Aki el akar jutni a lelki világba, Kṛṣṇalokára, hogy ott meghitt kapcsolatban éljen Kṛṣṇával, az Istenség Személyiségeinek legfelsőbbjével, annak követnie kell ezt a folyamatot, melyet maga a Legfelsőbb ajánl. Ezt a verset emiatt a Bhagavad-gītā lényegének tekintik. Ez a könyv a feltételekhez kötött lelkekhez szól, akik azzal a céllal élnek az anyagi világban, hogy urai legyenek a természetnek, és mit sem tudnak az igazi, lelki életről. A Bhagavad-gītā szándéka megmutatni, hogyan értheti meg az ember lelki létét és a legfelsőbb lelki személyiséghez fűződő örökkévaló kapcsolatát, valamint megtanítani, hogyan térjen haza, vissza Istenhez. Ez az a vers, amely félreérthetetlenül megmagyarázza, hogy a lelki életben egyedül az odaadó szolgálat folyamatával lehet sikert elérni.

Ami a munkát illeti, minden energiánkkal Kṛṣṇa-tudatú tetteket kell végeznünk. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.2.255) így ír:

Senki ne végezzen olyan munkát, ami nem áll kapcsolatban Kṛṣṇával. Ezt nevezik kṛṣṇa-karmának. Az ember számtalanféle tettet végrehajthat, de nem szabad vonzódnia munkája eredményéhez; az kizárólag Kṛṣṇát illeti. Vegyünk például egy üzletembert: hogy a tetteit Kṛṣṇa-tudatúvá tegye, az Ő javára kell vállalkozásait lebonyolítania. Ha Kṛṣṇa a tulajdonos, akkor Neki kell élveznie a vállalkozásból származó hasznot is. Ha az üzletembernek sok ezer dollárja van, s ezt mind Kṛṣṇának akarja adni, megteheti. Ez jelenti a Kṛṣṇának végzett munka. Ahelyett, hogy az érzékei kielégítése végett egy felhőkarcolót emelne, az ember építhet egy szép templomot Kṛṣṇának, ahol felállíthatja az Ő mūrtiját, s az odaadó szolgálatról szóló hiteles könyvek leírása alapján gondoskodhat szolgálatáról. Ez mind kṛṣṇa-karma. Az embernek nem szabad ragaszkodnia munkája eredményéhez, hanem Kṛṣṇának kell felajánlania azt, s a Kṛṣṇának tett felajánlás maradékait kell elfogadnia mint prasādát. Ha valaki egy hatalmas épületet épít Kṛṣṇának, s felállítja ott Kṛṣṇa mūrtiját, akkor nem tilos ott élnie, de tudnia kell, hogy az épület tulajdonosa Kṛṣṇa. Ezt hívják Kṛṣṇa-tudatnak. Ám ha valakinek nem áll módjában templomot emelnie Kṛṣṇának, akkor úgy is végezhet kṛṣṇa-karmát, hogy a templomát tisztítja. Az ember kertészkedhet is. Akiknek van egy kis földjük – és Indiában még a legszegényebbeknek is van –, arra használhatják birtokukat, hogy virágot ültessenek rajta, amit aztán felajánlhatnak Kṛṣṇának. A Bhagavad-gītāban Kṛṣṇa a tulasī növény ültetését ajánlja, mert a tulasī levelei nagyon fontosak. Patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam. Kṛṣṇa azt akarja, hogy ajánljunk fel Neki egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, s Ő elégedett lesz. A levél főleg a tulasī levelére utal. Ültethetünk tehát tulasīt, s öntözhetjük – így még a legszegényebb ember is szolgálhatja Kṛṣṇát. Ez csupán néhány példa arra, hogyan dolgozhat az ember Kṛṣṇának.

A mat-paramaḥ szó arra utal, aki azt tekinti az élet legfőbb tökéletességének, ha Kṛṣṇa társaságában lehet az Ő legfelső hajlékán. Az ilyen ember nem akar a felsőbb anyagi bolygókra eljutni, például a Holdra, a Napra vagy a mennyei bolygókra, de még az univerzum legfelsőbb bolygójára, a Brahmalokára sem. Nem vágyik egyikre sem. Őt egyedül az érdekli, hogy eljusson a lelki világba, s ott sem a sugárzó brahmajyoti ragyogásába kíván beleolvadni, hanem a legfelsőbb lelki bolygóra, Kṛṣṇalokára, Goloka-Vṛndāvanára akar menni. Tökéletesen ismeri azt a helyet, ezért semmi más nem érdekli. A mad-bhaktaḥ szó arra utal, hogy teljesen elmerül az odaadó szolgálatban, annak kilenc folyamatát végezve: hall és énekel az Úrról, emlékezik Rá, imádja Őt, lótuszlábát szolgálja, imákat ajánl fel Neki, végrehajtja a parancsait, barátkozik Vele, s végül mindenét átadva Neki meghódol. Az ember végezheti e kilenc folyamat mindegyikét, végezhet csak nyolcat közülük vagy hetet, de végezzen legalább egyet – s akkor kétségtelenül tökéletessé válik.

A saṅga-varjitaḥ kifejezés nagyon fontos. Az embernek nem szabad olyan emberekkel barátkoznia, akik Kṛṣṇa ellen vannak. Ez alatt nemcsak azokat értjük, akik ateisták, hanem azokat is, akik vonzódnak a gyümölcsöző cselekedetekhez és az elmebeli spekulációhoz. A tiszta odaadó szolgálatot a Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.1.11) a következőképpen határozza meg:

E versben Śrīla Rūpa Gosvāmī egyértelműen kijelenti, hogy aki vegyítetlen odaadó szolgálatot akar végezni, annak mentesnek kell lennie minden anyagi szennyeződéstől, valamint kerülnie kell az olyan emberek társaságát, akik a gyümölcsöző tettek és az elmebeli spekuláció rabjai. Tiszta odaadó szolgálatról tehát akkor beszélhetünk, ha az ember megszabadult az ilyen nemkívánatos társaságtól és az anyagi vágyak szennyeződésétől, továbbá megfelelő hozzáállással tanulmányozza a Kṛṣṇáról szóló tudományt. Ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanam (Hari-bhakti-vilāsa 11.676). Az embernek nem ellenségesen, hanem jó szándékkal kell Kṛṣṇára gondolnia, s úgy kell Érte cselekednie. Kaṁsa Kṛṣṇa ellensége volt, s attól a pillanattól kezdve, hogy Kṛṣṇa megszületett, folyton azt tervezgette, hogyan ölje meg Őt, s mivel terve mindig kudarcot vallott, örökké Kṛṣṇára gondolt. Így aztán minden tekintetben, örökké Kṛṣṇa-tudatos volt: bármit csinált, ha evett vagy ha aludt, mindig Rá gondolt – ám mindezt nem szeretettel tette. Ezért Kaṁsa – annak ellenére, hogy elméjében a nap huszonnégy órájában örökké Kṛṣṇa járt – démonnak számított, így az Úr végül megölte. Természetesen akit Kṛṣṇa megöl, az azon nyomban felszabadul, de a tiszta bhaktának nem ez a célja. Ő még a felszabadulásra vagy a legfelsőbb lelki bolygó, Goloka-Vṛndāvana elérésére sem vágyik. Bárhol legyen, Kṛṣṇa szolgálata az egyetlen célja.

Kṛṣṇa hívei mindenkivel barátságosak, s ezért mondja ez a vers, hogy egy bhaktának nincsen ellensége (nirvairaḥ). Hogyan lehetséges ez? A Kṛṣṇa-tudatban élő bhakta tudja, hogy csupán a Kṛṣṇának végzett odaadó szolgálat szabadíthatja meg az embert az élet minden problémájától. Személyesen tapasztalta ezt, ezért azon fáradozik, hogy megismertesse a Kṛṣṇa-tudatot az emberi társadalommal. A történelem számtalan példával szolgál az Úrnak azokról a híveiről, akik az életük kockáztatása árán is hirdették az Isten-tudatot. A legjobb példa erre az Úr Jézus Krisztus. A hitetlenek keresztre feszítették, de életét az Isten-tudat terjesztésének szentelte. Természetesen csak a felületesen gondolkodó vélheti úgy, hogy elpusztították őt. Indiában is sok hasonló eset történt, például Haridāsa Ṭhākurával és Prahlāda Mahārājával. Miért vállaltak ilyen veszélyt? Mert az Isten-tudatot akarták terjeszteni – s ez rendkívül nehéz. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az tisztában van azzal, hogy az ember szenvedése annak köszönhető, hogy megfeledkezett Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatáról. Éppen ezért azzal teheti a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak, ha megszabadítja embertársait az anyagi létezés minden gondjától. Így szolgálja egy tiszta bhakta az Urat. Képzeljük csak el, mennyire kegyes Kṛṣṇa ahhoz, aki az Ő szolgálatában él, s az Ő kedvéért minden veszélyt vállal! Az ilyen ember teste elhagyása után kétségtelenül a legfelsőbb bolygóra kerül.

Összefoglalásként elmondhatjuk: Kṛṣṇa az, aki megmutatta kozmikus formáját (amely egy ideiglenes megnyilvánulás), aki kinyilvánította a mindent elpusztító idő formáját, sőt a négykarú Viṣṇu-alakot is. Kṛṣṇa tehát az eredete e megnyilvánulások mindegyikének. Helytelen az az elmélet, mely szerint Kṛṣṇa az eredeti viśva-rūpa, vagyis Viṣṇu megnyilvánulása. Ő minden forma eredete. Ezer és ezer Viṣṇu létezik, de egy bhakta számára Kṛṣṇa eredeti, kétkarú Śyāmasundara-formájánál egyetlen forma sem fontosabb. A Brahma-saṁhitā kijelenti, hogy aki szeretettel és odaadással Kṛṣṇa Śyāmasundara-formájához ragaszkodik, az mindig láthatja Őt a szívében, s Rajta kívül nem is lát mást. Meg kell értenünk tehát, hogy a tizenegyedik fejezet legfőbb mondanivalója az, hogy Kṛṣṇa formája a legfelsőbb és a legfontosabb.