TEXT 2

2. VERS

Devanagari

श्रीभगवानुवाच
सन्न्यास: कर्मयोगश्च नि:श्रेयसकरावुभौ ।
तयोस्तु कर्मसन्न्यासात्कर्मयोगो विशिष्यते ॥ २ ॥

Text

Szöveg

śrī-bhagavān uvāca
sannyāsaḥ karma-yogaś ca
niḥśreyasa-karāv ubhau
tayos tu karma-sannyāsāt
karma-yogo viśiṣyate

Synonyms

Szó szerinti jelentés

śrī-bhagavān uvāca — the Personality of Godhead said; sannyāsaḥ — renunciation of work; karma-yogaḥ — work in devotion; ca — also; niḥśreyasa-karau — leading to the path of liberation; ubhau — both; tayoḥ — of the two; tu — but; karma-sannyāsāt — in comparison to the renunciation of fruitive work; karma-yogaḥ — work in devotion; viśiṣyate — is better.

śrī-bhagavān uvāca – az Istenség Személyisége mondta; sannyāsaḥ – lemondás a cselekvésről; karma-yogaḥ – odaadással végzett tettek; ca – is; niḥśreyasa-karau – a felszabadulás útjához vezetnek; ubhau – mindkettő; tayoḥ – a kettő közül; tu – de; karma-sannyāsāt – a gyümölcsöző tettekről való lemondással összehasonlítva; karma-yogaḥ – az odaadással végzett tettek; viśiṣyate – a jobb.

Translation

Fordítás

The Personality of Godhead replied: The renunciation of work and work in devotion are both good for liberation. But, of the two, work in devotional service is better than renunciation of work.

Az Istenség Személyisége így válaszolt: A tettekről való lemondás és az odaadással végzett tett egyaránt felszabaduláshoz vezet. Ám az odaadó szolgálat jobb, mint a tettekről való lemondás.

Purport

Magyarázat

Fruitive activities (seeking sense gratification) are cause for material bondage. As long as one is engaged in activities aimed at improving the standard of bodily comfort, one is sure to transmigrate to different types of bodies, thereby continuing material bondage perpetually. Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.4–6) confirms this as follows:

Az anyagi rabságot az érzékkielégítés érdekében végzett gyümölcsöző cselekedetek okozzák. Az élőlény mindaddig vándorol a különféle testeken keresztül, s folytatja szakadatlan anyagi rabságát, amíg olyan tetteket hajt végre, amelyeknek célja a testi kényelem fokozása. A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.4–6) a következőképpen erősíti ezt meg:

nūnaṁ pramattaḥ kurute vikarma
yad indriya-prītaya āpṛṇoti
na sādhu manye yata ātmano ’yam
asann api kleśa-da āsa dehaḥ

parābhavas tāvad abodha-jāto
yāvan na jijñāsata ātma-tattvam
yāvat kriyās tāvad idaṁ mano vai
karmātmakaṁ yena śarīra-bandhaḥ

evaṁ manaḥ karma-vaśaṁ prayuṅkte
avidyayātmany upadhīyamāne
prītir na yāvan mayi vāsudeve
na mucyate deha-yogena tāvat

“People are mad after sense gratification, and they do not know that this present body, which is full of miseries, is a result of one’s fruitive activities in the past. Although this body is temporary, it is always giving one trouble in many ways. Therefore, to act for sense gratification is not good. One is considered to be a failure in life as long as he makes no inquiry about his real identity. As long as he does not know his real identity, he has to work for fruitive results for sense gratification, and as long as one is engrossed in the consciousness of sense gratification one has to transmigrate from one body to another. Although the mind may be engrossed in fruitive activities and influenced by ignorance, one must develop a love for devotional service to Vāsudeva. Only then can one have the opportunity to get out of the bondage of material existence.”

„Az emberek őrültként hajszolják az érzékkielégítést, s nem tudják, hogy jelen testük, melynek oly sok szenvedésben van része, múltbeli gyümölcsöző cselekedeteik eredménye. Ez a test ideiglenes, mégis állandóan számtalan bajt okoz. Az érzékek kielégítéséért cselekedni ezért nem jó. Az ember élete mindaddig kudarcnak tekinthető, míg nem tudakozódik valódi kiléte felől. Amíg nem érti meg, ki ő valójában, addig az érzékkielégítés reményében a gyümölcsöző eredményekért kénytelen dolgozni, s amíg tudata az érzékkielégítésbe merül, egyik testből a másikba kell vándorolnia. Az elme a gyümölcsöző tettekbe mélyed, s a tudatlanság hatása alatt áll, de ki kell fejlesztenünk a szeretetet Vāsudeva odaadó szolgálata iránt. Csakis ekkor nyílik lehetőség arra, hogy az ember kiszabaduljon az anyagi lét rabságából.”

Therefore, jñāna (or knowledge that one is not this material body but spirit soul) is not sufficient for liberation. One has to act in the status of spirit soul, otherwise there is no escape from material bondage. Action in Kṛṣṇa consciousness is not, however, action on the fruitive platform. Activities performed in full knowledge strengthen one’s advancement in real knowledge. Without Kṛṣṇa consciousness, mere renunciation of fruitive activities does not actually purify the heart of a conditioned soul. As long as the heart is not purified, one has to work on the fruitive platform. But action in Kṛṣṇa consciousness automatically helps one escape the result of fruitive action so that one need not descend to the material platform. Therefore action in Kṛṣṇa consciousness is always superior to renunciation, which always entails a risk of falling. Renunciation without Kṛṣṇa consciousness is incomplete, as is confirmed by Śrīla Rūpa Gosvāmī in his Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.2.258):

A jñāna tehát (vagyis annak ismerete, hogy nem az anyagi test, hanem lélek vagyunk) nem elegendő a felszabaduláshoz. Cselekednünk kell a lélek helyzetének megfelelően, különben nem szabadulhatunk ki az anyag rabságából. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés azonban nem a gyümölcsöző tettek síkján történik. A teljes tudással végzett tettek elősegítik az igazi tudás fejlődését. Kṛṣṇa-tudat nélkül a gyümölcsöző tettekről történő lemondás önmagában nem tisztítja meg a feltételekhez kötött lélek szívét, s mindaddig, amíg a szívünk nem tiszta, arra kényszerülünk, hogy a gyümölcsöző tettek szintjén cselekedjünk. Ám a Kṛṣṇa-tudatban végzett munka megszabadít a gyümölcsöző tettek végeredményétől, s így nem szükséges alászállnunk az anyagi síkra. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekedet mindig magasabb rendű a lemondásnál, mert a lemondás mindig magában rejti a visszaesés veszélyét. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhu című írásában (1.2.258) megerősíti, hogy a lemondás Kṛṣṇa-tudat nélkül nem tökéletes:

prāpañcikatayā buddhyā
hari-sambandhi-vastunaḥ
mumukṣubhiḥ parityāgo
vairāgyaṁ phalgu kathyate

“When persons eager to achieve liberation renounce things related to the Supreme Personality of Godhead, thinking them to be material, their renunciation is called incomplete.” Renunciation is complete when it is in the knowledge that everything in existence belongs to the Lord and that no one should claim proprietorship over anything. One should understand that, factually, nothing belongs to anyone. Then where is the question of renunciation? One who knows that everything is Kṛṣṇa’s property is always situated in renunciation. Since everything belongs to Kṛṣṇa, everything should be employed in the service of Kṛṣṇa. This perfect form of action in Kṛṣṇa consciousness is far better than any amount of artificial renunciation by a sannyāsī of the Māyāvādī school.

„Ha a felszabadulásra vágyakozó emberek olyan dolgokról is lemondanak, amelyek kapcsolatban állnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, csak mert anyaginak tekintik őket, lemondásukat tökéletlennek nevezik.” A lemondás akkor teljes, ha annak a tudásnak a birtokában történik, miszerint minden, ami létezik, az Úr tulajdona, ezért senki sem követelhet birtokjogot semmi felett. Meg kell értenünk, hogy valójában semmi nem a miénk. Hogyan beszélhetnénk akkor lemondásról? Aki tudatában van annak, hogy minden Kṛṣṇa tulajdona, az mindig lemondásban él. Mivel Kṛṣṇa az egyedüli birtokos, mindent az Ő szolgálatában kell alkalmazni. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés e tökéletes formája sokkal jobb, mint a māyāvādī-iskola sannyāsījainak bármilyen fokú, természetellenes lemondása.