Parāśara Muni a bhagavān szóhoz a következő magyarázatot fűzte: Bhagavānnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének azt lehet nevezni, aki teljességében rendelkezik a hat fenséges tulajdonsággal, azaz minden erővel, hírnévvel, gazdagsággal, tudással, szépséggel és lemondással teljes. Földi jelenléte idején Kṛṣṇa megmutatta mind a hat dicső jellemvonást, ezért Parāśara Muni és a hozzá hasonló nagy bölcsek mind elfogadták, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Kṛṣṇa most egy még bizalmasabb tudást ad át Arjunának fenségével és tetteivel kapcsolatban. A hetedik fejezettel kezdődően az Úr különféle energiáiról s azok működéséről adott érthető leírást. Ebben a fejezetben sajátos fenségéről beszél Arjunának. Az előző fejezetben különféle energiáit magyarázta el rendkívül világosan, hogy megalapozza a szilárd meggyőződés jellemezte odaadást. Ebben a fejezetben tehát megnyilvánulásairól és különféle fenségeiről beszél Arjunának.

Minél többet hall valaki a Legfelsőbb Istenről, annál szilárdabb lesz a helyzete az odaadó szolgálatban. Az Úrról mindig a bhakták társaságában kell hallanunk, mert ennek eredményeképpen több odaadó szolgálatot végzünk majd. A bhakták közötti beszélgetésekben és előadásokon azonban csak azok tudnak részt venni, akik valóban vágynak arra, hogy Kṛṣṇa-tudatúak legyenek. Az Úr érthetően kijelenti Arjunának, hogy csupán az ő érdekében beszél erről a témáról, mivel Arjuna nagyon kedves Neki.

A Brahma-saṁhitā kijelenti, hogy az Úr Kṛṣṇa a Legfelsőbb Úr. Senki sem nagyobb Nála, s Ő minden ok oka. Ebben a versben maga az Úr mondja, hogy Ő az eredete az összes félistennek és bölcsnek. Ha még a félistenek és a nagy bölcsek sem képesek megérteni Kṛṣṇát, nevét és személyiségét, mit mondhatnánk parányi bolygónk állítólagos tudósairól? Senki sem foghatja fel, miért jelenik meg a Földön a Legfelsőbb Isten közönséges emberként, s miért hajt végre csodálatos és szokatlan tetteket. Tudnunk kell tehát, hogy a Kṛṣṇa megismeréséhez szükséges tulajdonság nem az anyagi műveltség. Elméleti filozofálás útján még a félisteneknek és a nagy bölcseknek sem sikerült megismerniük Őt. A Śrīmad-Bhāgavatam is világosan kijelenti, hogy még a hatalmas félistenek sem képesek megismerni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Spekulálással csak annyit tudhatnak meg, amennyit tökéletlen érzékeik megengednek, de így egy teljesen téves, imperszonalista következtetésre jutnak, miszerint Isten valamiféle személytelen dolog, ami nem az anyagi természet három kötőerejének megnyilvánulása. Az is lehet, hogy magukban elképzelnek valamit, ám Kṛṣṇát lehetetlen megismerni ilyen ostoba spekulálással.

Azoknak, akik meg akarják ismerni az Abszolút Igazságot, az Úr burkoltan azt mondja e versben: „Jelen vagyok az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, s Én vagyok a Legfelsőbb.” Ezt mindannyiunknak tudnunk kell. Annak ellenére, hogy valaki nem tudja felfogni a személyesen jelen lévő, felfoghatatlan Urat, Ő létezik. Az örökkévaló, tudással és boldogsággal teljes Kṛṣṇát akkor ismerhetjük meg igazán, ha tanulmányozzuk szavait a Bhagavad-gītāban és a Śrīmad-Bhāgavatamban. Istent uralkodó hatalomként vagy a személytelen Brahmanként azok is megérthetik, akik alsóbbrendű energiájában vannak, ám az Istenség Személyiségét csak a transzcendentális síkra jutott ember foghatja fel.

Kṛṣṇa indokolatlan kegyéből alászáll, hogy segítsen a sok spekuláló emberen, aki képtelen megérteni az Ő valódi helyzetét. A Legfelsőbb Úr rendkívüli tettei ellenére azonban az anyagi energiával megfertőzött spekulálók továbbra is azt hiszik, hogy a személytelen Brahman a Legfelsőbb. Egyedül a Legfelsőbb Úr előtt teljesen meghódolt bhakták érthetik meg a Legfelsőbb Személyiség kegyéből, hogy Ő Kṛṣṇa. A bhakták nem törődnek Isten személytelen Brahman arculatával. Hitüknek és odaadásuknak köszönhetően azonnal a Legfelsőbb Úr előtt hódolnak meg, s így Kṛṣṇa indokolatlan kegyéből képesek megérteni Őt. Senki más nem értheti meg Őt. A nagy bölcsek véleménye is ez: Mi az ātmā, mi a Legfelsőbb? Ő, akit imádnunk kell.

Ahogyan a hetedik fejezet (7.3) írja, manuṣyāṇāṁ sahasreṣu kaścid yatati siddhaye: akik megpróbálják elérni a lelki megvilágosodás síkját, nem közönséges emberek. Ők jobbak annál a sok millió közönséges embernél, akik mit sem tudnak a lelki önmegvalósításról. A lelki önazonosságukat valóban megérteni próbálók közül azonban azok a legsikeresebb, lelki megvilágosodást elért emberek, akik megértették, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, mindennek a tulajdonosa, a megszületetlen. Csakis ezen a szinten, Kṛṣṇa legfelsőbb helyzetét tökéletesen felismerve tisztulhatunk meg valamennyi bűnös visszahatástól.

Ebben a versben az aja – megszületetlen – szó az Úrra utal, aki azonban különbözik az élőlényektől, akiket a második fejezet szintén ajának nevez. Az Úr különbözik az élőlényektől, akik anyagi ragaszkodásaik miatt születnek és halnak meg. A feltételekhez kötött lelkek állandóan cserélik testüket, de az Övé nem változik. Ha alá is száll ebbe az anyagi világba, akkor is ugyanúgy megszületetlenként jön el. Ezért mondja a negyedik fejezet, hogy az Úr, belső energiája révén, nem áll az alsóbbrendű, anyagi energia irányítása alatt, hanem mindig a felsőbbrendűben marad.

E versben a vetti loka-maheśvaram szavak azt jelentik, hogy az Úr Kṛṣṇáról tudnunk kell: Ő az univerzum bolygórendszereinek legfelsőbb birtokosa, Aki létezett a teremtés előtt is, és különbözik a teremtett világtól. A félistenek mindegyike az anyagi világban teremtődött, de Kṛṣṇát az írások szerint senki sem teremtette. Kṛṣṇa tehát még a nagy félistenektől, például Brahmātól és Śivától is különbözik. S mivel Ő Brahmā, Śiva és a többi félisten létrehozója, Ő a Legfelsőbb Személy minden bolygón.

Śrī Kṛṣṇa tehát különbözik minden teremtett dologtól. Aki ezt tudja Róla, az azonnal megszabadul minden bűnös visszahatástól. Az embernek meg kell tisztulnia minden bűnös tettétől, ha szert akar tenni a Legfelsőbb Úrról szóló tudásra. A Bhagavad-gītā tanítása szerint Őt kizárólag az odaadó szolgálat által lehet megismerni, más módon nem.

Nem szabad Kṛṣṇáról olyan felfogást kialakítanunk, hogy Ő emberi lény. Korábban olvashattuk, hogy csak az ostobák gondolkoznak így. Ugyanezt mondja ki ez a vers is más szavakkal. Aki nem ostoba, azaz aki kellőképpen értelmes ahhoz, hogy megértse Isten örök helyzetét, az mindig mentes minden bűnös visszahatástól.

Hogyan lehet Kṛṣṇa megszületetlen, ha köztudottan Devakī fia? A Śrīmad-Bhāgavatam erre is választ ad: amikor az Úr megjelent Devakī és Vasudeva előtt, nem közönséges gyermek módjára született. Először eredeti alakjában jelent meg, s csak azután változott át közönséges gyermekké.

Bármi történjék is Kṛṣṇa irányítása alatt, az transzcendentális, és nem fertőzhetik be az anyagi visszahatások, melyek lehetnek kedvezőek és kedvezőtlenek is. Az a nézet, miszerint az anyagi világban vannak kedvező és kedvezőtlen dolgok, többé-kevésbé puszta spekuláció, mert az anyagi világban semmi sem kedvező. Itt minden kedvezőtlen, mert maga az anyagi természet is kedvezőtlen – csak képzeljük, hogy kedvező. Igazi áldás csakis a teljes odaadással végzett Kṛṣṇa-tudatú tettekből és szolgálatból származik. Ezért ha azt akarjuk, hogy tetteink valóban áldásosak legyenek, akkor a Legfelsőbb Úr utasításai szerint kell cselekednünk. Ezekről az utasításokról a Śrīmad-Bhāgavatamból, a Bhagavad-gītāból vagy egy hiteles lelki tanítómestertől hallhatunk. A lelki tanítómester a Legfelsőbb Urat képviseli, ezért utasításai nem különböznek az Övéitől. A lelki tanítómester, a szentek és az írások tanítása között nincs különbség; e három forrás nem mond ellent egymásnak. Ha irányításuk szerint cselekszünk, akkor tetteink mentesek lesznek az anyagi világ jámbor és bűnös tetteinek visszahatásaitól. Tetteit a bhakta a transzcendentális lemondás szellemében hajtja végre, amit sannyāsának neveznek. A Bhagavad-gītā hatodik fejezetének első verse szerint valódi lemondásban az él, aki kötelességből cselekszik, azért, mert a Legfelsőbb Úr úgy rendelte el, nem pedig tetteinek gyümölcsében bízva (anāśritaḥ karma-phalam). Valódi yogī és sannyāsī az, aki a Legfelsőbb Úr parancsát követve cselekszik, s nem az ál-yogī vagy az, aki csupán sannyāsīnak öltözik.

Az élőlények különféle tulajdonságait – a jókat és a rosszakat egyaránt – Kṛṣṇa teremtette. Erről ír ez a vers.

Az értelem az a képesség, melynek segítségével a dolgokat helyes nézőpontból elemezzük, a tudás pedig azt jelenti, hogy megértjük, mi a lélek és mi az anyag. Az egyetemeken oktatott közönséges tudás csupán az anyagot érinti, s ezért itt nem tekintjük tudásnak. Tudás az, ha ismerjük a különbséget a lélek és az anyag között. A modern oktatás kizárólag az anyagi elemekről és a testi szükségletekről tanít, s mellőzi a lélekről szóló tudományt. Az akadémikus tudás ezért nem teljes.

Asammohává, félelem- és illúziónélkülivé akkor lehet válni, ha az ember nem határozatlan, s megértette a transzcendentális filozófiát. Ily módon lassan, de biztosan megszabadul a zavarodottságtól. Semmit sem szabad vakon elfogadnunk; először mindent nagy figyelemmel és elővigyázatossággal mérlegelnünk kell. A kṣamā, a türelem és a megbocsátás tulajdonságát el kell sajátítanunk, s eszerint kell élnünk: az embernek türelmesnek kell lennie, és meg kell tudnia bocsátani mások apró bűneit. A satyam, az igazmondás azt jelenti, hogy a tényeket mások érdekében változtatás nélkül kell közölnünk, s nem szabad azokat eltorzítanunk. A társadalomban az a szokás, hogy az embernek csak akkor szabad megmondania az igazságot, ha azzal örömet okoz másoknak. Ez azonban nem igazmondás. Az igazat mindig nyíltan meg kell mondani, hogy mások a valósághoz hűen ismerhessék meg a tényeket. Ha egy emberről tudjuk, hogy tolvaj, s ezt elmondjuk másoknak is, akkor igazat mondunk. Az igazság néha fáj, ám ez ne tántorítson el senkit a kimondásától. Az igazmondás megköveteli, hogy változatlanul közöljük a tényeket embertársainkkal, az ő érdekükben. Ez az igazmondás definíciója.

Az érzékek szabályozása azt jelenti, hogy nem szabad azokat szükségtelenül saját élvezetünkre használni. Az érzékeket a szükséges mértékben elégedetté kell tennünk, ez nem tilos, de a fölösleges érzéki élvezet hátráltatja a lelki fejlődést. Az érzékeket vissza kell tartanunk a fölösleges tevékenységtől. Ehhez hasonlóan az elmét is korlátoznunk kell, hogy ne merüljön el haszontalan gondolatokban. Ezt nevezik śamának. Senkinek sem szabad arra vesztegetnie az idejét, hogy a pénzszerzésen törje a fejét; ha így tesz, rossz célra használja gondolkodóképességét. Az elménket arra kell használnunk, hogy megértsük azt, amire az emberiségnek a leginkább szüksége van, s ezt aztán hitelesen, változtatás nélkül átadjuk másoknak is. Gondolkodóképességünket a szentírások szakértői, a szentek, a lelki tanítómesterek és az emelkedett gondolkodásúak társaságában kell fejlesztenünk.

A sukhát, a gyönyört vagy boldogságot mindig olyan dolgokban kell megtalálnunk, melyek kedvezően hatnak a Kṛṣṇa-tudat lelki tudományának művelésére, a boldogtalanság, a fájdalom pedig az, ami nem kedvez a Kṛṣṇa-tudatbeli fejlődésnek. Mindazt, ami elősegíti haladásunkat a Kṛṣṇa-tudatban, el kell fogadnunk, mindazt pedig, ami akadályozza, el kell utasítanunk.

A bhava, a születés a testre utal. Még a Bhagavad-gītā elején kifejtettük, hogy a lélek számára nem létezik sem születés, sem halál. Ezek csupán az anyagi világbeli testekre jellemzőek. Ha félünk, az azért van, mert aggódunk a jövő miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nem fél, mert tudja: tettei révén biztosan visszatér a transzcendentális világba, haza Istenhez. Rá tehát fényes jövő vár. Mások azonban nem tudják, mit tartogat számukra a jövő, s a következő életükről sem tudnak semmit, így aztán örök aggodalomban élnek. Ha valaki meg akar szabadulni az aggodalomtól, a legjobb, ha megismeri Kṛṣṇát, s állandóan elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Így szabadulhatunk meg minden félelemtől. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.2.37) elmondja: bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt, a félelmet az okozza, hogy az illuzórikus energiába merülünk. Ám akik megszabadultak az illuzórikus energiától, akik meggyőződtek arról, hogy nem azonosak az anyagi testtel, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lelki részei, s akik ezért transzcendentális szolgálatot végeznek a Legfelsőbb Istenségnek, azoknak nincs mitől rettegniük. Az ő jövőjük ragyogó. A félelem azokra jellemző, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak. Az abhayam, a félelemnélküliség csak a Kṛṣṇa-tudatúak számára elérhető.

Az ahiṁsā, az erőszakmentesség azt jelenti, hogy nem szabad semmi olyat tennünk, ami másoknak fájdalmat okoz, vagy amivel megzavarunk másokat. A politikusok, szociológusok, filantrópusok stb. által ígért anyagi tettek nem eredményeznek semmi jót, mert a politikusok és filantrópusok nem rendelkeznek transzcendentális látásmóddal, s nem tudják, mi az, ami valóban az emberi társadalom javát szolgálja. Az ahiṁsā azt jelenti, hogy az embereket úgy kell tanítanunk, hogy képesek legyenek teljes mértékben kihasználni az emberi test adta lehetőségeket. Az emberi test a lelki célok megvalósítására való, így minden ezt hátráltató tettet vagy parancsolatot az emberi test elleni erőszaknak lehet tekinteni. Erőszaknélküliségnek tehát azt nevezzük, ami az emberek eljövendő lelki boldogságát segíti elő.

A samatā, a kiegyensúlyozottság azt jelenti, hogy az ember mentes a vonzódástól és a gyűlölettől. Nem szabad semmihez sem túlzottan ragaszkodnunk, de a túlzott ellenszenv sem jó. Az anyagi világhoz ragaszkodás és gyűlölet nélkül kell viszonyulnunk. Ami előnyös a Kṛṣṇa-tudat végzéséhez, azt el kell fogadnunk, ami pedig kedvezőtlen, azt el kell utasítanunk. Ezt nevezik samatānak, kiegyensúlyozottságnak. Aki Kṛṣṇa-tudatban él, semmit sem utasít vissza és semmit nem fogad el anélkül, hogy előbb ne mérlegelné, hasznos-e az a Kṛṣṇa-tudat végzése során vagy sem.

A tuṣṭi, az elégedettség arra utal, hogy az embernek nem szabad arra törekednie, hogy felesleges tettekkel egyre több anyagi javat halmozzon fel. Érjük be azzal, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből megkapunk. Ezt nevezik elégedettségnek. A tapas lemondást vagy vezeklést jelent. Ezzel kapcsolatban a Védákban számtalan szabályt és előírást találunk: hajnalban kell felkelnünk, meg kell fürödnünk stb. Néha nagyon nehéz korán felkelni, de bármilyen nehézséget vállal az ember magára önszántából, azt lemondásnak hívják. Ehhez hasonlóan vannak előírások a hó bizonyos napjain betartandó böjtre is. Lehetséges, hogy valakinek nincs ínyére a böjt, de ha eltökélte, hogy fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudat tudományában, akkor el kell fogadnia azokat a testi kényelmetlenségeket, melyeket a Védák ajánlanak. Nem szabad azonban szükségtelenül vagy a védikus előírásoknak ellentmondva böjtölni. A politikai célokat szolgáló böjt szintén tilos. Erről a Bhagavad-gītā mint a tudatlanság kötőerejébe tartozó koplalásról ír, a tudatlanság vagy szenvedély kötőerejében végzett tettek pedig sohasem vezetnek lelki fejlődéshez. Bármit teszünk azonban a jóság minőségében, az segíti majd fejlődésünket, s a védikus utasítások értelmében betartott böjt gyarapítja az ember lelki tudását.

Ami az adományozást illeti, az embernek keresete ötven százalékát jó célokra kell áldoznia. S hogy mi a jó cél? Ami megegyezik a Kṛṣṇa-tudat céljával – s ez nemcsak jó, de a legjobb is. Mivel Kṛṣṇa jó, ezért az Ő ügye is az. Adományt tehát annak kell adnunk, aki a Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedik. A védikus irodalom szerint az adomány a brāhmaṇákat illeti. Ezt a szokást mind a mai napig betartják, noha nem egészen a védikus utasításokkal összhangban. A parancs mégis úgy szól, hogy az adomány a brāhmaṇákat illeti meg. Miért? Mert ők egy magasabb rendű lelki tudással foglalkoznak. Egy brāhmaṇának egész életét a Brahman megismerésére kell szentelnie. Brahma jānātīti brāhmaṇaḥ: brāhmaṇának azt nevezik, aki ismeri a Brahmant. Azért kell tehát adakoznunk nekik, mert a felsőbbrendű lelki szolgálatba merülnek, s nincs idejük arra, hogy megkeressék a kenyerüket. A védikus irodalom szerint a sannyāsīnak, vagyis a lemondott rendben élőnek is illik adakozni. A sannyāsīk házról házra járva kéregetnek, nem azért, hogy vagyont gyűjtsenek, hanem küldetéstudatból. Az a szokás, hogy minden házba bekopognak, s felrázzák a tudatlanság álmában szendergő családosokat. A családosokat a családi ügyek kötik le, s megfeledkeznek az élet igazi céljáról (Kṛṣṇa-tudatuk felébresztéséről), ezért a sannyāsīk dolga, hogy koldusként felkeressék a családosokat, és biztassák őket a Kṛṣṇa-tudat gyakorlására. A Védák azt írják: ébredjünk fel, és érjük el azt, ami jár nekünk ebben az emberi létformában. A sannyāsīk az ehhez szükséges tudást és módszert ismertetik. Nem szabad tehát szeszélyesen és meggondolatlanul adományoznunk. Az adományok csak a lemondott életrend tagjait, a brāhmaṇákat és a hasonló jó ügyek képviselőit illetik meg.

A yaśas hírnevet jelent. Az Úr Caitanya Mahāprabhu szerint akkor leszünk igazán híresek, ha nagy bhaktává válunk. Ez az igazi hírnév. Aki arról ismert, hogy a Kṛṣṇa-tudat kiváló egyénisége, az valóban híres. Akinek nincs ilyen hírneve, az rossz hírű.

Ezek a tulajdonságok szerte az univerzumban, az emberek és a félistenek társadalmában egyaránt jellemzőek. A többi bolygón számtalanféle emberi társadalom létezik, ám ezek a tulajdonságok mindenhol megtalálhatók. Azok számára, akik fejlődni szeretnének a Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa teremti meg e jellemzőket, de kifejleszteni nekünk magunknak kell őket belülről. A Legfelsőbb Úr akaratából a Neki odaadó szolgálatot végző emberben valamennyi jó tulajdonság kialakul.

Kṛṣṇa az eredete mindennek, jónak és rossznak egyaránt. Ebben az anyagi világban semmi olyan nem nyilvánulhat meg, ami nincs jelen Kṛṣṇában. Ezt jelenti a tudás: tudjuk, hogy a dolgok különböznek egymástól, mégis meg kell értenünk, hogy minden Kṛṣṇából árad.

Az Úr az univerzum népességének származását foglalja itt össze. Brahmā az eredeti teremtmény, aki a Hiraṇyagarbhának is nevezett Legfelsőbb Úr energiájából született. Brahmāból nyilvánult meg a négy bölcs, Sanaka, Sananda, Sanātana és Sanat-kumāra, majd hét másik nagy bölcs és a tizennégy Manu. Ezt a huszonöt nagy bölcset az univerzum élőlényeinek ősatyáiként ismerik. Megszámlálhatatlanul sok univerzum van, és mindegyikben végtelen számú bolygó lebeg. Mindegyik égitestet különféle élőlények sokasága lepi el, akik e huszonöt ősatyától származnak. Brahmā előbb ezer félisteni évig vezekelt, mielőtt Kṛṣṇa kegyéből megvilágosodott a teremtés tudományát illetően. Aztán Brahmātól létrejött Sanaka, Sananda, Sanātana és Sanat-kumāra, majd Rudra és a hét bölcs, és ily módon minden brāhmaṇa és kṣatriya az Istenség Legfelsőbb Személyiségének energiájából született. Brahmāt Pitāmahának, nagyatyának is hívják, Kṛṣṇát pedig Prapitāmahának, a nagyatya atyjának. Erről a Bhagavad-gītā tizenegyedik fejezetében olvashatunk (11.39).

A lelki tökéletesség csúcsát az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló tudás jelenti. Senki sem kezdheti el az odaadó szolgálatot addig, amíg szilárd meggyőződéssel el nem fogadja a Legfelsőbb Úr különféle fenséges tulajdonságait. Az emberek általában tudják, hogy Isten hatalmas, de nem tudják pontosan, mennyire hatalmas. Itt erről is hallhatunk. Aki valóban tisztában van Isten nagyságával, az automatikusan meghódol, s az Úr odaadó szolgálatához lát. A Legfelsőbb fenségét igazán megismerve nincsen más választása, mint meghódolni Előtte. Ehhez a tényleges tudáshoz a Śrīmad-Bhāgavatam, a Bhagavad-gītā és a hasonló szentírások leírásaiból juthatunk.

Szerte a különféle bolygórendszerekben számtalan félisten él, akiknek feladata az univerzum irányítása. Közülük a legfőbbek Brahmā, az Úr Śiva, a négy Kumāra és a többi ősatya. Az univerzumban sok ősatya él, akik mind a Legfelsőbb Úrtól, Kṛṣṇától születtek. Minden ősatyának az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa az eredeti ősatyja.

Ez csupán néhány a Legfelsőbb Úr fenséges tulajdonságai közül. Ha valaki szilárd meggyőződéssel elfogadja ezeket, akkor rendületlen hittel, minden kétely nélkül elfogadja Kṛṣṇát, és hozzákezd az odaadó szolgálathoz. E különleges tudásra szükség van ahhoz, hogy az embernek fokozódjon az érdeklődése Kṛṣṇa szeretetteljes odaadó szolgálata iránt. Nem szabad elhanyagolnunk azt a kötelességünket, hogy Kṛṣṇa nagyságát teljesen megértsük, mert csakis ennek ismeretében leszünk képesek megszilárdulni az őszinte odaadó szolgálatban.

A művelt bölcs, aki behatóan tanulmányozta a Védákat, s olyan hiteles forrástól tett szert tudására, mint az Úr Caitanya, valamint tudja, hogyan alkalmazza ezeket az ismereteket, megérti, hogy Kṛṣṇa az eredete mindennek, a lelki és az anyagi világokban egyaránt, s így rendíthetetlenné válik a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatában. Egyetlen ostoba ember és semmilyen képtelen magyarázat nem térítheti le útjáról. Valamennyi védikus írás egyetért abban, hogy Kṛṣṇa az eredete Brahmānak, Śivának és az összes többi félistennek. Az Atharva-vedában (Gopāla-tāpanī-upaniṣad 1.24) ez áll: yo brahmāṇaṁ vidadhāti pūrvaṁ yo vai vedāṁś ca gāpayati sma kṛṣṇaḥ. „Kṛṣṇa volt az, aki kezdetben Brahmāt a védikus tudományra tanította, s aki a múltban elterjesztette a védikus tudást.” A Nārāyaṇa-upaniṣad (1) pedig így ír: atha puruṣo ha vai nārāyaṇo 'kāmayata prajāḥ sṛjeyeti. „Aztán az Istenség Személyisége, Nārāyaṇa élőlényeket kívánt teremteni.” Nārāyaṇād brahmā jāyate, nārāyaṇād prajāpatiḥ prajāyate, nārāyaṇād indro jāyate, nārāyaṇād aṣṭau vasavo jāyante, nārāyaṇād ekādaśa rudrā jāyante, nārāyaṇād dvādaśādityāḥ – folytatja az upaniṣad. „Nārāyaṇától született Brahmā, Nārāyaṇától születtek meg az ősatyák, Nārāyaṇától született Indra, Nārāyaṇától született a nyolc vasu, Nārāyaṇától született a tizenegy rudra, és Nārāyaṇától jött világra a tizenkét āditya.” Ez a Nārāyaṇa Kṛṣṇa egyik kiterjedése.

A Védák azt is kijelentik: brahmaṇyo devakī-putraḥ. „Devakī fia, Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személyiség” (Nārāyaṇa-upaniṣad 4). Aztán pedig azt olvashatjuk: eko vai nārāyaṇa āsīn na brahmā na īśāno nāpo nāgni-somau neme dyāv-āpṛthivī na nakṣatrāṇi na sūryaḥ. „A teremtés kezdetén csak a Legfelsőbb Személyiség, Nārāyaṇa létezett. Nem létezett sem Brahmā, sem Śiva, nem volt sem víz, sem tűz, sem hold; nem volt föld és nem volt menny; nem voltak csillagok az égen, s nem volt nap sem” (Mahā-upaniṣad 1.2). A Mahā-upaniṣadból azt is megtudhatjuk, hogy az Úr Śiva a Legfelsőbb Úr homlokából született. Ezért a Védák azt mondják, hogy a Legfelsőbb Urat, Brahmā és Śiva teremtőjét kell imádni.

A Mokṣa-dharmában Kṛṣṇa szintén így szól:

„Az ősatyákat, Śivát és a többieket mind Én teremtettem, bár ők ezt nem tudják, mert illuzórikus energiám megtéveszti őket.” A Varāha-purāṇában is ez áll:

„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Nārāyaṇa. Tőle született Brahmā, akitől világra jött Śiva.”

Az Úr Kṛṣṇa minden teremtmény forrása, akit minden dolog legvégső ható okának neveznek. Ő mondja: „Mivel minden Tőlem származik, Én vagyok az eredeti forrása mindennek. Minden az Én irányításom alatt áll, de Felettem nincs senki.” Kṛṣṇán kívül nincs másik legfelsőbb irányító. Aki mindezt megérti Kṛṣṇával kapcsolatban egy hiteles lelki tanítómester segítségével, a védikus írások alapján, az minden energiáját a Kṛṣṇa-tudat végzésére fordítja, és valóban műveltté válik. Hozzá képest mindenki más, aki nem ismeri Kṛṣṇát úgy, ahogy van, ostoba. Csak egy ostoba vélheti Kṛṣṇát közönséges lénynek. A Kṛṣṇa-tudatú embernek nem szabad hagynia, hogy az ostobák megzavarják. El kell kerülnie a Bhagavad-gītā hamis magyarázatait és értelmezéseit, s elszántan, rendületlenül kell haladnia a Kṛṣṇa-tudat útján.

A tiszta bhakták, akiknek jellemzőiről ez a vers ír, teljesen elmerülnek az Úr transzcendentális szerető szolgálatában. Gondolataikat sohasem lehet eltéríteni Kṛṣṇa lótuszlábáról, és csakis transzcendentális témákról beszélgetnek. Ez a vers kifejezetten a tiszta bhakták ismertetőjeleiről beszél. A Legfelsőbb Úr bhaktái a nap huszonnégy órájában örökké a Legfelsőbb Úr tulajdonságait és tetteit magasztalják. Szívük és lelkük állandóan Kṛṣṇába merül, és örömüket abban lelik, hogy a többi bhaktával Róla beszélgetnek.

Az odaadó szolgálat kezdő fokán a bhakták magából a szolgálatból merítenek transzcendentális örömet, fejlettebb szinten pedig az Isten iránti szeretetben állapodnak meg. Ezt a transzcendentális állapotot elérve tapasztalhatják meg azt a legmagasabb rendű tökéletességet, amit az Úr saját hajlékán nyilvánít ki. Az Úr Caitanya a transzcendentális odaadó szolgálatot egy maghoz hasonlítja, melyet az élőlény szívében ültetnek el. A megszámlálhatatlanul sok élőlény bolygóról bolygóra vándorol az univerzumban, de közülük csak néhány szerencsés találkozik egy tiszta bhaktával, lehetőséget kapva az odaadó szolgálat megértésére. Ez az odaadó szolgálat olyan, mint egy mag. Ha elültetjük a szívünkben, és hallgatjuk, énekeljük a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, akkor a mag később gyümölcsöt hoz, ahogyan egy fa magjából is gyümölcs lesz, ha rendszeresen öntözzük. Az odaadó szolgálat lelki palántája egyre növekszik, majd áttöri az anyagi univerzum burkát, és behatol a brahmajyoti ragyogásába, a lelki égbe. Ott tovább nő, míg el nem éri a legfelsőbb lelki bolygót, Goloka-Vṛndāvanát, Kṛṣṇa legfelsőbb bolygóját. Végül az Úr Kṛṣṇa lótuszlábánál keres menedéket, s ott megállapodik. Ahogyan egy növény gyümölcsöt és virágot hoz, úgy az odaadó szolgálat növénye is gyümölcsöket terem, s öntözése a hallás és éneklés formájában folytatódik. A Caitanya-caritāmṛta (Madhya-līlā, 19. fejezet) részletes leírást közöl az odaadó szolgálat növényéről. Elmagyarázza, hogy amikor az egész növény védelmet keres a Legfelsőbb Úr lótuszlábánál, az embert teljesen eltölti az Isten iránti szeretet, s egy pillanatig sem tud tovább élni úgy, hogy ne lenne kapcsolatban a Legfelsőbb Úrral, ahogyan a hal sem képes víz nélkül élni. Ebben az állapotban a bhakta a Legfelsőbb Úrral való kapcsolat hatására szert tesz minden transzcendentális tulajdonságra.

A Śrīmad-Bhāgavatam szintén olyan elbeszélésekkel van teli, melyek a Legfelsőbb Úr és bhaktái közötti kapcsolatról szólnak, éppen ezért nagy kincs a bhakták számára, ahogyan azt maga a Bhāgavatam is leírja (12.13.18). Śrīmad-bhāgavataṁ purāṇam amalaṁ yad vaiṣṇavānāṁ priyam. Ez a mű egyáltalán nem beszél a materialista tettekről, az anyagi gyarapodásról, az érzékkielégítésről vagy a felszabadulásról. A Śrīmad-Bhāgavatam az egyetlen olyan szentírás, amely teljes leírást ad a Legfelsőbb Úr és bhaktái transzcendentális természetéről. A lelki megvilágosodást elért, Kṛṣṇa-tudatú emberek tehát mindig örömüket lelik az ilyen transzcendentális irodalom tanulmányozásában, ahogyan egy fiatal fiúnak és lánynak is örömet okoz a másik társasága.

Ebben a versben a buddhi-yogam szó nagyon fontos. Talán emlékszünk még arra, hogy a második fejezetben az Úr Arjunát oktatva megemlíti: sok dologról beszélt, és a buddhi-yoga útjáról is szólni fog. Erre most kerül sor. A buddhi-yoga nem más, mint Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés, s ez jelenti a legfejlettebb intelligenciát. Buddhi értelmet, yoga pedig misztikus tetteket vagy misztikus felemelkedést jelent. Ha valaki megpróbál hazatérni, vissza Istenhez, és szívvel-lélekkel Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálathoz kezd, akkor cselekvését buddhi-yogának hívják. Más szóval ez az a módszer, amellyel az ember kiszabadulhat az anyagi világ börtönéből. A fejlődés végső célja Kṛṣṇa, ám az emberek ezt nem tudják. Ezért rendkívül fontos, hogy egy hiteles lelki tanítómester és a bhakták társaságát keressük. Tudnunk kell, hogy Kṛṣṇa a cél. Ha látjuk a célt, akkor lassan, de biztosan haladni kezdünk felé az úton, s végül el is érjük.

Karma-yogában az cselekszik, aki ismeri az élet célját, de ragaszkodik tettei gyümölcséhez. Aki pedig tudja, hogy a cél Kṛṣṇa, ám elmebeli spekulálással akarja Őt megérteni, s ebből merít örömet, az a jñāna-yogában cselekszik. A bhakti- vagy buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember ismeri a célt, és Kṛṣṇát egyedül az odaadó szolgálattal, a Kṛṣṇa-tudat folyamatával kívánja elérni. Ez a teljes yoga, s ez jelenti az élet legtökéletesebb szintjét.

Ha valakinek van egy hiteles lelki tanítómestere, és tagja egy lelki mozgalomnak, ám mégsem eléggé okos ahhoz, hogy fejlődjön, akkor Kṛṣṇa belülről látja el utasításokkal, hogy végül könnyen elérhesse Őt. Az ehhez szükséges tulajdonság az, hogy az ember mindig Kṛṣṇa-tudatban cselekedjen, és szeretettel, odaadással végezze a számtalanféle szolgálatot. Dolgozzon Kṛṣṇáért, és tegye ezt szeretettel. Ha a bhakta nem elég értelmes ahhoz, hogy fejlődjön az önmegvalósítás útján, ám őszinte, s odaadóan végzi szolgálatát, akkor az Úr megadja neki az esélyt a fejlődésre, s arra, hogy végül elérje Őt.

Amikor az Úr Caitanya Benáreszben volt, hogy a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklését tanítsa, több ezer ember követte Őt. Prakāśānanda Sarasvatī, korának egyik igen befolyásos és művelt tudósa, aki szintén Benáreszben élt, szentimentálisnak tartotta és kigúnyolta az Úr Caitanyát. A māyāvādī filozófusok néha bírálják a bhaktákat, rendkívül tudatlanoknak és filozófiai téren naiv szentimentalistáknak nevezve őket. Tévednek. Számtalan művelt, tudós bhakta létezik, akik az odaadás filozófiáját vallják. De még ha van is olyan bhakta, aki nem képes tanulni a műveikből vagy a lelki tanítómesterétől, ha őszintén, odaadással szolgálja Kṛṣṇát, Kṛṣṇa megsegíti őt a szívén keresztül. A Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedő, őszinte bhakta tehát nem lehet tudatlan. Az egyetlen szükséges feltétel, hogy teljes Kṛṣṇa-tudatban odaadó szolgálatot végezzen.

A māyāvādī filozófusok véleménye szerint megkülönböztető képesség nélkül az ember nem juthat tiszta tudáshoz. Nekik válaszolja a Legfelsőbb Úr ebben a versben azt, hogy segít a tiszta odaadó szolgálatot végzőkön, még akkor is, ha azok nem rendelkeznek kellő műveltséggel, és nincs elegendő tudásuk a védikus elvekről sem.

Az Úr azt mondja Arjunának, hogy pusztán spekulálással nincs remény a Legfelsőbb Igazság, az Abszolút Igazság, az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerésére, mert a Legfelsőbb Igazság olyan hatalmas, hogy kizárólag szellemi erőfeszítéssel senki sem értheti meg Őt. Ha az ember nem híve a Legfelsőbb Igazságnak, s nem szereti Őt, akkor sohasem fogja megérteni Kṛṣṇát, a Legfelsőbb Igazságot, még ha millió és millió éven át spekulálgat, akkor sem. A Legfelsőbb Igazságot, Kṛṣṇát csakis az odaadó szolgálat teszi elégedetté, és így Ő – felfoghatatlan energiája révén – feltárja magát a tiszta bhakta szívében. A tiszta bhaktának Kṛṣṇa mindig a szívében van, s Kṛṣṇa – aki olyan, mint a nap – jelenlétével azonnal szétoszlatja a tudatlanság sötétségét. Ez az a különleges kegy, melyben Kṛṣṇa tiszta bhaktáját részesíti.

Annak következtében, hogy sok-sok millió születés óta áll kapcsolatban az anyaggal, az ember szívét belepi a materializmus pora, ám ha hozzákezd az odaadó szolgálathoz, s örökké a Hare Kṛṣṇát énekli, hamarosan megtisztul, s eljut a tiszta tudás síkjára. Viṣṇut, a legvégső célt egyedül ezzel az énekléssel és odaadó szolgálattal lehet elérni, nem pedig elméleti spekulációval vagy vitával. A tiszta bhaktának nem kell aggódnia az anyagi létszükségletek miatt, mert ha a szívében szétoszlott a sötétség, akkor a Legfelsőbb Úr – aki nagyon örül a bhakta szerető, odaadó szolgálatának – ellátja mindennel. Ez a Bhagavad-gītā tanításának lényege. A Bhagavad-gītāt tanulmányozva az ember képessé válik arra, hogy teljesen meghódoljon a Legfelsőbb Úr előtt, és tiszta odaadó szolgálatot végezzen Neki. Az Úr visel rá gondot, s így megszabadul minden materialista törekvéstől.

Ebben a két versben a Legfelsőbb Úr esélyt ad a māyāvādī filozófusoknak, mert félreérthetetlenül kiderül belőlük, hogy a Legfelsőbb különbözik az egyéni lélektől. Miután Arjuna hallotta e fejezetben a Bhagavad-gītā négy leglényegesebb versét, teljesen megszabadult minden kételytől, és elfogadta Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Azon nyomban lelkesen kijelentette: „Te vagy a paraṁ brahma, az Istenség Legfelsőbb Személyisége.” Korábban Kṛṣṇa azt mondta, Ő az eredete mindennek és mindenkinek. Minden félisten és minden emberi lény Tőle függ, ám tudatlanságuk következtében az emberek és a félistenek magukat abszolútnak és az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől függetlennek gondolják. Az odaadó szolgálat végzése tökéletesen eloszlatja ezt a tudatlanságot. Ezt az Úr már az előző versben elmagyarázta, s kegyéből most Arjuna – a védikus tanításokkal összhangban – a Legfelsőbb Igazságnak fogadja el Őt. Nem szabad azt hinnünk, hogy mivel Arjuna Kṛṣṇa meghitt barátja, csupán hízelgésképpen szólítja Őt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének és az Abszolút Igazságnak. A védikus írások alátámasztják mindazt, amit Arjuna e két versben elmond. Megerősítik, hogy egyedül az értheti meg a Legfelsőbb Urat, aki odaadó szolgálatot végez Neki, senki más. A Védák megerősítik Arjuna minden egyes szavát ebben a versben.

A Kena-upaniṣad szerint a Legfelsőbb Brahman az alapja mindennek, s az előzőekben Kṛṣṇa már elmagyarázta, hogy minden Őrajta nyugszik. A Muṇdaka-upaniṣad megerősíti, hogy a Legfelsőbb Urat, akin minden nyugszik, csak azok érhetik el, akik állandóan Rá gondolnak. Azt, amikor valaki állandóan Kṛṣṇára gondol, smaraṇának nevezik, s ez az odaadó szolgálat kilenc folyamatának egyike. Az ember egyedül a Kṛṣṇa iránti odaadó szolgálat által értheti meg helyzetét, s ily módon szabadulhat meg az anyagi testétől.

A Védák a Legfelsőbb Urat a tiszták közül is a legtisztábbnak nevezik. Aki megérti, hogy Kṛṣṇa a legtisztább, az megtisztulhat minden bűnös tettől. Az ember azonban mindaddig nem tud megszabadulni a bűnös tettektől, amíg meg nem hódol a Legfelsőbb Úr előtt. Arjuna a legtisztábbként tekint Kṛṣṇára, és ez megegyezik a védikus írások tanításával. Ezt a nagy személyiségek is megerősítik, akik közül Nārada a legfőbb.

Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s az embernek mindig Rajta kell meditálnia, élveznie transzcendentális kapcsolatát Vele. Ő a legfelsőbb létezés. Testének nincs szüksége semmire, nem születik és nem hal meg. Ezt nemcsak Arjuna mondja, hanem a teljes védikus irodalom, a purāṇák és a történelmi elbeszélések is. Minden védikus írás így jellemzi Kṛṣṇát, s Ő maga is azt mondja a negyedik fejezetben: „Habár megszületetlen vagyok, mégis megjelenek ezen a Földön, hogy megszilárdítsam a vallás elveit.” Ő a legfelsőbb eredet; Neki nincs oka, mert Ő minden ok oka, s minden Belőle árad. Erre a tökéletes tudásra a Legfelsőbb Úr kegyéből lehet szert tenni.

Arjuna csakis Kṛṣṇa kegyéből képes kifejezni magát. Ha meg akarjuk érteni a Bhagavad-gītāt, akkor el kell fogadnunk e két vers kijelentéseit. Ezt nevezik a paramparā rendszernek, a tanítványi lánc elfogadásának. Senki sem értheti meg a Bhagavad-gītāt mindaddig, amíg nem tagja a tanítványi láncnak – a világi műveltség mit sem segít. A védikus szentírásokban található számtalan bizonyíték ellenére a tudományos képzettségükre büszke emberek sajnálatos módon kitartanak önfejű meggyőződésük mellett, miszerint Kṛṣṇa egy közönséges ember.

Arjuna itt megerősíti, hogy a hitetlen és démonikus természetű emberek nem érthetik meg Kṛṣṇát. Őt még a félistenek sem ismerik; mit mondhatnánk akkor napjaink állítólagos tudósairól? Arjuna a Legfelsőbb Úr kegyéből megértette, hogy a Legfelsőbb Igazság Kṛṣṇa, és Ő az egyetlen, aki tökéletes. Kövessük hát Arjuna nyomdokait, aki a Bhagavad-gītā szakértőjévé vált! A negyedik fejezet leírása szerint a Bhagavad-gītā tanításának tanítványi láncolata, a paramparā rendszer megszakadt, ezért Kṛṣṇa új tanítványi láncot indított el Arjunával, s azért épp vele, mert Arjunát meghitt barátjának és kiváló bhaktájának tekintette. Ezért ahogy azt a Gītopaniṣad bevezetésében elmondtuk, a Bhagavad-gītāt a paramparā rendszerén keresztül kell megérteni. Amikor a paramparā láncolat megszakadt, Arjunára esett a választás, hogy állítsa azt helyre. Követnünk kell Arjuna példáját, aki elfogadott mindent, amit Kṛṣṇa mondott, s ily módon mi is képesek leszünk majd megérteni a Bhagavad-gītā lényegét. Csak ezután érthetjük meg, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége.

A Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát csak azok ismerhetik meg, akik az odaadó szolgálaton keresztül, Arjunához és követőihez hasonlóan kapcsolatban állnak Vele. A démoni vagy ateista mentalitású emberek nem érthetik meg Őt. Az elmebeli spekuláció, amely eltéríti az embert a Legfelsőbb Úrtól, komoly bűn, ezért aki nem ismeri Kṛṣṇát, annak tilos a Bhagavad-gītā magyarázásával próbálkoznia. A Bhagavad-gītā Kṛṣṇa kinyilatkoztatása, s mivel a Kṛṣṇáról szóló tudományt tartalmazza, az Ő segítségével kell megértenünk, ahogyan azt Arjuna is tette, s nem szabad az ateistákat meghallgatnunk.

A Śrīmad-Bhāgavatam (1.2.11) kijelenti:

A Legfelsőbb Igazságnak három aspektusában ébredhetünk a tudatára: mint személytelen Brahman, mint helyhez kötött Paramātmā, s végül mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ha tehát az ember megérti az Abszolút Igazság végső arculatát, akkor eljut az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez. Egy közönséges ember vagy egy felszabadult személy, aki elérte a személytelen Brahmant vagy a helyhez kötött Paramātmāt, talán nem érti meg, hogy Isten egy személy. Ezek az emberek a Legfelsőbb Személyt a Bhagavad-gītā verseiből próbálhatják megérteni, melyek e személy, Kṛṣṇa szavai. Néha az imperszonalisták is elfogadják, hogy Kṛṣṇa Bhagavān, vagy elismerik, hogy Ő a legfelső tekintély. Azonban sokan vannak, akik felszabadultak ugyan, ám nem képesek megérteni, hogy Kṛṣṇa Puruṣottama, a Legfelsőbb Személy – Arjuna ezért szólítja Őt Puruṣottamának. Lehet, hogy valaki nem érti meg azt sem, hogy Kṛṣṇa minden élőlény atyja, így Arjuna Bhūta-bhāvanának nevezi Kṛṣṇát. És ha valaki tudja Róla, hogy Ő minden élőlény atyja, lehet, hogy azt nem tudja, hogy Ő a legfelsőbb irányító, ezért ez a vers Őt Bhūteśának, mindenki legfelsőbb irányítójának nevezi. És még ha valaki tudja is Kṛṣṇáról, hogy Ő minden élőlény legfelsőbb irányítója, lehetséges, hogy azt nem tudja, hogy Ő valamennyi félisten eredete. Ez a vers ezért Devadevának, vagyis az összes félisten imádott Istenének nevezi Őt. S ha valaki tudja, hogy Ő minden félisten imádott Istene, azt talán nem tudja, hogy Ő minden dolog legfelsőbb birtokosa is – ezért Arjuna Jagatpatinak szólítja Őt. Ebben a versben tehát Arjuna tapasztalati tudása megalapozza a Kṛṣṇáról szóló igazságot, ezért ha teljes valóságában akarjuk Őt megérteni, Arjuna nyomdokaiba kell lépnünk.

Ebből a versből kiderül, hogy Arjuna már elégedett azzal, amit az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Kṛṣṇáról megértett. Kṛṣṇa kegyéből Arjuna személyes tapasztalattal, értelemmel és tudással rendelkezik, valamint minden mással, melyre egy ember szert tehet, s ezek segítségével megértette, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Nem kételkedik, mégis megkéri Kṛṣṇát, beszéljen mindent átható természetéről. Az emberek nagy része, különösen pedig az imperszonalisták, leginkább a Legfelsőbb mindent átható természetével foglalkoznak. Arjuna tehát arról kérdezi Kṛṣṇát, hogyan létezik Ő mindent átható aspektusában különféle energiái révén. Tudnunk kell azonban, hogy Arjuna csupán a közönséges emberek érdekében kérdezi ezt.

Ahogyan azt az előző fejezet elmondta, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a yoga-māyā függönye takarja el. Csak a meghódolt lelkek és a bhakták láthatják Őt. Arjuna meggyőződött arról, hogy barátja, Kṛṣṇa a Legfelsőbb Isten, de meg szeretné ismerni azt az általános módszert is, melynek segítségével a közönséges emberek megérthetik a mindent átható Urat. Az átlagemberek – beleértve a démonokat és az ateistákat is – nem ismerhetik Kṛṣṇát, mert Őt yoga-māyā energiája védelmezi. Arjuna most ismét az ő érdekükben kérdez. A fejlett bhaktát nemcsak a saját előrehaladása érdekli, hanem másoké is. Arjuna vaiṣṇava, vagyis bhakta, ezért kegyesen lehetőséget ad az egyszerű embereknek, hogy megértsék a Legfelsőbb Úr mindent átható természetét. Kṛṣṇát azért szólítja yoginnak, mert Ő a yoga-māyā energia mestere, amely hol eltakarja Őt az egyszerű emberek elől, hol láthatóvá teszi számukra. A közönséges ember, akiben nincs szeretet Isten iránt, képtelen állandóan Kṛṣṇára emlékezni, s így elméje mindig anyagi gondolatokkal teli. Arjuna számol azzal, hogyan gondolkoznak a világ materialista emberei. A keṣu keṣu ca bhāveṣu szavak az anyagi természetre utalnak (a bhāva szó jelentése: „fizikai dolgok”). A materialisták nem tudják megérteni Kṛṣṇa lelki természetét, ezért számukra a legjobb, ha gondolataikat fizikai dolgokra összpontosítják, s megpróbálják felismerni, hogyan jelenik meg Kṛṣṇa anyagi képviselőiben.

Naimiṣāranya erdejében a Śaunaka által vezetett ṛṣik hasonlóan szóltak Sūta Gosvāmīhoz (Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.19):

„Ha szüntelenül hallja valaki a legkiválóbb imákkal magasztalt Kṛṣṇa transzcendentális kedvteléseit, akkor sem fárad bele soha. Akik transzcendentális kapcsolatba kerülnek az Úrral, azok minden pillanatban nagy élvezettel ízlelik meg kedvteléseinek leírását.” Arjuna hallani akar Kṛṣṇáról, s leginkább arról, hogyan hat át mindent a Legfelsőbb Úrként.

Ami az amṛtam – nektár – szót illeti, minden Kṛṣṇával kapcsolatos kijelentés vagy elbeszélés olyan, mint a nektár, melyet csakis a valós tapasztalat által lehet megízlelni. A modern regények, elbeszélések, novellák és a tudományos-fantasztikus regényirodalom mind abban különböznek az Úr transzcendentális kedvteléseitől, hogy a világi irodalom olvasását megunja az ember, ám ha Kṛṣṇáról hall, abba sohasem fárad bele. Az univerzum történelmének leírása éppen emiatt teli van Isten inkarnációi kedvteléseinek elbeszéléseivel. A purāṇák például az előző korszakok történelméről írnak, s beszélnek az Úr különféle inkarnációinak kedvteléseiről. Ezek az olvasmányok örökké érdekesek maradnak, még akkor is, ha többször olvassuk őket.

Kṛṣṇa nagyságát és fenségét lehetetlen felfogni. Az egyéni lélek érzékei végesek, és nem teszik lehetővé számára, hogy teljességében megértse mindazt, ami Kṛṣṇával kapcsolatos. A bhakták mégis megpróbálják megismerni Kṛṣṇát, de közben nem képzelik, hogy valaha is, az életük bármely szakaszában képesek lesznek egészen megérteni Őt. Azért tesznek így, mert a Kṛṣṇáról szóló elbeszélések annyira élvezetesek, hogy a bhakták számára nektárnak tűnnek, s nagy örömet szereznek nekik. A tiszta bhakták transzcendentális boldogságot éreznek, amikor Kṛṣṇa fenségéről vagy számtalanféle energiájáról beszélgetnek. Éppen ezért csakis ilyen témákról akarnak hallani és beszélni. Kṛṣṇa tudta, hogy az élőlények képtelenek teljességében felfogni fenségét, ezért úgy döntött, hogy különféle energiáinak csupán legfontosabb megnyilvánulásairól beszél. A prādhānyataḥ („legfőbb”) szó nagyon fontos, mert a Legfelsőbb Úr legfőbb sajátságai közül csak néhányat érthetünk meg, hiszen vonásai korlátlanok, s lehetetlen mindet megérteni. A versben használt vibhūti szó Kṛṣṇa fenségére utal, amely által az egész megnyilvánulást irányítja. Az Amara-kośa értelmező szótár szerint a vibhūti kivételes fenséget jelent.

Az imperszonalisták, azaz panteisták sem a Legfelsőbb Úr kivételes fenségét, sem pedig isteni energiáinak megnyilvánulásait nem képesek felfogni. Az Úr energiái a lelki és az anyagi világban egyaránt minden megnyilvánulásban jelen vannak. Kṛṣṇa most azt írja le, amit a közönséges ember közvetlenül is felfoghat, s így mi is megismerhetjük változatos energiáinak egy részét.

Kṛṣṇa ebben a versben Guḍākeśának szólítja Arjunát, aminek jelentése: „aki legyőzte az álom sötétségét”. Akik a tudatlanság sötétségében alszanak, képtelenek megérteni, hogyan nyilvánul meg oly sokféleképpen az Istenség Legfelsőbb Személyisége a lelki és az anyagi világban. Ezért annak, hogy Kṛṣṇa így szólítja Arjunát, nagy jelentősége van. Az Istenség Személyisége azért egyezett bele különféle fenségeinek leírásába, mert Arjuna fölötte állt e sötétségnek.

Kṛṣṇa először azt mondja el Arjunának, hogy elsődleges kiterjedése által Ő az egész kozmikus megnyilvánulás lelke. Az anyagi teremtés előtt a Legfelsőbb Úr teljes értékű kiterjedésében a puruṣa inkarnációkban jelenik meg, és Tőle származik minden. Ő ezért ātmā, a mahat-tattvának, az univerzum elemeinek lelke. A teremtést nem a totális anyagi energia idézi elő: Mahā-viṣṇu az, aki behatol a mahat-tattvába, a teljes anyagi energiába. Ő a lélek. Miután behatol a megnyilvánult univerzumokba, Felsőlélekként újra megnyilvánul minden élőlényben. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy az élőlények teste azért él, mert jelen van benne a lélekszikra. A lélekszikra nélkül a test nem alakulhat ki. Éppen így az anyagi megnyilvánulás sem fejlődhet ki addig, amíg a Legfelsőbb Lélek, Kṛṣṇa bele nem hatol. Ahogyan a Subāla-upaniṣad elmondja: prakṛty-ādi-sarva-bhūtāntar-yāmi sarva-śeṣī ca nārāyaṇaḥ. „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Felsőlélekként minden megnyilvánult univerzumban jelen van.”

A három puruṣa-avatāráról a Śrīmad-Bhāgavatam ír, illetve a Sātvata-tantrában is találunk róluk leírást. Viṣṇos tu trīṇi rūpāṇi puruṣākhyāny atho viduḥ: az Istenség Legfelsőbb Személyisége az anyagi megnyilvánulásban három arculatban – Kāraṇodakaśāyī Viṣṇuként, Garbhodakaśāyī Viṣṇuként és Kṣīrodakaśāyī Viṣṇuként – nyilvánul meg. Mahā-viṣṇuról, vagyis Kāraṇodakaśāyī Viṣṇuról a Brahma-saṁhitā (5.47) így ír: yaḥ kāraṇārṇava-jale bhajati sma yoga-nidrām – a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa, minden ok oka Mahā-viṣṇuként fekszik a kozmikus óceánon. Ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége az univerzum kezdete, megnyilvánulásainak fenntartója, valamint minden energia vége.

Tizenkét āditya van, akik közül Kṛṣṇa a legfőbb. Az égen ragyogó valamennyi égitest közül a Nap a legfontosabb, amit a Brahma-saṁhitā a Legfelsőbb Úr ragyogó szemének nevez. Az űrben ötvenféle szél fúj, s e szelek közül az uralkodó istenség, Marīci képviseli Kṛṣṇát.

A csillagok közül éjszaka a Hold látható a legjobban, és így a Hold képviseli Kṛṣṇát. Ebből a versből megtudhatjuk, hogy a Hold egy csillag; az égen ragyogó csillagok szintén a Nap fényét verik vissza. A védikus írások nem fogadják el azt az elméletet, miszerint sok Nap van az univerzumban. Egy Nap van, s ahogyan a Hold a Nap fényét visszatükrözve ragyog, úgy világítanak a csillagok is. A Bhagavad-gītā arra utal, hogy a Hold a csillagok egyike, ezért a ragyogó csillagok nem napok, hanem a Holdhoz hasonló égitestek.

Az anyag és a lélek között az a különbség, hogy az anyagnak az élőlénnyel ellentétben nincsen tudata. A tudat tehát felsőbbrendű és örökkévaló, s az anyagi elemek kombinációja nem hozhatja létre.

Tizenegy rudra van, akik közül Śaṅkara, az Úr Śiva a legfontosabb. Ő a Legfelsőbb Úr inkarnációja, aki az univerzumban a tudatlanság kötőerejéért felel. A yakṣák és rākṣasák vezére Kuvera, a félistenek kincstárnoka, s ő a Legfelsőbb Úr képviselője. A Meru-hegy gazdag természeti kincseiről híres.

Indra a felsőbb bolygók legfőbb félistene, aki a félistenek királyaként híres. Bolygóját, melyen uralkodik, Indralokának nevezik. Bṛhaspati Indra papja, s mivel Indra a legfőbb király, így Bṛhaspati a legfőbb pap. És ahogy Indra a királyok közül a legfőbb, hasonló módon Skanda, vagyis Kārtikeya, Pārvatī és az Úr Śiva fia a legkiválóbb minden hadvezér közül. A vizek közül az óceán a legnagyobb. Kṛṣṇa felsorolt képviselői csupán utalnak nagyságára.

Brahmā, az univerzum első teremtménye a különféle fajok elterjesztése érdekében több fiat nemzett. Közülük Bhṛgu a leghatalmasabb bölcs. A transzcendentális hangvibrációk közül az oṁ (oṁkāra) képviseli Kṛṣṇát. Az áldozatok közül a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantra Kṛṣṇa legtisztább képviselője. A Védák néha állatáldozatot is ajánlanak, de a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa áldozatban nincsen erőszak. Ez a legegyszerűbb és legtisztább folyamat. Ebben a világban minden nagyszerű dolog Kṛṣṇát képviseli, így a világ legnagyobb hegysége, a Himalája is. Egy korábbi vers a Meru-hegyről tett említést, ám az néha mozog, míg a Himalája sohasem. Így hát a Himalája felülmúlja a Meru-hegyet.

A banyanfa (aśvattha) egyike a legmagasabb és legszebb fáknak. Indiában az emberek gyakran imádják ezt a fát reggeli szertartásaik során. A félistenek között Nāradát is imádják, akit az univerzum legkiválóbb bhaktájának tekintenek, s így a bhakták közül ő képviseli Kṛṣṇát. A Gandharva-bolygón olyan élőlények laknak, akik gyönyörűen énekelnek, s közülük Citraratha a legjobb énekes. A tökéletes lények közül Kapila, Devahūti fia képviseli Kṛṣṇát. Őt Kṛṣṇa inkarnációjának tekintik, és filozófiájáról a Śrīmad-Bhāgavatam ír. Később egy másik Kapila is híressé vált, de az ő filozófiája ateista filozófia volt, így kettőjük között nagy különbség van.

A bhakta-félistenek és a démonok (asurák) egyszer mindannyian a tengert köpülték, amiből így nektár és méreg keletkezett. A mérget az Úr Śiva megitta, a nektárból pedig számtalan lény született, köztük az Uccaiḥśravā nevű ló, valamint Airāvata, az elefánt. E két állat a nektárból született, ezért nagyon fontos élőlények, akik Kṛṣṇát képviselik.

Az emberek közül a király képviseli Kṛṣṇát, mert ahogyan Kṛṣṇa az univerzum fenntartója, úgy a király – akit isteni tulajdonságai alapján ültettek a trónra – a birodalomé. Az olyan uralkodók, mint például Yudhiṣṭhira Mahārāja, Parīkṣit Mahārāja és az Úr Rāma mind nagyon igazságos királyok voltak, s mindig alattvalóik jólétét tartották a legfontosabbnak. A védikus irodalom tehát a királyt Isten képviselőjének tekinti. Korszakunkban azonban a vallás elveinek hanyatlásával a monarchiák is felbomlottak, napjainkra pedig már végleg el is tűntek. Tudnunk kell azonban, hogy a múltban az emberek az igazságos királyok uralkodása alatt sokkal boldogabbak voltak.

A villám hatalmas erejű fegyver, s Kṛṣṇa hatalmát képviseli. A lelki világban, Kṛṣṇalokán olyan tehenek vannak, amiket bármikor meg lehet fejni, és annyi tejet adnak, amennyit csak kíván az ember. Ilyen tehén természetesen az anyagi világban nem létezik, de a Védák megemlítik, hogy Kṛṣṇalokán igen. Az Úr tengernyi ilyen surabhi tehenet tart, s az írásokban azt olvashatjuk, hogy Ő a surabhi tehenek pásztora. Kandarpa a jó fiak nemzéséhez szükséges nemi vágy, ezért ő is Kṛṣṇát képviseli. A nemi élet néha csak az érzékkielégítést szolgálja, s az ilyen szexualitás nem képviseli Kṛṣṇát. A jó gyermekek nemzése érdekében történő nemi kapcsolatot nevezik Kandarpának, s csak ez képviseli Kṛṣṇát.

A sokcsuklyás nāga-kígyók közül Ananta a leghatalmasabb, a vízi lények közül pedig a félisten Varuṇa. Mindketten Kṛṣṇát képviselik. Létezik egy olyan bolygó is, ahol a pitāk, az ősatyák élnek, és ahol Aryamā, Kṛṣṇa képviselője uralkodik. Számtalan élőlény van, akinek feladata a gonosztevők megbüntetése, s közülük Yama a legfőbb. Yama egy Földünkhöz közeli bolygón él. A különösen bűnös élőlények haláluk után az ő bolygójára kerülnek, ahol különféle büntetéseket ró ki rájuk.

Diti és Aditi nővérek. Aditi gyermekeit ādityáknak, Ditiét pedig daityáknak hívják. Az ādityák mind az Úr bhaktái, a daityák pedig mind ateisták. Noha Prahlāda a daityák családjában született, gyermekkorától kezdve nagyszerű bhakta volt. Odaadó szolgálata és isteni természete miatt Kṛṣṇa képviselőjének tekintik.

Sok olyan dolog van, ami leigáz más dolgokat, ám egyedül az idő képes mindent felemészteni ebben az anyagi univerzumban, s ezért Kṛṣṇát képviseli. Az állatok közül az oroszlán a leghatalmasabb és a legveszedelmesebb, a sok millió madárfaj közül pedig az Úr Viṣṇu szállítója, Garuḍa a legkiválóbb.

A vízi élőlények közül a cápa az egyik legnagyobb, s az emberre nézve minden bizonnyal a legveszélyesebb is. Így aztán a cápa is Kṛṣṇát képviseli.

A teremtett megnyilvánulások közül először az anyagi elemek összessége jön létre. Ahogyan azt korábban már említettük, a kozmikus megnyilvánulást Mahā-viṣṇu, Garbhodakaśāyī Viṣṇu és Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu teremti és irányítja, majd az Úr Śiva semmisíti meg. Brahmā másodlagos teremtő. Ők, a teremtés, fenntartás és megsemmisítés ügynökei a Legfelsőbb Úr anyagi kötőerőinek különféle inkarnációi, ezért Ő minden teremtés kezdete, közepe és vége.

A tudás fejlődését számtalan könyv segíti, például a négy Véda, a Védák hat kiegészítője, a Vedānta-sūtra, a logika könyvei, a vallás könyvei és a purāṇák. A tudomány könyveinek tehát összesen tizennégy csoportja van. Ezek közül Kṛṣṇát az a könyv képviseli, amely az adhyātma-vidyāról, a lelki tudásról szól, ez pedig a Vedānta-sūtra.

A logika művelői az érvelés különféle módszereit alkalmazzák. Ha érvüket olyan bizonyítékkal támasztják alá, amely az ellenérvet is támogatja, azt jalpának nevezik. Vitaṇḍānak azt hívják, amikor valaki csak megpróbálja legyőzni a szemben álló felet. A valódi végkövetkeztetést azonban vādának nevezik, s ez a végső igazság Kṛṣṇát képviseli.

A védikus irodalom az a-kārával, a szanszkrit ábécé első betűjével kezdődik. Az a-kāra nélkül semmit sem lehet kiejteni, ezért ez a hang kezdete. A szanszkrit nyelvben sok összetett szó van, melyek közül a kettős szót dvandvának nevezik. Ilyen összetett szó például a rāma-kṛṣṇa is, amelyben a rāma és a kṛṣṇa szavak formája megegyezik, s ezért nevezik kettősnek.

A különféle pusztító erők közül az idő a leghatalmasabb, mert mindent megöl. Kṛṣṇát képviseli, mivel az idő múlásával egyszer nagy tűz keletkezik, amely mindent megsemmisít majd.

A teremtő élőlények közül a négyfejű Brahmā a legfőbb, s ezért a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát képviseli ő is.

Az ember születésétől kezdve minden pillanattal közelebb kerül a halálhoz. A halál tehát minden másodpercben pusztítja az élőlényeket, de csupán a végső kegyelemdöfést hívják halálnak. Ez a halál Kṛṣṇa. Fejlődése során minden élőlény hat alapvető változáson megy keresztül: megszületik, növekedik, egy ideig változatlan, sokasodik, sorvad és végül elpusztul. Ezek közül az első a születés az anyaméhből, s ez Kṛṣṇa. Az első születés a kezdete minden jövőbeli tettnek.

A hét felsorolt fenséges tulajdonságot – hírnév, szerencse, finom beszéd, emlékezet, értelem, állhatatosság és türelem – női tulajdonságnak tekintik. Aki rendelkezik e tulajdonságok mindegyikével vagy néhánnyal közülük, az dicsővé válik. Ha egy ember becsületességéről híres, dicsőségesnek kell tekinteni. A szanszkrit tökéletes nyelv, és ezért nagyon magasztos. Ha egy témát tanulmányozva valaki képes emlékezni arra, akkor jó emlékezőképességgel, vagyis smṛtivel rendelkezik. Azt a képességet, amellyel az ember nemcsak el tud olvasni számtalan különféle témájú könyvet, de meg is érti azokat, s tudását alkalmazni is tudja, amikor szüksége van rá, értelemnek (medhānak) nevezik, ami szintén egy nagyszerű tulajdonság. Azt a képességet, amellyel valaki legyőzi a bizonytalanságot, határozottságnak vagy állhatatosságnak (dhṛtinek) nevezik. Ha pedig valakiben teljes mértékben megtalálható minden jó tulajdonság, mégis alázatos és szelíd, s kiegyensúlyozott marad akkor is, ha szomorúság éri vagy az öröm eksztázisa árasztja el, arról elmondhatjuk, hogy rendelkezik a türelem (kṣamā) jó tulajdonságával.

Az Úr már elmagyarázta, hogy a Védák közül Ő a Sāma-veda. Ez a Véda gyönyörű énekekkel van teli, melyeket különféle félistenek adnak elő. Egyik ezek közül a rendkívül csodálatos dallamú Bṛhat-sāma, melyet éjfélkor énekelnek.

A szanszkrit nyelvben a költészetre szigorú előírások vonatkoznak. Szigorú szabályok határozzák meg a ritmust és a versmértéket, nem úgy, mint a modern lírában. E versformák közül a képzett brāhmaṇák által énekelt gāyatrī mantra a legfontosabb. A gāyatrī mantrát a Śrīmad-Bhāgavatam említi meg. Ez a mantra főleg Isten elérését szolgálja, ezért a Legfelsőbb Urat képviseli. A lelkileg emelkedett embereknek való, s ha valaki megtanulta sikeresen énekelni, szert tehet az Úr transzcendentális természetére. Ahhoz azonban, hogy a gāyatrī mantrát énekelhesse, először el kell sajátítania a tökéletes ember tulajdonságait, azaz a jóság kötőerejének tulajdonságait. A védikus civilizációban ennek a mantrának nagy jelentősége van, s a Brahman hanginkarnációjának tekintik. Brahmā az első, aki kiejtette ezt a mantrát, és aztán a tanítványi láncon keresztül tőle szállt alá az emberek közé.

A hónapok közül a november-december hónapot tartják a legjobbnak, mert Indiában ez az aratás ideje, s ilyenkor az emberek nagyon boldogok. A tavaszt természetesen mindenhol szeretik, mert ez az évszak nem is túl meleg, nem is túl hideg, s a növények – fák, bokrok – gyönyörű virágköntösben pompáznak. Tavasszal sok-sok ünneppel emlékeznek az emberek Kṛṣṇa kedvteléseire, ezért ezt az évszakot tartják a legvidámabbnak, s ez is a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa képviselője.

Szerte a világon sokféle csaló létezik. A csalások közül a szerencsejáték a legnépszerűbb, ezért Kṛṣṇát képviseli az is. Kṛṣṇa a Legfelsőbb, ezért Ő csalárdságban is képes minden emberen túltenni. Ha Kṛṣṇa rá akar szedni valakit, ravaszságban senki sem vetekedhet Vele. Az Ő nagysága igen sokoldalú.

A győzedelmeskedők közül Ő a győzelem, a ragyogó dolgok közül a legragyogóbb. A nagy vállalkozók és törekvők közül Ő a legvállalkozóbb és legtörekvőbb. Ő a kalandvágyó emberek közül a legnagyobb kalandor, s az erősek közül a legerősebb. Amikor Kṛṣṇa jelen volt a Földön, senki sem tudta felülmúlni erejét: kicsi gyermek volt még, amikor felemelte a Govardhana-hegyet. Kṛṣṇán senki nem tehet túl sem csalásban, sem nagyszerűségben, sem győzelemben, sem merészségben, sem erőben.

Kṛṣṇa az eredeti Istenség Legfelsőbb Személyisége, Baladeva pedig az Ő közvetlen kiterjedése. Mindketten Vasudeva fiaként jelentek meg, tehát mindkettőjüket lehet Vāsudevának nevezni. Egy másik szemszögből nézve, mivel Kṛṣṇa sohasem hagyja el Vṛndāvanát, máshol megjelenő formái mind a kiterjedései. Vāsudeva Kṛṣṇa közvetlen kiterjedése, tehát nem különbözik Kṛṣṇától. Tudnunk kell, hogy az a Vāsudeva, akire a Bhagavad-gītānak ez a verse utal, Baladeva, vagyis Balarāma, mert Ő minden inkarnáció eredeti forrása, és így Ő Vāsudeva egyetlen forrása is. Az Úr közvetlen kiterjedéseit svāṁśának (személyes kiterjedéseknek) nevezik. Rajtuk kívül léteznek vibhinnāṁśának nevezett különálló kiterjedések is.

Pāṇḍu fiai közül Arjuna Dhanañjayaként híres. Valójában ő a legjobb az emberek között, ezért Kṛṣṇát képviseli. A munik, vagyis a védikus tudásban jártas bölcsek közül Vyāsa a legkiválóbb, mert annak érdekében, hogy e Kali-korszak egyszerű tömegei is megérthessék, számtalan formában elmagyarázta a védikus tudást. Vyāsát Kṛṣṇa inkarnációjaként is ismerik, ezért ő is Kṛṣṇa képviselője. Kaviknak azokat hívják, akik képesek alaposan átgondolni bármilyen témát. Közülük Uśanā, Śukrācārya, a rendkívül eszes, előrelátó politikus a démonok lelki tanítómestere volt. Śukrācārya tehát szintén Kṛṣṇa fenségét képviseli.

A büntetésnek számtalan formája van, melyek közül azok a legfontosabbak, amelyek a gonosztevőkre sújtanak le. Az őket megbüntető fenyítés eszköze Kṛṣṇát képviseli. Akik sikert akarnak elérni valamilyen területen, azoknak a győzelemhez az erényre van a legnagyobb szükségük. A bizalmas hallás, gondolkodás és meditálás folyamatában a csend a legfontosabb, mert ezáltal az ember rendkívül gyorsan fejlődhet. Bölcsnek azt nevezzük, aki képes különbséget tenni az anyag és a szellem, azaz Isten felsőbbrendű és alsóbbrendű természete között. Az ilyen tudás maga Kṛṣṇa.

Minden megnyilvánulásnak van oka, s ez az ok vagy mag Kṛṣṇa. Kṛṣṇa energiája nélkül semmi sem létezhet, ezért hívják Őt Mindenhatónak. Az Ő energiája nélkül sem mozgó, sem mozdulatlan nem létezhet. Minden olyan létezést, aminek alapja nem Kṛṣṇa energiája, māyānak neveznek („ami nem az”).

A védikus írások szerint a Legfelsőbb fenségét és energiáit sokféleképpen lehet felfogni, mégis végtelenek, ezért nem lehet valamennyit megmagyarázni. Śrī Kṛṣṇa csupán néhány példát említ Arjunának, hogy kielégítse kíváncsiságát.

Tudnunk kell, hogy minden dicső vagy gyönyörű dolog – legyen akár az anyagi, akár a lelki világban – Kṛṣṇa fenségének csupán töredék megnyilvánulása. Mindent, ami különlegesen fenséges, Kṛṣṇa fensége képviselőjének kell tekintenünk.

A Legfelsőbb Úr szerte az anyagi univerzumokban jelen van azáltal, hogy mindenbe behatol mint Felsőlélek. Az Úr itt azt mondja Arjunának, hogy semmi haszna megértenie, hogyan léteznek a dolgok különálló fenségükben és pompájukban. Tudnia kell, hogy minden azért létezik, mert Kṛṣṇa Felsőlélekként mindenbe behatol. Brahmātól, a leghatalmasabb élőlénytől kezdve a legparányibb hangyáig mindenki csak annak köszönhetően létezik, hogy az Úr bennük van és fenntartja őket.

Van egy missziós csoport, amely rendszeresen azt hirdeti, hogy bármelyik félisten imádata az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, a legfelsőbb célhoz vezeti el az embert. Ám ez a vers egyáltalán nem biztat a félistenek imádatára, hiszen még a legnagyobb félistenek, köztük Brahmā és Śiva is csupán töredék részét képviselik a Legfelsőbb Úr fenségének. Ő az eredete minden megszületettnek, és Nála senki sem nagyobb. Asamaurdhvának is nevezik, ami azt jelenti, hogy senki sem hatalmasabb Nála, és senki sem egyenlő Vele. A Padma-purāṇa azt írja, hogy aki a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát a félistenek kategóriájába sorolja (még ha Brahmāval vagy Śivával véli is egyenlőnek), az rögtön ateistává válik. Ha azonban valaki behatóan tanulmányozza a Kṛṣṇa energiájának fenségéről és kiterjedéséről szóló különféle leírásokat, akkor minden kétségen felül megértheti az Úr Śrī Kṛṣṇa helyzetét, és elméjét képes lesz szüntelenül Kṛṣṇa imádatára rögzíteni. Az Úr részleges képviselője, a Felsőlélek által (aki minden létezőbe behatol) mindent átható. A tiszta bhakták ezért elméjüket Kṛṣṇa-tudatosan a teljes odaadó szolgálatra rögzítik, és így mindig transzcendentális helyzetben maradnak. Ez a fejezet a 8. verstől a 11. versig határozottan az odaadó szolgálatra és Kṛṣṇa imádatára utal. Ez a tiszta odaadó szolgálat útja. Ez a fejezet tehát részletesen elmagyarázta, hogyan érheti el az ember az odaadás legtökéletesebb szintjét, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságát. Śrī Baladeva Vidyābhūṣaṇa, a Kṛṣṇától alászálló tanítványi láncolat nagy ācāryája a fejezethez fűzött magyarázatát a következőkkel zárja:

Még a hatalmas Nap is az Úr Kṛṣṇa rendkívüli energiájából nyeri hatalmát, s az egész világot Kṛṣṇa részleges kiterjedése tartja fenn. Az Úr Śrī Kṛṣṇa ezért méltó az imádatra.