Kṛṣṇa az eddigiekben beszélt a személyes, a személytelen és a kozmikus aspektusról, s leírást adott a különféle bhaktákról és yogīkról is. A transzcendentalistákat általában két csoportra lehet osztani: a személytelen és a személyes filozófia híveire. A személyes filozófiát valló bhakta minden energiájával a Legfelsőbb Urat szolgálja, az imperszonalista ezzel szemben nem közvetlenül Kṛṣṇát szolgálja, hanem a személytelen Brahmanon, a megnyilvánulatlanon meditál.

Ebből a fejezetből megtudhatjuk, hogy az Abszolút Igazság elérésének különféle folyamatai közül a bhakti-yoga, az odaadó szolgálat a legjobb. Ha az ember az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságára vágyik, el kell kezdenie az odaadó szolgálatot.

Azokat, akik a Legfelsőbb Urat az odaadó szolgálat által közvetlenül imádják, perszonalistáknak hívjuk, imperszonalisták alatt pedig azokat értjük, akik a személytelen Brahmanon meditálnak. Arjuna most azt kérdezi: a kettő közül melyik a jobb? Az Abszolút Igazság eléréséhez számtalan út vezet, de Kṛṣṇa ebben a fejezetben elmondja, hogy valamennyi közül a bhakti-yoga, az Úrnak végzett odaadó szolgálat a legmagasabb rendű. Ez a legközvetlenebb s egyben a legkönnyebb módszer, hogy Isten társaságába kerülhessünk.

A Bhagavad-gītā második fejezetében a Legfelsőbb Úr elmagyarázta, hogy az élőlény nem az anyagi test, hanem lelki szikra, az Abszolút Igazság pedig a lelki egész. A hetedik fejezetben azt mondja az élőlényről, hogy az a legfelsőbb egész szerves része, s azt ajánlja, hogy az ember irányítsa minden figyelmét az egészre. A nyolcadik fejezet arról szól, hogy bárki, aki a halála pillanatában Kṛṣṇára gondol, azonnal az Ő hajlékára, a lelki világba jut. A hatodik fejezet végén az Úr egyértelműen kijelenti: valamennyi yogī közül azt tartja a legtökéletesebbnek, aki mindig Kṛṣṇára gondol. Láthatjuk tehát, hogy valójában minden fejezetnek az a végkövetkeztetése, hogy Kṛṣṇa személyes formájához kell ragaszkodnunk, mert ez a lelki tökéletesség legmagasabb szintje.

Ennek ellenére vannak olyan emberek, akik nem vonzódnak Kṛṣṇa személyes formájához. Olyannyira ellene vannak, hogy amikor magyarázatot fűznek a Bhagavad-gītāhoz, mindenki mást is el akarnak távolítani Kṛṣṇától, s mindenki odaadását a személytelen brahmajyotira próbálják irányítani. Az Abszolút Igazság személytelen formáján szeretnek meditálni, amely megnyilvánulatlan és az érzékek által elérhetetlen.

Így tehát a transzcendentalistáknak két csoportja van. Arjuna most azt próbálja megérteni, melyik folyamat a könnyebb, és melyik csoport a tökéletesebb. Más szóval saját helyzetét kívánja tisztázni, hiszen ő csak Kṛṣṇa személyes formájához vonzódik, a személytelen Brahmanhoz nem. Tudni szeretné tehát, biztonságos-e a helyzete. A személytelen aspektuson az anyagi világban és a Legfelsőbb Úr lelki világában egyaránt nagyon nehéz meditálni. Valójában az ember képtelen tökéletesen felfogni az Abszolút Igazság személytelen arculatát. Arjuna éppen ezért azt akarja kérdezni: „Mi értelme az efféle időpazarlásnak?” A tizenegyedik fejezetben Arjuna azt tapasztalta, hogy az a legjobb, ha Kṛṣṇa személyes formájához ragaszkodik, mert így az összes többit is megértheti, s emellett Kṛṣṇa iránti szeretete is háborítatlan marad. Ez a fontos kérdés, melyet Arjuna Kṛṣṇának feltett, tisztázni fogja az Abszolút Igazság személytelen és személyes felfogása közötti különbséget.

Arjuna kérdésére Kṛṣṇa világos választ ad: az tekinthető a yogában a legtökéletesebbnek, aki az Ő személyes formájára összpontosítja figyelmét, valamint hittel és odaadással imádja Őt. Aki ily módon a Kṛṣṇa-tudatba merül, annak tettei nem anyagiak, mert mindent Kṛṣṇáért tesz. A tiszta bhakta állandóan tevékeny, s bármit csinál – Kṛṣṇa neveit énekli, Róla hall, Róla szóló könyvet olvas, esetleg prasādát főz, vagy épp elmegy a piacra, hogy vásároljon valamit Kṛṣṇának, néha a templomot takarítja, vagy az edényeket mosogatja –, egyetlen percet sem képes eltölteni Kṛṣṇa-tudatú tettek nélkül. Az ilyen tettek teljes samādhiban történnek.

Akik nem közvetlenül a Legfelsőbb Istenséget, Śrī Kṛṣṇát imádják, hanem egy közvetett folyamaton keresztül próbálják Őt elérni, végül szintén elérik ezt a célt. „Sok-sok születés után a bölcs ember menedéket keres Nálam, mert tudja, hogy Vāsudeva minden.” Amikor az ember sok-sok élete alatt teljes tudásra tesz szert, meghódol az Úr Kṛṣṇa előtt. Ha valaki a versben említett úton akarja elérni Istent, fegyelmeznie kell az érzékszerveit, mindenkit szolgálnia kell, s minden lény boldogságáért kell fáradoznia. Ebből az következik, hogy minden esetben az Úr Kṛṣṇához kell fordulnunk, másképpen nem lehet szó tökéletes megvalósításról. Gyakran rendkívül sok lemondásra van szükség ahhoz, hogy az ember végül teljesen meghódoljon Őelőtte.

Annak érdekében, hogy valaki érzékelni tudja a Felsőlélek jelenlétét az egyéni lélekben, fel kell hagynia az érzékek tetteivel (a látással, hallással, ízleléssel, cselekvéssel stb.). Ezután megértheti, hogy a Legfelsőbb Lélek mindenhol jelen van, s ennek tudatában nem fog többé gyűlölni egyetlen élőlényt sem, s nem tesz különbséget az ember és az állat között, mert csak a lelket látja, nem pedig a külső burkot. A közönséges ember számára azonban ez az imperszonalista megvalósítási folyamat nagyon nehéz.

Azokat a transzcendentalistákat, akik a Legfelsőbb Úr felfoghatatlan, megnyilvánulatlan és személytelen arculatához vonzódnak, jñāna-yogīknak nevezzük, míg a bhakti-yogīk azok, akik teljesen Kṛṣṇa-tudatúak, és az Úr odaadó szolgálatának élnek. Ez a vers határozottan különbséget tesz a két yoga között. A jñāna-yoga folyamata – noha végül ugyanahhoz a célhoz vezet – rendkívül nehéz, míg a bhakti-yoga, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen szolgálata sokkal könnyebb, és természetesebb is a megtestesült lélek számára. Az egyéni lélek időtlen idők óta különféle testeket ölt magára. Pusztán elméletben nagyon nehéz megértenie, hogy nem azonos a testével. A bhakti-yogī ezért Kṛṣṇa mūrtiját imádja, mert így az elméjében rögzült testi felfogást helyesen alkalmazhatja. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége formájának templomi imádata természetesen nem bálványimádás. A védikus irodalom tanúsága szerint az imádat kétféle lehet: saguṇa, amikor a Legfelsőbbet mint személyes tulajdonságokkal rendelkezőt imádjuk, valamint nirguṇa, amikor az imádat a Legfelsőbb személytelen, tulajdonságok nélküli aspektusára irányul. A templomi mūrti-imádat saguṇa, mert az Urat ott anyagi tulajdonságok képviselik. Az Úr formája ennek ellenére nem anyagi, noha olyan anyagi tulajdonságok képviselik, mint például a kő, a fa vagy az olajfesték. Ez a Legfelsőbb Úr abszolút természete.

Ezt a következő nyers példával illusztrálhatjuk: ha leveleinket az utcai postaládába dobjuk, akkor minden különösebb akadály nélkül célba érnek. Azzal viszont semmire sem megyünk, ha a küldeményeket egy régi dobozba, egy utánzatládába vagy a postahivatal által nem hitelesített ládába helyezzük. Ehhez hasonlóan Istennek is van egy hiteles képviselője a mūrti formájában: az arcā-vigraha, a Legfelsőbb Úr inkarnációja. Isten ezen keresztül elfogadja az ember szolgálatát. Az Úr mindenható, ezért az arcā-vigraha inkarnációján keresztül képes elfogadni a bhakta szolgálatát, hogy ezzel is megkönnyítse az emberek dolgát, akiknek léte feltételekhez van kötve.

Egy bhaktának tehát nem okoz nehézséget, hogy a Legfelsőbb felé haladjon azonnal és közvetlenül, ám a személytelen lelki megvalósítás útját járók rendkívül sok akadályba ütköznek. A védikus írásokból, például az upaniṣadokból kell megérteniük, hogy mi is a Legfelsőbb megnyilvánulatlan arculata, valamint jól el kell sajátítaniuk a nyelvet, meg kell érteniük az érzékelhetetlen érzéseket, s mindezt a gyakorlatba is át kell ültetniük. Ez egyáltalán nem könnyű a közönséges ember számára. Az odaadó szolgálatot végző, Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nagyon egyszerűen eljuthat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének teljesen tudatos megértéséig, csupán azáltal, hogy a hiteles lelki tanítómester irányítását követve él, mindig leborul a mūrti előtt, az Úr dicsőségéről hall, s a Neki felajánlott étel maradékait fogyasztja. Nem férhet hozzá kétség, hogy az imperszonalisták egy olyan fölöslegesen nehéz utat követnek, amely azzal a kockázattal jár, hogy végül mégsem ismerik meg teljes mértékben az Abszolút Igazságot. A perszonalisták ezzel szemben minden veszély, akadály és nehézség nélkül, közvetlenül elérik a Legfelsőbb Személyiséget. A Śrīmad-Bhāgavatamban hasonló gondolattal találkozunk: ha az embernek végső soron az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt kell meghódolnia (ezt a folyamatot nevezik bhaktinak), ám ehelyett egész életében azon töri magát, hogy megértse, mi Brahman és mi nem az, akkor számtalan nehézségbe fog ütközni. Ezért ez a vers azt ajánlja, hogy ne lépjünk az önmegvalósítás e nehéz útjára, mert az nem biztos, hogy elvezet a végső célig.

Az élőlény örökkévalóan egyéni lélek, ezért ha a lelki egészbe akar beleolvadni, akkor eljuthat eredeti természete örökkévaló és tudással teli aspektusainak teljes megismeréséig, ám boldogság-aspektusának nem fog a tudatára ébredni. Az ilyen transzcendentalista azonban, aki nagyon jártas a jñāna-yoga gyakorlásában, egy bhakta kegyéből szintén eljuthat a bhakti-yogához, az odaadó szolgálathoz. Ekkor az imperszonalista filozófia, melyet oly hosszú ideig tanulmányozott, még mindig akadályt jelenthet számára, mert nehéz megszabadulni ettől a felfogástól. A megtestesült léleknek ezért a megnyilvánulatlan mindig gondot okoz – a gyakorlás és a megvalósítás során egyaránt. Minden élőlény részleges függetlenséggel rendelkezik, s biztosak lehetünk abban, hogy a megnyilvánulatlan elérése nem tartozik transzcendentális gyönyörrel teljes természetéhez. Nem szabad tehát ezt az utat választanunk. Minden egyéni élőlény számára a Kṛṣṇa-tudat folyamata a legjobb út, amelybe az odaadó szolgálat összes tevékenysége beletartozik. Ha valaki nem akar tudomást venni az odaadó szolgálat folyamatáról, azzal azt kockáztatja, hogy idővel ateista lesz. E vers szerint az embernek sohasem szabad – főleg ebben a mostani korszakban – arra biztatnia másokat, hogy ahhoz a folyamathoz forduljanak, amelyben a megnyilvánulatlanra, a felfoghatatlanra és az érzékszerveken túlira kell összpontosítaniuk. Az Úr Kṛṣṇa nem ajánlja ezt a folyamatot.

Ez a vers egyértelműen kijelenti, hogy a bhakták nagyon szerencsések, mert az Úr rövid időn belül felszabadítja őket az anyagi létből. A tiszta odaadó szolgálattal az ember elméletben és gyakorlatban is megérti, hogy Isten hatalmas, az egyéni lélek pedig az alárendeltje, s hogy éppen ezért a kötelessége, hogy szolgálja az Urat. Ha nem ezt teszi, akkor a māyāt fogja szolgálni.

Ahogyan korábban olvashattuk, a Legfelsőbb Úr csodálatos voltát csakis az odaadó szolgálaton keresztül lehet igazán felismerni, ezért hát teljes odaadással kell Felé fordulnunk. Az embernek tökéletesen Kṛṣṇára kell rögzítenie az elméjét, ha el akarja érni Őt. Minden munkánkat egyedül érte kell végeznünk. Nem számít, hogy mit dolgozik valaki, a fontos az, hogy csak Kṛṣṇának tegye. Ez az odaadó szolgálat feltétele. A bhakta csakis az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akar a kedvében járni, és nem vágyik semmi másra. Életének küldetése, hogy örömet szerezzen Kṛṣṇának, s ennek érdekében kész minden áldozatra, épp úgy, ahogy Arjuna is feláldozott mindent a kurukṣetrai csatamezőn. A módszer nagyon egyszerű: az ember végezze a munkáját, ugyanakkor énekelje a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát. E transzcendentális hangvibráció hatására a bhakta vonzódni fog az Istenség Személyiségéhez.

Ebben a versben a Legfelsőbb Úr megígéri, hogy késedelem nélkül kimenti az ily módon cselekvő tiszta bhaktát az anyagi lét óceánjából. A fejlett yogīk a yoga folyamata segítségével, kívánságuk szerint bármelyik bolygóra eljuttathatják lelküket, mások pedig másféle módszereket alkalmaznak ennek érdekében, de ami a bhaktákat illeti, ez a vers világosan kijelenti, hogy róluk maga az Úr gondoskodik, s nem kell arra várniuk, hogy az efféle gyakorlatokban kiválóvá válva maguktól jussanak el a lelki világba.

A Varāha-purāṇában a következő verssel találkozunk:

E vers mondanivalója az, hogy a bhaktának nem szükséges az aṣṭāṅga-yogát gyakorolnia ahhoz, hogy lelke elérhesse a lelki bolygókat. Erről maga a Legfelsőbb Úr gondoskodik. Egyértelműen kijelenti: Ő maga lesz a felszabadító. Ahogyan a szülők minden tekintetben gondját viselik gyermeküknek, aki így biztonságban van, a bhaktának sem kell arra törekednie, hogy a yoga módszerével eljusson más bolygókra. A Legfelsőbb Úr jön el érte kegyesen Garuḍa, madártestű hordozója vállán, s nyomban kimenti bhaktáját az anyagi létből. Az óceán vizében fuldokló embernek nincsen esélye az életben maradásra, még akkor sem, ha kiváló úszó és nagyon elszántan küzd. Ha azonban jön valaki, és kimenti a vízből, megmenekült. Az Úr hasonló módon szabadítja ki bhaktáját az anyagi létből. Csupán arra van szükség, hogy az ember végezze a Kṛṣṇa-tudat könnyű folyamatát, és merüljön el az odaadó szolgálatban. Az intelligens embernek ezt a módszert kell előnyben részesítenie minden más úttal szemben. A Nārāyaṇīya az alábbi verssel erősíti meg ezt:

E vers szerint az embernek nem szabad a gyümölcsöző cselekedetek különböző útjait járnia vagy elméleti spekuláció segítségével a tudás művelésével foglalkoznia. Aki átadta magát a Legfelsőbb Személyiségnek, az képes elérni mindazt az áldást, amit más yoga-folyamatok, a spekuláció, a szertartások, az áldozatok, az adományozások stb. eredményeznek. Ez az odaadó szolgálat különleges áldása.

Az Úr bhaktája Kṛṣṇa szent neveinek éneklésével – Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – könnyedén és boldogan eljuthat a legvégső célig, amelyet egyetlen más vallásos folyamat gyakorlásával sem lehet elérni.

A Bhagavad-gītā végkövetkeztetését a tizennyolcadik fejezet tárja fel:

Az embernek tehát fel kell hagynia minden más önmegvalósítási módszerrel, s kizárólag Kṛṣṇa-tudatos odaadó szolgálatot kell végeznie. Ez képessé teszi majd arra, hogy szert tegyen az élet legmagasabb rendű tökéletességére. Nem kell előző életei bűnös tettei miatt aggódnia, mert teljes mértékben a Legfelsőbb Úr gondoskodik róla. Senki se próbálkozzon tehát hiábavalóan azzal, hogy a lelki megvalósítás folyamata segítségével felszabadítsa magát, inkább keressen menedéket a legfelsőbb, mindenható Istenségnél, Kṛṣṇánál. Ez az élet legfőbb tökéletessége.

Aki odaadóan szolgálja az Úr Kṛṣṇát, az közvetlen kapcsolatban áll a Legfelsőbb Úrral, s így semmi kétség afelől, hogy helyzete már kezdettől fogva transzcendentális. A bhakta nem az anyagi síkon, hanem Kṛṣṇában él. Az Úr szent neve nem különbözik magától az Úrtól, ezért amikor a bhakta a Hare Kṛṣṇa mantrát énekli, Kṛṣṇa és az Ő belső energiája a nyelvén táncolnak. Amikor ételt ajánl fel Kṛṣṇának, Ő közvetlenül elfogadja azt, s a maradékot később elfogyasztva a bhakta teljesen átitatódik Kṛṣṇával. Aki nem végez ilyen szolgálatot, az nem értheti meg, hogyan lehetséges mindez, noha ez egy olyan folyamat, melyet a Bhagavad-gītā és a többi védikus írás ajánl.

Ez a vers a bhakti-yoga két különböző folyamatát említi. Az első azoknak való, akik transzcendentális szeretetükben valóban ragaszkodnak Kṛṣṇához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, a második pedig azoknak, akikben még nem fejlődött ki transzcendentális szeretet a Legfelsőbb Személy iránt. Az utóbbiak számára különféle előírások és szabályok vannak, melyeket követve végül felemelkedhetnek a Kṛṣṇa iránti vonzódás síkjára.

A bhakti-yoga az érzékek megtisztítását jelenti. Jelen pillanatban, az anyagi létben érzékeink fertőzöttek, mert érzéki élvezetekre használjuk őket. A bhakti-yoga gyakorlásával azonban megtisztíthatók, megtisztult állapotukban pedig közvetlen kapcsolatban állhatnak a Legfelsőbb Úrral. Ha az anyagi lét során valamilyen mestert szolgálunk, a szolgálat nem szeretetteljes, csupán a pénz kedvéért történik. A mester sem szereti szolgáját, csak elvárja és megfizeti a szolgálatait. Szeretetről tehát szó sincs. A lelki élethez azonban elengedhetetlen, hogy felemelkedjünk a tiszta szeretet síkjára. Ezt a szintet a jelenlegi érzékszerveinkkel végzett odaadó szolgálat révén lehet elérni.

Az Isten iránti szeretet mindenki szívében ott szunnyad, és számtalan módon megnyilvánul, de az anyagi közeg és a materialista kapcsolatok szennyeződése megfertőzte. A módszer abból áll, hogy meg kell tisztítanunk a szívet az anyag okozta szennytől, s fel kell ébresztenünk magunkban a Kṛṣṇa iránti természetes, szunnyadó szeretetet.

A bhakti-yoga szabályozó elveinek betartása érdekében az embernek egy kiváló lelki tanítómester utasításaira hallgatva követnie kell bizonyos szabályokat: keljen korán, fürödjön meg, menjen el a templomba, s ott mondjon imákat, énekelje a Hare Kṛṣṇát, szedjen virágot a mūrtinak, főzzön a mūrti számára, egyen prasādát – és még sorolhatnánk. Sokféle szabály és előírás van, amit be kell tartania, s ezenkívül állandóan hallgatnia kell a tiszta bhakták ajkairól a Bhagavad-gītāt és a Śrīmad-Bhāgavatamot. Ez a folyamat bárkit felemelhet az Isten iránti szeretet szintjére, ahonnan azután kétségtelenül Isten lelki birodalmába kerülhet. A lelki tanítómester vezetése alatt a szabályok és előírások betartásával gyakorolt bhakti-yoga tehát biztosan eljuttatja az embert az Isten iránti szeretet síkjára.

Aki képtelen egy lelki tanítómester vezetése alatt a bhakti-yoga szabályozó elveit követni, az még mindig elérheti a tökéletes szintet, ha a Legfelsőbb Úrért tevékenykedik. Hogy miképpen kell ezt tennie, azt a tizenegyedik fejezet ötvenötödik verse már elmagyarázta. Az embernek támogatnia kell a Kṛṣṇa-tudat terjesztésének ügyét. Sok bhakta fáradozik azon, hogy a Kṛṣṇa-tudatot terjessze, és segítségre van szükségük. Ha valaki nem képes közvetlenül a bhakti-yoga szabályait követni, akkor segíthet ebben a munkában. Minden törekvés igényel valamennyi földet, tőkét, szervezést és fáradságot. Egy üzleti vállalkozáshoz hasonlóan Kṛṣṇa szolgálatában is szükség van lakóhelyre, pénzre, munkára és szervezésre – az egyetlen különbség az, hogy az üzletelő materialistát érzékei kielégítésének vágya hajtja, ugyanez a munka azonban lelkivé válik, ha Kṛṣṇa öröméért végzi az ember. Ha az embernek van elegendő pénze, akkor a Kṛṣṇa-tudat terjedése érdekében segíthet egy irodaépület vagy egy templom felépítésében, vagy a Kṛṣṇa-tudatú irodalom nyomtatásában. Számos területen segíthet, csak akarnia kell. Ha valaki képtelen munkájának eredményét felajánlani, akkor legalább keresetének egy bizonyos százalékát szentelje a Kṛṣṇa-tudat terjesztésére. A Kṛṣṇa-tudat ügyének önkéntes szolgálata segíteni fog az Isten iránti szeretet síkjának elérésében, ahol az ember tökéletessé válik.

Előfordulhat, hogy társadalmi, családi, vallási vagy más akadályok miatt az ember képtelen még arra is, hogy támogassa a Kṛṣṇa-tudat mozgalmát. Ha közvetlenül venne részt a Kṛṣṇa-tudatú tettekben, kivívná családja tiltakozását, vagy más akadályok merülnének fel. Az ilyen embernek azt ajánlják, hogy áldozza fel tettei felhalmozódott eredményét valami nemes célra. A védikus irodalom leírja ennek a módját. Számos leírást találhatunk az áldozatokról és a telihold napján végzendő különleges szertartásokról, valamint azokról a tettekről, amelyekhez az ember előző cselekedetei gyümölcsét használja fel. Az ily módon cselekvő fokozatosan elérheti a tudás szintjét. Az is gyakran előfordul, hogy valaki, akit a Kṛṣṇa-tudatos tettek egyáltalán nem érdekelnek, adakozik egy kórház vagy más társadalmi intézmény javára, lemondva munkája gyümölcséről, melyért oly sokat dolgozott. Ez a vers is ajánlja ezt, mert a munka gyümölcséről való lemondással az ember lassan, de biztosan megtisztítja elméjét, s ezen a szinten már képes lesz megérteni a Kṛṣṇa-tudatot. Természetesen a Kṛṣṇa-tudat nem függ semmilyen más tevékenységtől, mert a Kṛṣṇa-tudat önmagában meg tudja tisztítani az elmét. De ha valaki nem tudja elfogadni a Kṛṣṇa-tudatot, mert akadályok állnak az útjában, akkor próbáljon legalább megválni munkája gyümölcsétől. Ebből a szempontból nézve elfogadható a társadalomnak, a közösségnek vagy a nemzetnek végzett szolgálat, a hazáért hozott áldozat stb., mert ezáltal az ember egy napon eljuthat a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatának szintjére. A Bhagavad-gītā (18.46) ezzel kapcsolatban azt írja: yataḥ pravṛttir bhūtānām, ha valaki elhatározta, hogy áldozatot hoz a legfelsőbb cél érdekében, akkor még ha nem is tudja, hogy a legfelsőbb cél Kṛṣṇa, áldozata révén fokozatosan megérti majd.

Ahogyan az előző versekben olvashattuk, kétféle odaadó szolgálat létezik: a szabályozó elvek betartása, valamint a teljes vonzódás és szeretet az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt. Akik valóban képtelenek követni a Kṛṣṇa-tudat elveit, azok számára jobb a tudás művelése, mert ennek segítségével az ember megértheti valódi helyzetét. A tudás fokozatosan elvezet a meditálásig, mely által lassanként megértheti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Vannak olyan folyamatok, amelyeket végezve az ember arra a következtetésre jut, hogy ő a Legfelsőbb. Ezeket azok választják előszeretettel, akik nem tudnak odaadó szolgálatot végezni. Ha valaki még így sem tud meditálni, akkor végezze a védikus írásokban a brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák vagy śūdrák számára előírt kötelességeket, melyekről a Bhagavad-gītā utolsó fejezetében olvashatunk. Minden esetben le kell azonban mondania munkája gyümölcseiről, azaz karmája eredményét valami jó célra kell áldoznia.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége – a legfelsőbb cél – eléréséhez két út vezet: a fokozatos fejlődés és a közvetlen folyamat. A Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálat a közvetlen út, míg a tettek gyümölcséről való lemondás fokozatos fejlődést jelent. Ezután juthat el az ember a tudás, majd a meditáció, azután a Felsőlélek megismerése szintjére, végül pedig felemelkedhet az Istenség Legfelsőbb Személyisége síkjára. Az ember tehát a közvetlen vagy a fokozatos folyamatot egyaránt választhatja, s az utóbbi szintén jó, hiszen a közvetlen módszer gyakorlása nem mindenki számára lehetséges. Meg kell azonban értenünk, hogy Arjunának azért nem javasolja Kṛṣṇa a közvetett folyamatot, mert ő már a Legfelsőbb Úr szeretetteljes odaadó szolgálatának szintjén áll. Ez azoknak való, akik még nem jutottak el eddig: nekik lépésről lépésre ajánlatos haladniuk a lemondás, a tudás, a meditáció, valamint a Brahman- és a Felsőlélek-tudatosság elsajátítása útján. A Bhagavad-gītā azonban a közvetlen folyamatra helyezi a hangsúlyt, s mindenkinek azt tanácsolja, hogy lásson hozzá, és hódoljon meg Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt.

Az Úr ismét a tiszta odaadó szolgálatról beszél, és ebben a két versben leírja a tiszta bhakta transzcendentális tulajdonságait. A tiszta bhaktát a körülmények sohasem zavarják meg, és nem irigy senkire. Nem válik ellensége ellenségévé sem, mert úgy gondolja: „Ez az ember hajdani bűnös tetteim visszahatásaként bánik most velem az ellenségeként. Jobb hát eltűrni, mintsem szembeszállni vele.” A Śrīmad-Bhāgavatam (10.14.8) írja: tat te 'nukampāṁ susamīkṣamāṇo bhuñjāna evātma-kṛtaṁ vipākam. Ha a bhaktának szenvednie kell, vagy megpróbáltatások érik, azt az Úr kegyének tekinti. Így gondolkodik: „Múltbeli bűneim visszahatásaként sokkal többet kellene szenvednem. Nem más ez, mint a Legfelsőbb Úr kegye, hogy nem kapok meg minden büntetést, amit megérdemelnék. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből csak egy keveset kapok belőle.” A bhakta éppen ezért a sok szenvedés ellenére is örökké nyugodt, csendes és türelmes. Mindig kedves mindenkihez, még ellenségeihez is. A nirmama szó arra utal, hogy a bhakta nem tulajdonít nagy fontosságot a testtel kapcsolatos kényelmetlenségeknek és problémáknak, mert jól tudja, hogy ő nem az anyagi test. Nem azonosítja magát a testével, így mentes a hamis egótól, s boldogságban és boldogtalanságban egyaránt kiegyensúlyozott. Béketűrő, és megelégszik annyival, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből kap. Nem törekszik nehezen elérhető dolgok megszerzésére, ezért mindig örömteli. Ő a teljesen tökéletes misztikus, mert rendíthetetlenül követi a lelki tanítómesterétől kapott utasításokat, s mivel uralkodik érzékszervei fölött, rendkívül eltökélt. A hamis ellenérvek nem ingatják meg; semmi sem tudja eltéríteni szilárd elhatározásától az odaadó szolgálatban. Teljesen tisztában van azzal, hogy Kṛṣṇa az örökkévaló Úr, ezért senki sem képes megzavarni őt. Mindezek a tulajdonságok lehetővé teszik számára, hogy teljes egészében a Legfelsőbb Úrra rögzítse az elméjét és intelligenciáját. Az odaadó szolgálat e síkját minden bizonnyal nagyon kevesen érik el, de az odaadó szolgálat szabályozó elveit követő bhakta biztos sikerre számíthat. Az Úr továbbá kijelenti, hogy az ilyen bhakta nagyon kedves Számára, mert mindig örömet szerez Neki tetteivel, melyeket teljes Kṛṣṇa-tudatban hajt végre.

Ez a vers folytatja a bhakta tulajdonságainak leírását. A bhakta senkinek sem okoz nehézséget, aggodalmat, félelmet vagy elégedetlenséget. Mivel kedves mindenkihez, sohasem cselekszik úgy, hogy az másoknak aggodalmat okozzon, és soha nem zaklatja fel, ha mások akarnak neki bajt okozni. Az Úr kegyéből hozzászokott, hogy semmilyen külső kellemetlenség ne zavarja meg. A bhakta állandóan elmélyed a Kṛṣṇa-tudatban és az odaadó szolgálatban, éppen ezért az anyagi körülmények nem befolyásolhatják. A materialista általában nagyon boldog, ha hozzájut valamihez, amivel elégedetté teheti az érzékeit és a testét, de azonnal féltékeny és irigy lesz, ha látja, hogy mások olyan érzéki élvezetben részesülnek, amiben ő nem. Ellenségei bosszújától tartva félelemben él, ha pedig képtelen sikerrel végrehajtani valamit, akkor teljesen elcsügged. A bhakta, aki transzcendentálisan fölötte áll minden ilyen zavaró körülménynek, nagyon kedves az Úr Kṛṣṇának.

A bhakta elfogadhatja, ha pénzt adnak neki, de nem szabad külön erőfeszítést tennie, hogy pénzhez jusson. Még az sem befolyásolja, ha a Legfelsőbb kegyéből pénzhez jut, anélkül hogy ő maga bármit tett volna ezért. Természetesnek tartja, hogy naponta legalább kétszer megfürödjön, és korán kel, hogy odaadó szolgálatot végezhessen. Ily módon kívül és belül egyaránt tiszta. Mindenhez ért, mert nagyon jól ismeri az élet valamennyi tettének értelmét, s teljes hite van a hiteles szentírásokban. Sohasem csatlakozik egyetlen csoportosuláshoz sem, ezért gondok nélküli. A fájdalmak sohasem érintik, mert nem hamis kategóriák alapján szemléli a dolgokat. Tudja, hogy a test csupán egy burok, így a testi fájdalmak nem hatnak rá. A tiszta bhakta nem törekszik olyan dologra, ami ellenkezik az odaadó szolgálat elveivel. Egy nagy épület felépítéséhez például rendkívüli erőfeszítés szükséges, de ha ezáltal nem fejlődik az odaadó szolgálatban, akkor a bhakta sohasem végez ilyen munkát. Az Úr számára építhet templomot, és ennek érdekében vállalhat mindenféle nehézséget, ám sohasem építene egy nagy házat a saját rokonainak.

A tiszta bhakta nem örül és nem bánkódik, ha anyagi nyereség vagy veszteség éri. Nem vágyódik különösképpen arra, hogy fiúgyermeke szülessen vagy tanítványokra tegyen szert, s nem aggasztja, ha nincsenek neki. Ha elveszít valami olyasmit, ami nagyon kedves számára, nem sajnálkozik miatta, s ha nem kapja meg azt, amit kívánt, nem boldogtalan. Transzcendentálisan fölötte áll minden kedvező, kedvezőtlen és bűnös tettnek, s minden veszélyt vállal, hogy a Legfelsőbb Úr kedvében járjon. Számára az odaadó szolgálat végzésében semmi sem jelent akadályt. Az ilyen bhakta nagyon kedves Kṛṣṇának.

A bhakta távol tartja magát minden rossz társaságtól. Az emberi társadalomra az jellemző, hogy az embert egyszer dicséret, másszor rágalom éri, ám a bhakta mindig fölötte áll a felszínes hírnévnek, szégyennek, boldogságnak vagy boldogtalanságnak. Nagyon türelmes, és mivel kizárólag Kṛṣṇával kapcsolatos témákról beszél, csöndes. Az, hogy valaki csöndes, nem teljes némaságot jelent, hanem azt, hogy nem beszél ostobaságot. Az embernek csak arról kell beszélnie, ami lényeges, s a bhakta számára az a legfontosabb, ha a Legfelsőbb Úrról beszélhet. Minden körülmények között boldog: néha finom ételeket kap, máskor nem, de ennek ellenére mindig elégedett. Azzal sem törődik, hol kell laknia. Néha egy fa alatt üt tanyát, máskor palotában él, de egyikhez sem ragaszkodik. Rendíthetetlennek azért hívják, mert szilárdan kitart elhatározása mellett, s megingathatatlan a tudásban. A bhakta tulajdonságainak felsorolása közben néha ismétléssel találkozunk. Ez azért van, hogy még nagyobb nyomatékot kapjon: egy bhaktának el kell sajátítania e jellemvonásokat. Jó tulajdonságok nélkül senki sem válhat tiszta bhaktává. Harāv abhaktasya kuto mahad-guṇāḥ: aki nem bhakta, annak nincsenek jó tulajdonságai. Ezért aki azt akarja, hogy bhaktának tekintsék, annak ki kell fejlesztenie e vonásokat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy erre külön erőfeszítést kell tennie. A Kṛṣṇa-tudat és az odaadó szolgálat gyakorlása révén e jó tulajdonságokra minden külön igyekezet nélkül szert fog tenni.

Ebben a fejezetben a második verstől (mayy āveśya mano ye mām, „elméjét Rám szögezve”) az utolsóig (ye tu dharmāmṛtam idam, „az örök hivatás vallása”) a Legfelsőbb Úr a transzcendentális szolgálat folyamatait magyarázta el, melyek által elérhetjük Őt. Ezek a folyamatok nagyon kedvesek az Úrnak, s elfogadja azt, aki valamelyiket követi. Arjuna azt kérdezte: „Ki a jobb: aki a személytelen Brahman útját járja, vagy aki személyesen szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét?” Az Úr válaszából egyértelműen megtudhatjuk, hogy a lelki önmegvalósítás valamennyi folyamata közül kétségtelenül az Istenség Személyiségének végzett odaadó szolgálat a legjobb. Ez a fejezet tehát elmondja, hogy a megfelelő társaság hatására az emberben vonzalom ébred a tiszta odaadó szolgálat iránt, aminek eredményeképpen elfogad egy hiteles lelki tanítómestert. Az ő irányításával gyakorolni kezdi a hallás és az éneklés folyamatát, majd hittel, ragaszkodással és lelkesedéssel követni kezdi az odaadó szolgálat szabályozó elveit, s ily módon az Úr transzcendentális szolgálatához lát. Ezt az utat ajánlja ez a fejezet. Kétségtelen tehát, hogy az odaadó szolgálat az egyetlen abszolút út, amely az önmegvalósításhoz és az Istenség Legfelsőbb Személyisége eléréséhez vezet. A Legfelsőbb Abszolút Igazság személytelen felfogása, amelyről e fejezetben olvashattunk, csupán addig ajánlott, amíg az ember át nem adja magát az önmegvalósításnak. A személytelen felfogás tehát csak addig hasznos, amíg az embernek nincs lehetősége arra, hogy egy tiszta bhakta társaságát élvezze. Az Abszolút Igazságot személytelennek vélő ember nem cselekszik tettei gyümölcséért, meditál, s a lélek és az anyag természetének megértése érdekében a tudás elsajátítására törekszik. Ez addig szükséges, amíg nincs lehetősége egy tiszta bhakta társaságára. Szerencsére ha valaki arra vágyik, hogy közvetlen, tiszta odaadó szolgálatot végezzen a Kṛṣṇa-tudatban, akkor nincs arra szüksége, hogy a lelki felemelkedés előző lépcsőit fokról fokra végigjárja. Az odaadó szolgálat – amit a Bhagavad-gītā középső hat fejezete ír le – sokkal célravezetőbb. Az embernek nem kell aggódnia amiatt, hogy testét-lelkét fenntartsa, mert az Úr kegyéből minden természetesen megtörténik.