sokan elérték már a tökéletességet. Aki tehát megérti a tizennegyedik fejezetet, tökéletessé válhat.

A tökéletes transzcendentális tudás elsajátítása után az ember olyan természetre tesz szert, mint amilyennel az Istenség Legfelsőbb Személyisége rendelkezik, s megszabadul az ismétlődő születéstől és haláltól. Az egyéni lélek azonban még ezek után sem veszíti el önazonosságát. A védikus írások szerint a lelki világ transzcendentális bolygóit elérő felszabadult lelkek örökké a Legfelsőbb Úr lótuszlábát szolgálják transzcendentális szeretettel. Láthatjuk tehát, hogy a bhakták még a felszabadulásuk után sem veszítik el egyéni önazonosságukat.

Bármilyen ismeretre teszünk szert az anyagi világban, azt általában az anyagi természet három kötőereje szennyezi be. Transzcendentálisnak azt a tudást nevezik, ami mentes az efféle szennyeződéstől. Ha valaki elsajátítja ezt a transzcendentális tudást, azonnal ugyanarra a szintre kerül, amelyen a Legfelsőbb Személy áll. Akik semmit sem tudnak a lelki világról, azok azt mondják, hogy miután az ember megszabadult az anyagi test anyagi tetteitől, lelki lénye minden formát és változatosságot nélkülözni fog. A lelki világot azonban az anyagihoz hasonlóan változatosság jellemzi. Akik ezt nem tudják, azok azt hiszik, hogy a lelki lét tökéletes ellentéte az anyagi változatosságnak. A valóságban azonban az élőlénynek a transzcendentális világban lelki teste van, amivel lelki tetteket hajt végre. Ezt a lelki helyzetet odaadó életnek nevezik. Arról a világról azt mondják, hogy mentes az anyagi szennyeződéstől, s hogy az élőlény ott természetét tekintve egyenlő a Legfelsőbb Úrral. Ahhoz, hogy erre a tudásra valaki szert tegyen, valamennyi lelki tulajdonságot ki kell fejlesztenie magában. E tulajdonságok birtokában az élőlényt többé nem befolyásolja az anyagi világ teremtése vagy megsemmisülése.

Ez a vers a világot írja le: mindazt, ami történik benne, a kṣetra és a kṣetra-jña, a test és a lélek kombinációja idézi elő. Az anyagi természet és az élőlény egyesülését csakis maga a Legfelsőbb Isten teheti lehetővé. A mahat-tattva a teljes kozmikus megnyilvánulás totális oka. Az anyagi ok totális állományát, ami tartalmazza a természet három kötőerejét, néha brahmannak is nevezik. A Legfelsőbb Személy megtermékenyíti ezt a teljes állományt, s így jön létre a számtalan univerzum. A védikus irodalom (Muṇḍaka-upaniṣad 1.1.9) tehát brahmannak nevezi a totális anyagállományt, a mahat-tattvát: tasmād etad brahma nāma-rūpam annaṁ ca jāyate. Ezt a brahmant termékenyíti meg a Legfelsőbb Személy, az élőlények magjait juttatva bele. A huszonnégy elem (föld, víz, tűz, levegő stb.) az anyagi energiához tartozik, s ezek alkotják a mahad brahmát, vagyis a hatalmas brahmant, az anyagi természetet. A hetedik fejezet már elmagyarázta, hogy ezen a természeten kívül létezik egy másik, felsőbbrendű természet is: az élőlény. A felsőbbrendű természet az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akaratából vegyül az anyagi természetbe, s ezután ez az anyagi természet szüli meg az élőlényeket.

A skorpió a rizsszemek közé rakja tojásait, s ezért néha azt mondják, a skorpió a rizsből születik. A rizs azonban nem oka a skorpió születésének; a tojások valójában az anyától származnak. Ehhez hasonlóan az élőlényeket sem az anyagi természet szüli. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége adja a magot, s az egyes élőlények csak látszólag az anyagi természet szülöttei. Korábbi tettei alapján minden élőlény másféle testtel rendelkezik, melyet ez az anyagi természet hoz létre, hogy múltbeli tettei alapján örömben illetve szenvedésben legyen része. Az Úr az oka tehát az élőlények minden megnyilvánulásának ebben az anyagi világban.

Ez a vers világosan értésünkre adja, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége az eredeti atyja minden élőlénynek. Az élőlények a lelki és az anyagi természet kombinációi, s nemcsak a mi bolygónkon, hanem minden más bolygón, még a legfelsőbbön, Brahmā lakóhelyén is jelen vannak. Élőlények mindenhol vannak: a földben, a vízben, sőt még a tűzben is. Megjelenésük az anyának, az anyatermészetnek köszönhető, s annak, hogy Kṛṣṇa megtermékenyíti azt. Az anyagi világot tehát az Úr élőlényekkel termékenyíti meg, akik a teremtéskor korábbi tetteiknek megfelelően különféle formákban jelennek meg.

Az élőlény transzcendentális, ezért nincs kapcsolata az anyagi természettel. Mivel azonban az anyagi természet foglyul ejtette, három kötőerejének bűvöletében cselekszik. A természet különféle aspektusai szerint különféle testeket ölt fel, s ezért arra kényszerül, hogy annak a természetnek megfelelően cselekedjen. Ez az oka az anyagi boldogtalanság és boldogság számtalan változatának.

Az anyagi természet által feltételekhez kötött élőlényeknek különféle típusai vannak: az egyik boldog, a másik rendkívül tevékeny, a harmadik tehetetlen. E pszichológiai megnyilvánulások okozzák, hogy az élőlényeket magához láncolja ez a világ. Hogy miképpen válnak feltételekhez kötötté, arról a Bhagavad-gītānak ez a része szól. Először a jóság minőségéről olvashatunk. Ennek kifejlesztése az anyagi világban azt eredményezi, hogy az ember bölcsebb lesz, mint azok, akiket a többi kötőerő köt feltételekhez. A jóság minőségében élőre nem hatnak annyira az anyagi szenvedések, s így akar és képes is fejlődni az anyagi tudás terén. Ezt a réteget a brāhmaṇák képviselik, akiknek a jóság minőségében kell lenniük. A boldogság érzése abból fakad, hogy az ember megérti, hogy a jóság minőségében többnyire mentes a bűnös visszahatásoktól. A védikus irodalom azt írja, hogy ezt a kötőerőt a szokottnál nagyobb tudás és boldogságérzés jellemzi.

Bajt csak az okoz, hogy a jóság minőségében megállapodott élőlény tisztában van magas szintű tudásával, s különbnek hiszi magát másoknál. Ez az a felfogás, ami megköti. Jó példa erre a tudós és a filozófus esete. Mindkettő nagyon büszke a tudására, s mivel életkörülményeik általában egyre javulnak, egyfajta anyagi boldogságot is éreznek. Éppen e miatt a fejlettebb boldogságérzet miatt, amit a feltételekhez kötött létben éreznek, köti gúzsba őket az anyagi természet jóság kötőereje. Ennek eredményeként ragaszkodni fognak a jóság minőségében végzett munkához. Mindaddig, amíg fennáll ez a vonzódás, testet kell ölteniük, amely a természet kötőerőinek hatása alatt áll. Felszabadulásról, a lelki világ eléréséről ilyen esetben szó sem lehet. Az ilyen emberek újra meg újra megszülethetnek filozófusként, tudósként vagy költőként, és ismét a születés és halál gyötrelmeitől kell szenvedniük. Az anyagi energia illúziója miatt azonban az ilyenfajta életet is kellemesnek vélik.

A szenvedély kötőerejét legjobban a férfi és a nő közötti vonzalom jellemzi. A nő vonzódik a férfihez, a férfi pedig vonzódik a nőhöz. Ezt nevezik a szenvedély kötőerejének, s fokozódásával az emberben sóvárgás ébred az anyagi élvezet, az érzéki élvezet után. A szenvedély kötőerejében lévő ember az érzékkielégítés érdekében tiszteletet akar kivívni a társadalomban, a nemzetben, s boldog családi életet, szép gyermeket, feleséget és házat szeretne. Ezek a szenvedély kötőerejének termékei, s amíg ezekre vágyik, nagyon sokat kell dolgoznia. Ezért jelenti ki ez a vers nagyon egyértelműen, hogy az ilyen ember ragaszkodni kezd munkája gyümölcséhez, s az efféle tettek megkötik őt. A feleség, a gyermekek és a társadalom kedvéért, valamint a presztízs érdekében az embernek dolgoznia kell. Többé-kevésbé tehát az egész anyagi világ a szenvedély kötőerejének hatása alatt áll. A modern civilizáció csak a szenvedély szempontjából tekinthető fejlettnek. Hajdanán a fejlettség fokmérője a jóság minősége volt. De még a jóságban élők sem szabadulnak fel, azokról nem is beszélve, akik a szenvedély kötőerejének rabjai.

Ebben a versben igen fontos a tu szócska, ami azt jelenti, hogy a tudatlanság kötőereje a testet öltött lélek sajátos jellemzője. Ez a kötőerő éppen ellenkezője a jóságnak. A jóság kötőerejében az ember tudásra tesz szert, s megérti a dolgokat, míg a tudatlanság kötőereje ennek épp az ellentéte. Bűvöletében mindenki őrültté válik, s egy őrült nem ismeri a valóságot; így aztán fejlődés helyett csak mélyre süllyed. A védikus irodalom a következő meghatározást adja a tudatlanság kötőerejéről: vastu-yāthātmya-jñānāvarakaṁ viparyaya-jñāna-janakaṁ tamaḥ, azaz a tudatlanság varázsa alatt az ember semmit sem lát úgy, ahogyan az a valóságban van. Mindenki láthatja például, hogy a nagyapja meghalt, s tudhatja, hogy ő is meg fog halni – az ember halandó, s az általa nemzett gyermekekre szintén ez a sors vár. A halál tehát biztos. Ám ennek ellenére az emberek nem törődnek az örökkévaló lélekkel, hanem éjt nappallá téve dolgoznak, s őrült módjára egyre csak pénzt gyűjtenek. Ez őrültség, s őrültségükben semmi hajlandóság nincs bennük a lelki tudomány elsajátítására. Az ilyen emberek nagyon lusták. Amikor olyan társaságba hívják őket, ahol alkalmuk nyílhat a lelki tudás megismerésére, nem élnek a lehetőséggel. Még csak nem is tevékenyek, mint a szenvedély kötőerejében lévők, így egy másik tulajdonság is jellemzi a tudatlanság rabjait: a szükségesnél többet alszanak. Hat órai alvás mindenkinek elegendő, ám ők legalább 10–12 órát alszanak naponta. Az ilyen ember mindig kedvetlen, s az alkohol, a kábítószer és az álom rabja. Ezek jellemzik a tudatlanság kötőerejének hatása alatt álló embert.

A jóság minőségében lévő embert kielégíti munkája vagy szellemi tevékenysége. A filozófus, tudós vagy tanár például, aki egy bizonyos tudományterülettel foglalkozik, elégedett azzal, amit csinál. A szenvedély kötőerejében élő ember gyümölcsöző tettekbe merül. Annyi pénzt keres, amennyit csak tud, s azt igyekszik jó célra költeni. Kórházat épít, jótékonysági intézményeknek adományoz, és így tovább. Ezek a jellemzői az olyan embernek, aki a szenvedély kötőerejének hatása alatt áll. A tudatlanság kötőereje elfedi a tudást, s a tudatlanságban cselekvő ember bármit is tesz, az sem neki, sem másoknak nem jó.

Ha a szenvedély kötőereje kerekedik felül, elnyomja a jóság és a tudatlanság kötőerőit. A jóság uralkodásával a szenvedély és a tudatlanság kötőerői szorulnak háttérbe, amikor pedig a tudatlanság dominál, legyőzi a szenvedélyt és a jóságot. Ez a versengés sohasem hagy alább. Éppen ezért annak, aki komolyan fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudatban, felül kell emelkednie e három kötőerőn. Hogy a természet melyik kötőereje uralkodik leginkább az emberen, az viselkedésében, tetteiben, étkezésében stb. mutatkozik meg. Ezeket a későbbi fejezetek fogják bővebben kifejteni. Ha azonban valaki úgy akarja, akkor gyakorlással kifejlesztheti magában a jóság minőségét, s így legyőzheti a szenvedély és a tudatlanság kötőerejét, s ugyanígy a szenvedély minőségét is ápolhatja magában, s felülkerekedhet a jóságon és a tudatlanságon. A tudatlanságot szintén ki lehet fejleszteni, s ekkor a jóság és a szenvedély szorul a háttérbe. Az anyagi természet e három kötőerejének létezése ellenére az, aki elszánt, részesülhet a jóság kötőerejének áldásában, hogy azután túllépve azon elérje a tiszta jóságot, amit vasudeva-szintnek neveznek. Azon a síkon értheti meg az ember az Istenről szóló tudományt. Egy emberről a tettei alapján állapíthatjuk meg, hogy melyik kötőerő hatása alatt áll.

A testnek kilenc kapuja van: két szem, két fül, két orrlyuk, a száj, a nemi szerv és a végbél. Amikor valamennyi kaput a jóság jelei ragyogják be, akkor tudhatjuk, hogy az emberben kifejlődött a jóság minősége. Ebben az állapotban a maguk valójában látja a dolgokat, helyesen hall, valamint ízlelni is a valóságnak megfelelően tud. Így aztán kívül és belül egyaránt megtisztul. Teste minden kapuján a boldogság jelei mutatkoznak meg – ez jellemzi a jóság kötőerejét.

A szenvedély kötőerejében lévő ember sohasem elégedett azzal a helyzettel, amit elért, hanem mindig többre vágyik. Ha házat akar építeni, megtesz minden tőle telhetőt, hogy az olyan legyen, mint egy palota, mintha örökké abban lakhatna. Ezenkívül heves sóvárgás ébred benne az érzékkielégítés után, s ez a vágya sohasem csillapodik. Mindig a házában szeretne maradni a családjával, hogy vég nélkül folytathassa érzékei kielégítését. E jelekről ismerhetjük fel a szenvedély kötőerejét.

Megvilágosodás hiányában a tudás nincs jelen. Akire a tudatlanság kötőereje hat, az nem a szabályozó elvek alapján, hanem szeszélyesen és céltalanul cselekszik. Habár képes rá, mégsem törekszik, hogy tegyen valamit. Ezt nevezik illúziónak. Bár tudatánál van, élete mégis tétlen. Ezek a tudatlanság kötőerejében lévő ember jellemzői.

Aki a jóság kötőerejének hatása alatt áll, az a felsőbb bolygókra kerül, például a Brahmalokára vagy Janalokára, s ott mennyei boldogságban lesz része. Az amalān szó nagyon fontos ebben a versben. Jelentése: „mentes a szenvedély és a tudatlanság kötőerejétől”. Az anyagi világot szennyeződések jellemzik, ám a jóság minősége jelenti a lét legtisztább formáját. A különféle élőlények számára különféle bolygók vannak. Akik a jóság kötőerejében halnak meg, azok a nagy bölcsek és nagy bhakták bolygóira emelkednek.

Vannak, akik abban a tévhitben élnek, hogy ha a lélek egyszer eléri az emberi létformát, többé nem születik meg alacsonyabb rendű fajban. Ez azonban nem így van. E vers alapján az, akiben a tudatlanság kötőereje alakul ki, halála után állati létbe süllyed, s onnan később az evolúció folyamata során fokozatosan fejlődve érheti el ismét az emberi létet. Éppen ezért akik komolyan veszik az emberi életet, azoknak a jóság minőségét kell kifejleszteniük, majd a megfelelő emberek társaságában felül kell emelkedniük a kötőerőkön, s el kell érniük a Kṛṣṇa-tudat síkját. Ez az emberi élet célja. Ha az ember nem így tesz, nincs biztosíték arra, hogy újra emberként születik majd meg.

A jóság minőségében végzett jámbor tettek eredménye tiszta. Ez az oka annak, hogy az illúziótól teljesen mentes bölcsek boldogok. A szenvedély kötőerejében végzett cselekedetek azonban csupán szenvedést eredményeznek. Az anyagi boldogság reményében végzett tettek mind kudarcra vannak ítélve. Ha valaki például egy felhőkarcolóra vágyik, annak a felépítése tengernyi emberi szenvedéssel jár: a vállalkozónak a sok-sok pénz megszerzése rendkívül komoly gondot okoz, az építőmunkásoknak pedig nehéz fizikai munkát kell végezniük. A szenvedés tehát mindig jelen van. Ezért mondja azt a Bhagavad-gītā, hogy a szenvedély kötőerejének bűvöletében végrehajtott tettek mindig nagy szenvedést okoznak. Lehet, hogy az ember érez egy parányi boldogságot az elme síkján – „ez a ház az enyém; ez a pénz az enyém” –, de ez nem valódi boldogság.

A tudatlanság kötőerejében cselekvőnek nincs tudása, ezért minden tette szenvedést eredményez ebben az életben, a következőben pedig állati létformához vezet. Az állati lét mindig nyomorúságos, annak ellenére, hogy a māyā, az illuzórikus energia varázsa alatt az állatok ezt nem fogják fel. Az ártatlan állatok mészárlása szintén a tudatlanság kötőerejének eredménye. Aki állatot öl, nem tudja, hogy a leölt állat a jövőben olyan testet kap, amely alkalmas lesz arra, hogy megölje gyilkosát. Ez a természet törvénye. Az emberi társadalomban például azt, aki embert öl, felakasztják – ez az állam törvénye. Tudatlanságuk következtében az emberek nem látják, hogy egy teljes állam létezik a Legfelsőbb Úr irányítása alatt. Minden élőlény a Legfelsőbb Úr fia, ezért Ő nem tűri el még egy hangya elpusztítását sem – mindenkinek meg kell fizetnie az ilyen tettért. Állatokat ölni pusztán a nyelv kielégítése érdekében a tudatlanság legdurvább formája. Az embernek nincs szüksége arra, hogy állatokat öljön, hiszen Isten számtalan finom eledellel ellátja. Ha valaki ennek ellenére húst eszik, akkor tudnunk kell, hogy a tudatlanság kötőerejének hatása alatt cselekszik, s rendkívül sötét jövő vár rá. Valamennyi állat közül a tehén elpusztítása a legnagyobb bűn, mert a tehén azzal, hogy tejet ad, nagy szolgálatot tesz az embereknek. A tehenek mészárlása ezért a legsötétebb tudatlanság megnyilvánulása. A Védákban (Ṛg-veda 9.46.4) a gobhiḥ prīṇita-matsaram szavak arra utalnak, hogy aki megtölti a bendőjét tejjel, s utána meg akarja ölni a tehenet, az a legmélyebb tudatlanságban van. A Védák egyik imája így hangzik:

„Uram, Te vagy a tehenek, a brāhmaṇák, az egész emberi társadalom és az egész világ jóakarója!” (Viṣṇu-purāṇa 1.19.65). Ez az ima különösen kihangsúlyozza a tehenek és a brāhmaṇák védelmezését. A brāhmaṇák a lelki tanítás szimbólumai, a tehenek pedig a legértékesebb élelemé. Ennek a két teremtménynek, a brāhmaṇának és a tehénnek minden védelmet biztosítani kell – ez jelenti a valóban fejlett civilizációt. A modern emberi társadalomban nem törődnek a lelki tudással, és támogatják a tehenek lemészárlását. Ebből megérthetjük, hogy az emberi társadalom rossz irányba fejlődik, és csak saját vesztébe rohan. Az a társadalom, amely úgy vezeti a benne élőket, hogy azok a következő életükben állatok legyenek, nem nevezhető emberi társadalomnak. A jelen kor emberi társadalmát természetesen a szenvedély és a tudatlanság kötőereje rendkívüli módon félrevezeti. Ez egy nagyon veszélyes korszak, ezért minden országnak el kellene fogadnia a legkönnyebb folyamatot, a Kṛṣṇa-tudatot, hogy megmentse az emberiséget a legnagyobb veszedelemtől.

Az élőlények számára a jelenlegi civilizáció nem túlságosan kedvező, ezért mindannyiuknak ajánlatos a Kṛṣṇa-tudat gyakorlása. A Kṛṣṇa-tudat révén a társadalom a jóság szintjére emelkedhet. Az emberek csak azután fognak mindent a valóságnak megfelelően látni, ha a jóság kötőerejének hatása alá kerülnek. A tudatlanság kötőerejében az emberek olyanok, mint az állatok, s nem látnak tisztán. Azt sem látják többek között, hogy egy állat lemészárlásával annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy következő életükben ugyanaz az állat fogja megölni őket. Az emberek azért válnak ennyire felelőtlenekké, mert nem tesznek szert valódi tudásra. E felelőtlenség megállítása érdekében arra van szükség, hogy az embereket olyan oktatásban részesítsék, amely a jóság minőségének kifejlődését eredményezi. Ha valóban a jóságra tanítják őket, józanná válnak, és teljes tudásra tesznek szert mindenről. Csakis ekkor élhetnek boldogan és jólétben. Még ha az emberek legtöbbje nem is boldog, és nem is él túlságosan jól, ha a népesség egy bizonyos százaléka Kṛṣṇa-tudatúvá válik, s eléri a jóság szintjét, akkor az egész világnak lehetősége nyílik a békére és a jólétre. Máskülönben, ha a világot a szenvedély és a tudatlanság kötőerői irányítják, nem lehet szó sem békéről, sem gazdagságról. A szenvedély minőségében az ember mohó lesz, s az érzéki élvezet utáni vágyódása nem ismer határokat. Láthatjuk, hogy lehet valakinek sok pénze és jó lehetősége az érzékkielégítésre, mégsem boldog, s elméje sem békés. Ez lehetetlen a szenvedély kötőerejében élő ember számára. Ha valaki igazán boldogságra vágyik, a pénz nem segít. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával a jóság szintjére kell emelkednie. A szenvedély kötőerejében lévő ember nemcsak az elméjében boldogtalan, hanem hivatása és foglalkozása is sok gondot okoz számára. Rengeteget kell tervezgetnie, hogy elegendő pénzt keressen, aminek segítségével megmaradhat az elért színvonalon, s ez mind szenvedéssel jár. A tudatlanság kötőerejében az emberek megőrülnek. Körülményeik hatására alkohollal és kábítószerekkel próbálnak vigasztalódni. Egyre mélyebbre süllyednek a tudatlanságban, s rendkívül sötét jövő vár rájuk.

Ez a vers még pontosabban megmagyarázza a természet három kötőerejében végzett tettek eredményeit. Van egy felsőbb bolygórendszer, amelyet a mennyei bolygók alkotnak, s ahol mindenki rendkívül magas szinten áll. Az élőlény attól függően, hogy milyen mértékben alakult ki benne a jóság minősége, e bolygórendszer különféle bolygóira kerülhet. A legfejlettebb bolygó a Satyaloka, azaz a Brahmaloka, ahol az univerzum első teremtménye, az Úr Brahmā él. Korábban már láthattuk, hogy aligha tudnánk felmérni a Brahmalokán élvezhető élet csodálatos lehetőségeit, a legfejlettebb létállapot, a jóság minősége azonban eljuttathat bennünket oda.

A szenvedély kötőereje kevert, a jóság és a tudatlanság között van. Az emberre sohasem egyetlen kötőerő hat csupán, de még akkor is a Földön kell újraszületnie, királyként vagy egy gazdag családban, ha tisztán a szenvedély kötőerejében van. A kötőerők keveredése miatt azonban előfordulhat az is, hogy mélyebbre süllyed. Az emberekre ezen a bolygón a szenvedély és a tudatlanság kötőereje jellemző, így pusztán mechanikus eszközökkel, erőnek erejével nem juthatnak el a felsőbb bolygókra. A szenvedély kötőerejében élővel az is megtörténhet, hogy a következő életében őrült lesz.

Ez a vers szörnyűnek írja le a tudatlanság minőségét, amely a legalantasabb kötőerő, s a hatása alá kerülni rendkívül veszélyes. Ez az anyagi természet legalacsonyabb rendű kötőereje. Az emberi létszint alatt nyolcmillió létforma van: madarak, vadállatok, csúszómászók, fák stb. A tudatlanság kötőereje megnyilvánulásának mértékétől függően az emberek ilyen szörnyű körülmények közé süllyedhetnek. Nagyon fontos itt a tāmasāḥ szó. Azokra utal, akik mindig a tudatlanság kötőerejében vannak, és sohasem emelkednek egy magasabb szintű kötőerőbe. Az ő jövőjük rendkívül kilátástalan.

A tudatlanság és a szenvedély kötőerőiben élőknek megvan az esélyük arra, hogy eljussanak a jóságig. Azt a folyamatot, amely ezt lehetővé teszi számukra, Kṛṣṇa-tudatnak hívják. Aki azonban nem használja ki ezt a lehetőséget, az egészen biztosan az alacsonyabb rendű kötőerőkben folytatja életét.

Az ember felülemelkedhet az anyagi természet kötőerőinek minden tevékenységén csupán azzal, hogy a megfelelő lelkeket hallgatva megérti, amit mondanak. A valódi lelki tanítómester Kṛṣṇa, s Ő adja át ezt a lelki tudást Arjunának. A természet kötőerői szerint végzett tettekről szóló tudományt éppen így olyanoktól kell megtanulnunk, akik teljesen Kṛṣṇa-tudatúak, másképp az ember élete rossz irányba fog haladni. A hiteles lelki tanítómester útmutatása segítségével az élőlény megismerheti valódi lelki helyzetét, anyagi testét, érzékeit, azt, hogy miért van csapdában, s hogy miképpen befolyásolják a természet anyagi kötőerői. E kötőerők markában tehetetlen, de ha megismeri valódi helyzetét, elérheti a transzcendentális szintet, ahol lehetőséget kap a lelki életre. Valójában nem az élőlény hajtja végre a különféle tetteket. Mivel egy bizonyos fajta test rabja, az anyagi természet egy bizonyos kötőereje kényszeríti cselekvésre. Egy hiteles lelki vezető segítsége nélkül nem értheti meg valódi helyzetét. Egy igaz lelki tanítómesterrel kapcsolatba kerülve azonban felismerheti azt, s e tudása következtében szilárd és teljes Kṛṣṇa-tudatra tehet szert. A Kṛṣṇa-tudatú embert nem befolyásolja az anyagi természet kötőerőinek varázsa. Ahogyan a hetedik fejezet kijelentette, aki meghódol Kṛṣṇa előtt, az megmenekül az anyagi természet hatásától. Ezért annak számára, aki mindent a valóságnak megfelelően lát, az anyagi természet befolyása fokozatosan megszűnik.

Ez a vers magyarázatot ad arra, hogyan maradhat az ember a transzcendentális síkon, teljes Kṛṣṇa-tudatban, még testi léte ideje alatt is. A dehī szanszkrit szó jelentése: „testet öltött”. Noha az élőlény az anyagi testen belül van, a lelki tudás kifejlesztésével megszabadulhat az anyagi természet kötőerőinek befolyásától. Még ebben a testben képes lesz élvezni a lelki élet boldogságát, mert a test elhagyása után biztosan visszatér a lelki világba. Már jelen testében lelki boldogságban lehet része. A Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálat annak a jele, hogy az ember megszabadult az anyagi kötelékektől. Ezt a tizennyolcadik fejezet magyarázza majd el. Amikor valaki megszabadul az anyagi természet kötőerőinek befolyásától, elkezdi odaadó szolgálatát.

Arjuna kérdései ebben a versben nagyon helyénvalóak. Tudni szeretné, milyen ismertetőjelei vannak annak, aki már túljutott az anyagi kötőerőkön, s először is azt szeretné megtudni, mi jellemzi az ilyen transzcendentális személyt. Miből érthetjük meg, hogy az anyagi természet kötőerői nem hatnak rá? Arjuna aztán az ilyen ember életéről és tetteiről kérdez. Szabályokat követve cselekszik-e vagy sem? Ezután tudakozódik a módszerekről is, amelyek segítségével valaki elérheti a transzcendentális természetet. Ez nagyon fontos. Amíg az ember nem ismeri a közvetlen módszert, ami által mindig a lelki síkon maradhat, addig nem lehetséges, hogy e jelek megmutatkozzanak rajta. Arjuna kérdései tehát nagyon fontosak, s az Úr megválaszolja őket.

Arjuna három kérdést tett fel, s az Úr sorra válaszol rájuk. Ezekben a versekben Kṛṣṇa először arra utal, hogy a transzcendentális síkot elért ember nem irigy, s nem sóvárog semmire. Meg kell értenünk, hogy amikor az élőlény anyagi testet öltve az anyagi világban van, az anyagi természet három kötőerejének egyike irányítja. A természet anyagi kötőerőinek markából valójában akkor szabadul ki, amikor elhagyja a testet. Addig azonban, míg el nem hagyja a testét, legyen semleges. Merüljön el úgy az Úr odaadó szolgálatában, hogy automatikusan megfeledkezzen arról, hogy magát az anyagi testtel azonosította. Amikor az ember abban a tudatban él, hogy ő az anyagi test, akkor egyedül az érzékkielégítés érdekében cselekszik, ha azonban tudatát Kṛṣṇára irányítja, akkor az érzékkielégítés önmagától megszűnik. Az élőlénynek nincs szüksége az anyagi testre, sem arra, hogy teljesítse a test parancsait. Az anyagi kötőerők a testben tovább működnek, de az önvaló mint szellemi lélek távol marad az ilyen tettektől. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nem akarja élvezni a testet, de arra sem vágyik, hogy kikerüljön belőle. Ilyen transzcendentális helyzetben a bhakta automatikusan felszabadul. Nem szükséges külön erőfeszítést tennie, hogy megszabaduljon az anyagi természet kötőerőinek befolyásától.

A következő kérdés a transzcendentális helyzetet elért személy viselkedésével kapcsolatos. A materialista embert rendkívül befolyásolja a tisztelet és a becsmérlés, amely a testet érinti, de azt, aki transzcendentális síkra emelkedett, nem érdekli az efféle hamis megbecsülés és gyalázat. Végzi Kṛṣṇa-tudatú kötelességét, és nem törődik azzal, hogy tisztelik-e vagy sem. Elfogadja mindazt, ami segíti Kṛṣṇa-tudatos kötelessége végrehajtásában, másképp azonban nincs szüksége semmi anyagira, legyen az akár kő, akár arany. Mindenkit, aki segíti a Kṛṣṇa-tudatban, kedves barátjának tekint, állítólagos ellenségeit pedig nem gyűlöli. Egyenlően bánik mindenkivel, s mindent azonos szinten állónak lát, mert tökéletesen tudja, hogy az anyagi lét nem a valódi léte. A társadalom és a politika ügyei nem befolyásolják, mert tudja, hogy a felfordulások és zavarok ideiglenesek. Nem törekszik semmi olyanra, ami saját érdekeit szolgálja. Kṛṣṇa kedvéért bármire képes, de személyes érdekből nem akar elérni semmit sem. Ilyen viselkedéssel az ember valóban a transzcendentális síkra emelkedhet.

Ez a vers válasz Arjuna harmadik kérdésére: Hogyan lehet elérni a transzcendentális síkot? Ahogyan arról korábban már szó volt, az anyagi világ az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt működik. Az embernek nem szabad hagynia, hogy a természet kötőerőinek tettei megzavarják. Az anyagi tettek helyett a Kṛṣṇa-tudatú tettekre kell irányítania a tudatát. A Kṛṣṇa-tudatú cselekvést bhakti-yogának nevezik, s ez nem más, mint hogy mindig Kṛṣṇa érdekében cselekszünk. Ez nem csak magára Kṛṣṇára vonatkozik, hanem különféle teljes értékű kiterjedéseire is, például Rāmára és Nārāyaṇára. Kṛṣṇának megszámlálhatatlanul sok kiterjedése van. Aki valamelyik formáját vagy számtalan teljes értékű kiterjedésének egyikét szolgálja, arra úgy kell tekintenünk, mint aki már elérte a transzcendentális síkot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kṛṣṇa valamennyi formája teljesen transzcendentális, gyönyörrel és tudással teli, valamint örökkévaló. Az Istenség személyiségei mindenhatóak és mindentudóak, és minden transzcendentális tulajdonság a birtokukban van. Ha tehát valaki rendíthetetlen elszántsággal végzi Kṛṣṇa vagy teljes értékű kiterjedése szolgálatát, könnyedén felülkerekedhet az anyagi természet kötőerőin, melyeket másképpen nagyon nehéz legyőzni. A hetedik fejezet már elmagyarázta ezt. Aki meghódol Kṛṣṇa előtt, az egy csapásra legyőzheti az anyagi természet kötőerőinek befolyását. Kṛṣṇa-tudatúnak lenni, vagyis az odaadó szolgálatban élni azt jelenti, hogy az ember egyenlővé válik Kṛṣṇával. Az Úr azt mondja, hogy az Ő természetét örökkévalóság, teljes gyönyör és tudás jellemzi, s az élőlények a Legfelsőbb szerves részei, ahogyan az aranyrögök is részei az aranybányának. Ezért az élőlény lelki helyzetében természetét tekintve éppen olyan, mint az arany, mint Kṛṣṇa. Az egyéniségük közötti különbség továbbra is fennáll, különben nem lehetne szó bhakti-yogáról. A bhakti-yoga magában foglalja az Úr, a bhakta, valamint a kettőjük közötti szeretetteljes, aktív kapcsolat létét. Ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége és az egyéni személy is megőrzi egyéniségét, másképp a bhakti-yoga értelmét vesztené. Ha valaki nem érte el azt a transzcendentális helyzetet, amely az Úrra jellemző, nem szolgálhatja a Legfelsőbb Urat. Ha valaki a király személyes szolgája akar lenni, el kell sajátítania a szükséges tulajdonságokat. A szükséges tulajdonság a Brahmanná válás, vagyis megszabadulás az anyagi szennyeződéstől. A védikus irodalom kijelenti: brahmaiva san brahmāpy eti. A Legfelsőbb Brahmant úgy érheti el az ember, hogy Brahmanná válik. Ez azt jelenti, hogy az embernek természetét tekintve azonossá kell válnia a Brahmannal. A Brahman elérése nem azt jelenti, hogy az élőlény elveszíti örökkévaló Brahman-azonosságát mint egyéni lélek.

MAGYARÁZAT: A Brahman halhatatlanság, elpusztíthatatlanság, örökkévalóság és boldogság. A Brahman a transzcendentális önmegvalósítás kezdete. A Paramātmā- vagy Felsőlélek-tudatosság a második fok, az Abszolút Igazság elérésének végső szakasza pedig az, amikor valaki eljut addig, hogy teljesen tudatára ébred az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. A Legfelsőbb Személy ezért magában foglalja a Paramātmāt és a személytelen Brahmant is. A hetedik fejezet már megmagyarázta, hogy az anyagi természet a Legfelsőbb Úr alsóbbrendű energiájának megnyilvánulása. Az Úr a felsőbbrendű természet részecskéivel termékenyíti meg az alsóbbrendű, anyagi természetet, így van kapcsolat a lélek és az anyagi természet között. Amikor az anyagi természet által feltételekhez kötött élőlény a lelki tudás tanulmányozásához kezd, az anyagi lét síkjáról fokozatosan a Legfelsőbb Brahman felfogásának szintjére emelkedik. Ez a Brahman létfelfogás jelenti az önmegvalósítás első lépcsőjét. Ezen a síkon az ember az anyagi létéhez viszonyítva transzcendentális helyzetben van, de még nem érte el a Brahman-tudatosság tökéletességét. Ha akarja, a Brahman síkon maradhat, majd onnan fokozatosan eljuthat a Paramātmā-tudatosságig, végül pedig elérheti az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljes, tudatos megismerésének szintjét. A védikus irodalomban sok példát találunk erre. A négy Kumāra először az igazság személytelen Brahman-felfogását fogadta el, később azonban fokozatosan az odaadó szolgálat síkjára emelkedett. Aki nem képes túljutni a személytelen Brahman felfogásán, annak számára fennáll a veszély, hogy visszaesik. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja, hogy ha el is érte valaki a személytelen Brahman síkját, ha nem lép tovább, s nem tud a Legfelsőbb Személyről, akkor értelme nem tökéletesen tiszta. Ezért annak ellenére, hogy elérte a Brahman síkot, könnyen visszaeshet, ha nem végzi az Úr odaadó szolgálatát. A Védák ezenkívül így írnak: raso vai saḥ, rasaṁ hy evāyaṁ labdhvānandī bhavati. „Az ember akkor éri el az igazi, transzcendentális boldogságot, ha megismerte az Istenség Személyiségét, a gyönyör forrását, Kṛṣṇát” (Taittirīya-upaniṣad 2.7.1). A Legfelsőbb Úr hat fenséggel teljes, s a bhaktának is része lehet e fenségekben, ha kapcsolatba kerül Vele. A király szolgája szinte ugyanolyan élvezetben részesül, mint a király. Ehhez hasonlóan az odaadó szolgálatot végző bhaktára is örök, kiapadhatatlan boldogság és örök élet vár. Az odaadó szolgálat magában foglalja a Brahman-tudatosságot, vagyis az örökkévalóság és megsemmisíthetetlenség felismerését is. Aki tehát odaadó szolgálatot végez, az már mindezeknek a birtokában van.

Az élőlény természettől fogva Brahman, mégis, mivel uralkodni akar az anyagi világ felett, elbukik. Eredeti helyzetében az anyagi természet három kötőereje fölött áll, ám az anyagi természettel kapcsolatba kerülve annak kötőerői – a jóság, a szenvedély és a tudatlanság – megkötik őt. A három kötőerővel való kapcsolata miatt vágyik arra, hogy uralkodjon az anyagi világ felett. A teljes Kṛṣṇa-tudatban végzett odaadó szolgálattal azonban rögtön a transzcendentális síkra emelkedik, s vágya, hogy jogtalanul az anyagi természet felett uralkodjon, megszűnik. Mindenkinek követnie kell tehát a bhakták társaságában az odaadó szolgálat folyamatát, amely a hallással, az énekléssel és az emlékezéssel – az odaadó szolgálat megvalósítása érdekében előírt kilenc folyamattal – kezdődik. E kapcsolat révén és a lelki tanítómester hatására az uralkodás anyagi vágya eltűnik, s az ember szilárdan megállapodik az Úr transzcendentális szerető szolgálatában. Ezt a folyamatot magyarázza el ez a fejezet a huszonkettedik verstől az utolsóig. Az Úr odaadó szolgálata nagyon egyszerű: állandóan szolgálnunk kell Őt, a mūrtinak felajánlott étel maradékát kell fogyasztanunk, az Úr lótuszlábának felajánlott virágokat kell szagolnunk, el kell látogatnunk az Úr transzcendentális kedvteléseivel kapcsolatos helyekre, olvasnunk kell különféle tetteiről és szeretetteljes viszonyáról bhaktáival, mindig énekelnünk kell a transzcendentális Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, valamint be kell tartanunk az Úr és bhaktái megjelenésével és eltávozásával kapcsolatos böjtnapokat. E folyamat követésével az ember teljesen megválik minden anyagi tettől. Aki ily módon képes elérni a brahmajyotit vagy a Brahman-felfogás különféle fajtáinak egyikét, az természetét tekintve egyenlővé válik az Istenség Legfelsőbb Személyiségével.