Ebben a versben a su-durācāraḥ szónak nagy jelentősége van, amit helyesen kell értelmeznünk. Feltételekhez kötött helyzetében az élőlény kétféle tettet hajt végre: az egyiket a körülmények hatására, a másikat pedig örök természete szerint. A test védelme vagy a társadalom és az állam törvényeinek betartása érdekében még a bhaktáknak is kétségtelenül számtalan tettet kell végrehajtaniuk feltételekhez kötött életüknek köszönhetően, s ezeket feltételes cselekedeteknek nevezik. Ezenkívül az élőlény, aki tudatában van lelki természetének, és a Kṛṣṇa-tudatban, az Úr odaadó szolgálatában él, transzcendentálisnak nevezett tetteket is végez. Ezeket – melyeket szaknyelven odaadó szolgálatnak neveznek – örök helyzetének megfelelően végzi. A feltételekhez kötött létállapotban az odaadó és a testtel kapcsolatos feltételes szolgálat néha párhuzamosan történik, ugyanakkor azonban néha teljes ellentétben állhat egymással. Egy bhakta ügyel rá, hogy amennyire csak lehet, ne tegyen semmi olyat, ami felborítaná ezt az egyensúlyt. Tudja: tetteinek tökéletessége azon múlik, mennyire fejlődik a Kṛṣṇa-tudat elérésében. Néha azonban azt tapasztaljuk, hogy egy Kṛṣṇa-tudatú ember olyan tettet hajt végre, amit társadalmi vagy politikai szempontból elítélendőnek tekintenek. Az ilyen ideiglenes visszaesés azonban nem jelenti azt, hogy az illető nem bhakta többé. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint ha valaki visszaesik, de szívvel-lélekkel részt vállal a Legfelsőbb Úr transzcendentális szolgálatában, azt a szívében jelen lévő Úr megtisztítja, s megbocsátja szörnyű tettét. Az anyagi szennyeződés annyira erős, hogy néha még az Úr szolgálatában teljesen elmerülő yogī is megtéved, ám a Kṛṣṇa-tudat olyan hatásos, hogy általa az efféle ideiglenes visszaesést azonnal jóvá lehet tenni. Az odaadó szolgálat módszere ezért mindig sikeres. Az ideális útról véletlenül letérő bhaktát tehát senkinek sem szabad kigúnyolnia, mert ahogyan a következő vers elmagyarázza, az ilyen alkalmi visszaesések egy idő után megszűnnek, amint a bhakta teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik.

Ezért a Kṛṣṇa-tudatban élő ember helyzetét, aki nagy eltökéltséggel énekli a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, transzcendentálisnak kell tekintenünk még akkor is, ha véletlenül vagy akaratlanul letért az útról. A vers kihangsúlyozza: sādhur eva, „az ilyen ember szent”. Ez arra figyelmezteti az abhaktákat, hogy nem szabad kigúnyolniuk a véletlen folytán visszaesett bhaktát; továbbra is szentnek kell tekinteniük őt, véletlen bukása ellenére is. A mantavyaḥ szó pedig még nyomatékosabb: ha valaki nem tartja be ezt a szabályt, és ideiglenes visszaesése miatt kigúnyolja a bhaktát, az a Legfelsőbb Úr parancsát szegi meg. Az egyetlen tulajdonság, ami szükséges ahhoz, hogy valaki bhakta legyen, az, hogy rendíthetetlenül és kizárólagosan végezze az odaadó szolgálatot.

A Nṛsiṁha-purāṇában a következő kijelentéssel találkozhatunk:

Ez azt jelenti, hogy ha valaki teljesen elmerül az Úr odaadó szolgálatában, de néha mégis elítélendő tetteket követ el, ezeket úgy kell tekinteni, mint a hold foltjait, amelyek egy nyúlra emlékeztetnek. A holdon látható folt nem akadályozza a holdfény áradását, s éppen így a szent jellemhez véletlenül méltatlanná vált bhaktát sem teszi vétke förtelmessé.

Nem szabad ugyanakkor azt hinnünk, hogy a transzcendentális odaadó szolgálatot végző bhakta bármilyen bűnt elkövethet. Ez a vers csak a véletlen esetekre vonatkozik, melyek az anyagi kötelékek erős befolyásának köszönhetően következnek be. Az odaadó szolgálat többé-kevésbé hadüzenet az illuzórikus energia ellen. Mindaddig, amíg az ember nem elég erős az illuzórikus energiával vívott harcban, fennáll a veszélye, hogy véletlenül visszaesik. Ha azonban kellőképpen megerősödik, akkor többé nem kell visszaesnie, ahogyan azt már korábban megmagyaráztuk. Senkinek sem szabad ezt a verset arra használnia, hogy mindenféle ostobaságot elkövessen, s ugyanakkor bhaktának higgye magát. Ha az odaadó szolgálat által nem javít jellemén, akkor megérthetjük, hogy nem túlságosan fejlett bhakta.