Kṛṣṇa az eddigiekben beszélt a személyes, a személytelen és a kozmikus aspektusról, s leírást adott a különféle bhaktákról és yogīkról is. A transzcendentalistákat általában két csoportra lehet osztani: a személytelen és a személyes filozófia híveire. A személyes filozófiát valló bhakta minden energiájával a Legfelsőbb Urat szolgálja, az imperszonalista ezzel szemben nem közvetlenül Kṛṣṇát szolgálja, hanem a személytelen Brahmanon, a megnyilvánulatlanon meditál.

Ebből a fejezetből megtudhatjuk, hogy az Abszolút Igazság elérésének különféle folyamatai közül a bhakti-yoga, az odaadó szolgálat a legjobb. Ha az ember az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságára vágyik, el kell kezdenie az odaadó szolgálatot.

Azokat, akik a Legfelsőbb Urat az odaadó szolgálat által közvetlenül imádják, perszonalistáknak hívjuk, imperszonalisták alatt pedig azokat értjük, akik a személytelen Brahmanon meditálnak. Arjuna most azt kérdezi: a kettő közül melyik a jobb? Az Abszolút Igazság eléréséhez számtalan út vezet, de Kṛṣṇa ebben a fejezetben elmondja, hogy valamennyi közül a bhakti-yoga, az Úrnak végzett odaadó szolgálat a legmagasabb rendű. Ez a legközvetlenebb s egyben a legkönnyebb módszer, hogy Isten társaságába kerülhessünk.

A Bhagavad-gītā második fejezetében a Legfelsőbb Úr elmagyarázta, hogy az élőlény nem az anyagi test, hanem lelki szikra, az Abszolút Igazság pedig a lelki egész. A hetedik fejezetben azt mondja az élőlényről, hogy az a legfelsőbb egész szerves része, s azt ajánlja, hogy az ember irányítsa minden figyelmét az egészre. A nyolcadik fejezet arról szól, hogy bárki, aki a halála pillanatában Kṛṣṇára gondol, azonnal az Ő hajlékára, a lelki világba jut. A hatodik fejezet végén az Úr egyértelműen kijelenti: valamennyi yogī közül azt tartja a legtökéletesebbnek, aki mindig Kṛṣṇára gondol. Láthatjuk tehát, hogy valójában minden fejezetnek az a végkövetkeztetése, hogy Kṛṣṇa személyes formájához kell ragaszkodnunk, mert ez a lelki tökéletesség legmagasabb szintje.

Ennek ellenére vannak olyan emberek, akik nem vonzódnak Kṛṣṇa személyes formájához. Olyannyira ellene vannak, hogy amikor magyarázatot fűznek a Bhagavad-gītāhoz, mindenki mást is el akarnak távolítani Kṛṣṇától, s mindenki odaadását a személytelen brahmajyotira próbálják irányítani. Az Abszolút Igazság személytelen formáján szeretnek meditálni, amely megnyilvánulatlan és az érzékek által elérhetetlen.

Így tehát a transzcendentalistáknak két csoportja van. Arjuna most azt próbálja megérteni, melyik folyamat a könnyebb, és melyik csoport a tökéletesebb. Más szóval saját helyzetét kívánja tisztázni, hiszen ő csak Kṛṣṇa személyes formájához vonzódik, a személytelen Brahmanhoz nem. Tudni szeretné tehát, biztonságos-e a helyzete. A személytelen aspektuson az anyagi világban és a Legfelsőbb Úr lelki világában egyaránt nagyon nehéz meditálni. Valójában az ember képtelen tökéletesen felfogni az Abszolút Igazság személytelen arculatát. Arjuna éppen ezért azt akarja kérdezni: „Mi értelme az efféle időpazarlásnak?” A tizenegyedik fejezetben Arjuna azt tapasztalta, hogy az a legjobb, ha Kṛṣṇa személyes formájához ragaszkodik, mert így az összes többit is megértheti, s emellett Kṛṣṇa iránti szeretete is háborítatlan marad. Ez a fontos kérdés, melyet Arjuna Kṛṣṇának feltett, tisztázni fogja az Abszolút Igazság személytelen és személyes felfogása közötti különbséget.