Arjuna kíváncsi volt, hogy mi is a prakṛti (a természet), a puruṣa (az élvező), a kṣetra (a mező), a kṣetra-jña (annak ismerője), a tudás és a tudás tárgya. Amikor ezekről kérdezett, Kṛṣṇa azt válaszolta, hogy a testet hívják mezőnek, ismerőjét pedig a mező ismerőjének. A feltételekhez kötött lélek számára ez a test a cselekvés mezeje. Az anyagi lét rabjaként megpróbál ura lenni az anyagi természetnek, s tettei mezejéhez ennek megfelelően, uralkodási vágyának mértékétől függően jut. A cselekvés mezeje a test. Mi is a test? A test érzékszervekből áll. A feltételekhez kötött lélek érzékei kielégítésére vágyik, és az élvezetre való hajlama szerint kap egy testet, egy cselekvési mezőt. A testet ezért kṣetrának, vagyis a feltételekhez kötött lélek cselekedetei mezejének hívják. A személyt, akinek nem szabad a testével azonosítania magát, kṣetra-jñának, azaz a mező ismerőjének nevezik. A mező és ismerője, azaz a test és a test ismerője közötti különbséget nem nehéz megérteni. Mindenki megértheti, hogy teste a gyermekkortól az öregkorig sok változáson megy keresztül, ám ő mégis ugyanaz a személy marad. Láthatjuk tehát, hogy különbség van a tettek mezejének ismerője és a tettek mezeje között. A feltételekhez kötött lélek ily módon megértheti, hogy nem azonos a testével. A könyv elején – dehino 'smin – arról olvashattunk, hogy az élőlény az anyagi testen belül foglal helyet, amely állandóan cserélődik: a gyermektestből előbb serdülő, majd kifejlett és végül öreg test lesz. A test birtokosa tudja, hogy a teste változik. Őt éppen ezért a megkülönböztetés érdekében kṣetra-jñának hívják. Azok a gondolatok, hogy „boldog vagyok”, „férfi vagyok”, „nő vagyok”, „kutya vagyok”, „macska vagyok”, a mező ismerőjének testi megjelölései, ám az ismerő maga különbözik a testtől. Számtalan dolgot használunk (a ruháinkat stb.), mégis tudjuk, hogy nem vagyunk azonosak velük. Ennek analógiájára azt is megérthetjük, ha egy kicsit elgondolkozunk, hogy az anyagi testünktől is különbözünk. Én, te vagy bárki más, aki testtel rendelkezik, kṣetra-jña, a cselekedet mezejének ismerője, a test pedig kṣetra, a tettek mezeje.

A Bhagavad-gītā első hat fejezete a test ismerőjéről (az élőlényről) ír, s arról, hogyan érthetjük meg a Legfelsőbb Urat. A középső hat fejezetben az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről találhatunk leírást, valamint a kapcsolatról, amely az egyéni lelket az odaadó szolgálaton keresztül a Felsőlélekhez fűzi. Ezek a fejezetek félreérthetetlenül meghatározzák az Istenség Legfelsőbb Személyisége felsőbbrendű, valamint az egyéni lélek alárendelt helyzetét. Az élőlények szerepe minden körülmények között alárendelt, s amikor megfeledkeznek erről, szenvednek. Amikor az élőlények a jámbor cselekedetek következtében megvilágosodnak, különféle okokból fordulnak a Legfelsőbb Úrhoz: vannak, akik azért, mert szenvednek, vannak, akiket szegénység sújt, vannak, akik kíváncsiak, s vannak, akik tudásra vágynak. Erről szintén olvashatunk. A tizenharmadik fejezettel kezdődően arról lesz szó, hogyan kerül az élőlény kapcsolatba az anyagi természettel, s hogyan szabadítja fel őt a Legfelsőbb Úr a különféle folyamatok – a gyümölcsöző cselekvés, a tudás művelése és az odaadó szolgálat – által. Arról is szó lesz, hogy az élőlény, noha teljesen különbözik az anyagi testtől, valamiképpen mégis kapcsolatba kerül vele.